Markó Béla

 Annával a pisai ferde toronynál

  Nyilván más-más időben létezünk,
  s akárcsak mi, majd széthull a torony,
  és látni is a rémült arcokon,
  hogy attól félünk, amit élvezünk:

  próbálgatjuk a tetten ért időt,
  hogy tán egy pillanatra összeér
  két más-más testhez tartozó tenyér,
  és mint egy fa, mely tövestől kidőlt,

  s egy-két virága még itt-ott kihajt,
  úgy lengeti most a boldog zsivajt,
  úgy tart meg minket, míg recseg-ropog,

  de más frekvencián, s a lassúság
  nem engedi, hogy átvedd taktusát
  vagy dallamát, pedig veled mozog.

 Rögtön utána

  Rögtön utána, ismét egyedül,
  de még tévesztve itt-ott részeinket,
  amint a hullámokból felmerül,
  és szilánkokra hull szét a tekintet,

  majd mégis összeáll a láthatár,
  vagyis kiteljesül megint magányod,
  s helyén van minden, újra rád talál
  a felriasztott lélek, visszazárod
  romló testedbe, végre egy egész lett,
  s ki jajgatott imént, nevetve nézed,
  hogy ő is öltözik már hallgatásba

  s beszédbe is, de mindenképpen másba,
  mert nem sikerült most sem a kísérlet,
  hogy része légy neki, és ne csak társa…

 Már együtt nézik

  Később már együtt nézik mind a testet,
  s ez jó, mert végre helyreállt a rend,
  ő fent ugyan, a többi odalent,
  de megtalálták azt, amit kerestek,

  és amit ő is megígért nekik,
  vagyis tulajdonképpen ezt a furcsa
  élményt, hogy most egyszerre önmagukra
  látnak, míg vérzik s verejtékezik,

  aztán megszárad, és lassan kihűl,
  de nem bennük van, csak rajtuk kívül,
  s boldog, hogy hallgat, de még szólhatott,

  és szólt is, majd egy lábat, egy kezet
  figyel felülről, járt, kelt, étkezett
  velük, de semmit el nem koptatott.