Koncsol László – A költészet küldetéséről

Kedves Barátaim! Szeretettel köszöntöm a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny jubileumi, XX. évfolyamának vendéglátóit, szervezőit, zsűrijét, előadóművészeit, vendégeit, közönségét, mindenekfölött pedig a rimaszombati döntőre méltó-nak talált vers- és prózamondókat, valamint fölkészítő pedagógusaikat és családjuk jelenlévő tagjait.  Igyekszem ezúttal úgy beszélni, hogy ne omoljanak le mögöttem a falak, a rimaszombati Jerikó díszletfalai, mint történt volt kilenc évvel ezelőtt, 2002-ben, amikor a 11. versenynapokat kellett megnyitnom ugyanezen a színpadon.                                                               
Megint a költészet és megint a próza ünnepe Rimaszombatban. A magyar költészeté és prózáé. Milyen érdekes ez az ünnep! Mert, ugye, mire való a vers, és kinek kell, és mire jó a mese, a széppróza? Tóth Árpád tette föl e nagy kérdést: „Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat / Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem, / A tollra dőlve, mint botra a fáradt / Vándor, ki havas pusztákon megyen. / Mi haszna? A sok téveteg barázdán / Hová jutottam? És ki jött velem? / Szelíd dalom lenézi a garázdán / Káromkodó és nyers dalú jelen.” Mondják, tapasztalják, akiknek ez a dolguk, hogy az utóbbi évtizedekben szertefoszlott a költészet varázsa. A diákok zömmel nem szeretik, nem tanulják, sőt utálják a szavak művészetét, a gondosan kimunkált, míves, mély, sugallatos lírát, káromkodnak, silány szövegeket dalolásznak. Mire való hát a vers, honnan jön elő, kinek és mire kell? – kérdezzük újra meg újra, korszakonként, és felelünk rá hol így, hol amúgy.
De mire való a festmény, a grafika, a szobor, a muzsika, a színház? Fogalmunk sincs, honnan, kinek és mire, de képzeljük el Rómát, Bécset, Prágát vagy Budapestet szobrai nélkül. Képzeljük el lakásunk falait festmények és fényképek nélkül. Egy kortárs görög régészcsapat kiásta a jó háromezer évvel ezelőtt fölrobbant Földközi-tengeri vulkánsziget, Théra peremének településeit, s a házak falai tele voltak gyönyörűbbnél gyönyörűbb falfestményekkel és mozaikokkal. Az ugyan-akkor elpusztult Kréta és Mükéné föltárt épületei nemkülönben. Aztán a görög hősköltemények és mítoszok, a mesék, novellák, regények ősmintái s a görög drámák lenyűgöző kultusza. Szörnyű volna, ha hiányoznék Rimaszombat Petőfi- és Tompa Mihály-, Sajógömör Mátyás király-, Hanva Tompa Mihály- vagy Nemesradnót Radnóti Miklós-szobra. Tudták ezt a nagyon régiek mind, az asszírok például, az óegyiptomiak, a nagy távol-keleti és távol-nyugati kultúrák emberei, akik szobrokkal, mozaikokkal, domborművekkel, freskókkal rakták tele falaikat, köztereiket, templomaikat, miközben muzsikáltak, táncoltak, énekeltek, verseket és hőskölteményeket adtak elő, mert nem tehettek mást. Értsétek meg, barátaim: egyszerűen és nagyszerűen nem tehettek mást. Egyszer valaki azt mondta, hogy lehet ugyan művészetek nélkül élni – de minek? Igaza volt.
Él egy furcsa, szánalmas emberfajta, amelyik csak ilyenekre képes. Erre kap valahonnan parancsokat, ez a földi megbízatása. Olyan ez, mint a tenger vize: elhúz fölötte a Hold, erre ő hullámokat vet, és földagad. Morajlik, csapkod, kimászik a partra, kagylót, hínárt, ezt-azt kint felejt, aztán lehiggad, csöndben visszahúzódik, és a következő dagályig lecsillapul. Ez a tenger költészete. Vagy mint a földkéreg lemezei: lök rajtuk egyet egy hatalmas, mély erő, ütköznek, horzsolják egymást, és reng fölöttük a föld, morajlik, rázkódik, s amit a vándorló lemezek a hátukon hordoznak, dől, omlik, rommá lesz, a rengés a tenger vizét tízméteresre duzzasztja föl, és dől a partokra a szökőár. Ez a földrengés kegyetlen költészete. Nemrég éltük meg az izlandi tűzhányók kitörésének költészetét, és sem a japán, sem az izlandi, sem az új-zélandi, sem az itáliai vagy a thaiföldi csapás nem tehetett arról, ami történt, mert gigászi, mély erők műveltették velük, amit tettek, és maguk is megszenvedték, amit tenniük kellett. Mint a szobrász, a zenész, a költő, mert ők is megszenvedik a dolgot; van, aki beleőrül, van aki belepusztul művészetébe, öngyilkos lesz, vagy szám-űzik, elhallgattatják, megölik. Ellenség végez vele, mint Petőfinkkel vagy a bolgár Hriszto Botevval. A görög poiétész főnév annyit jelent, hogy csináló, megalkotó, valamit létrehozó. Valamit, amit meg kell csinálnia, mint a föld kérgének, a tűzhányónak, a Hold vagy a szélvihar miatt háborgó tengernek, vagy magának a szélviharnak, amely szintén nem csak úgy, magától kerekedik föl. Egyik sem tehet arról, amit művel. A költő, a művész – amiképp az orvos, a tanár, a mérnök sem. Egyébként, ha már itt tartunk, milyen jó szó az, hogy művész. Olyan ember ő, aki művel, tesz, csinál, megformál valamit, ami előtte nem létezett. Része, folytatója a teremtő munkának, az Úr küldötte, szövetségese, mint a görög poiétész, a poéta – a megcsináló.
Ült József Attila a pesti Duna-parton, a jelenkori árvizek idején gyakran emlegetett, lezárt, majd újra megnyitott rakpart tövében, nézte a zizegve ömlő nagy, örök folyamot, és látott egy kirágott, elúszó dinnyehéjat. Július vagy augusztus lehetett, a magyar dinnyeérés ideje, valamikor Lőrinc-nap előtt, aztán hazament, és írni kezdte a magyar irodalom egyik máig, az Európai Unió Duna-stratégiájáig mutató versremekét. Címe: A Dunánál.  „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a fel-szín, hallgat a mély. / Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna….” A költemény egy látványból fakad föl, és lássatok csodát, a Viseg-rádi Négyek és az Európai Unió álmát álmodja meg 1936-ban, az egymásra vicsorgó sovinizmusok idején, Hitler és Sztálin véres, tömeggyilkos, gyűlöletből gyúrt és kelesztett diktatúráinak delelőjén, amikor Közép-Európa nagyhatalmilag szétszabdalt-összevarrt államocskái álltak egymással szemben talpig fegyverben, védekezésre és hódításra egyaránt készen. „…s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés” – írta a költő, ezúttal mint a népek – Európa – békés jövőjének, határsorompók nélküli jelenünknek vátesze. Hát nem elképesztő, nem fantasztikus adomány a költészet, ha ilyenekre képes? Vagy Kölcsey Hymnusa, Vörösmarty Szózata: versek, amelyek kiemelik az embert a székből, megborzongatják és megríkatják, és nem lehet őket megunni.
A költő, egyáltalán az ember mást is lát, nemcsak folyóvizet. Látja például szerelme szemét, kezét, térdét, bokáját, s ez a látvány is elindít benne egy formába ömlő gondolatsort. Kénytelen papírra vetni, mert ha nem teszi meg, belepusztul, mint az anya, ha nem hozhatja világra magzatát. Magzatával, a verssel együtt. „Három nap néztem volna csak szemed / árnyékos völgyét, szemöldöködet, / a pillák sűrű sását, mely között / az eleven kis vadvíz incseleg, / villantja fényét, fürge terveit, / sikos halacskák szökdeléseit – / Három nap néztem volna hallgatag / az egyiket, aztán a másikat…” És így tovább, szintről szintre alább szállva a kedves aszszony páros térdéig, bámulva szerelmesen  „az egyiket, aztán a másikat”. Ezt a szerelmi vallomást – Testvérek címmel – Illyés Gyula írta.
Ilyenformán jön elő ebből a furcsa, másra alig használható, élhetetlen emberfajtából, a költőből, a poiétészből-poétából, máskor és máshol bárdból, sőt wel-szi bárdból, prófétából, váteszból-látnokból, leginkább alanyi költőből, lírikusból, olykor a rímek és ritmusok bohókás bohócából a költemény.
Ha a költő hiteles, akkor csak magának ír, és senkire sincs tekintettel, ahogy sem a földlemezek tektonikája, sem a vulkán nincs tekintettel senkire és semmire, csak teszi, amit tennie kell. Felgyülemlik a gáz, és kilövell, és okádja a lávát, lövi és röpíti kilométerekre a mázsás kőtömböket. Megtalálta a kéreg gyönge pontját, amely biztonsági szelepként szolgálja a felszínt, az élővilágot. A környék népe, amelyik biztonságos távolból vagy manapság a képernyőről, szárított fügeszeleteket és száraz süteményt majszolgatva nézi a távoli drámát, a föld örömét, mert a földnek ez megkönnyebbülés, és kínjait, mert az alkotás kín is, egyszerre szörnyülködik és gyönyörködik tőle és benne. Amiképpen szörnyülködik a költő gyötrelmein, és gyönyörködik abban, ahogy kínjait kibeszélte magából.
Költészetről, az isteni teremtés szellemi folytatásáról van szó, valamint földtani párhuzamáról, arról, ahogy az Úr a kék bolygót, mint a szobrász az anyagot, tovább gyúrja, farigcsálja, vési, csiszolgatja, cizellálja. Erről szól Nemes Nagy Ágnes gyönyörű verse, A gejzír. „Indult. Előbb a sók. / Újra kivált a kristály, ha letörte. / Indult. Egy teljes égitest / jégtalpa nyomta be a földbe. / Akkor az üregek. Aránytalan / súlyok alatt húzódva, keskeny / testével lassan préselődött / kínná gyűrődött kőzetekben, / és váratlan, egy szakadékos / barlangnyi visszhang és utána / megint a roppant, köves agyvelő / fekete csigaháza, / közökbe és rögökbe vásva, / forrósuló csavarmenettel, / már füstölögve, amíg egyszer – / Akkor kivágott. S ott maradt. / Egy hosszú, függőleges pillanat, / gőzölgő jégmezőkbe tűzve. / Maga az ugrás, testtelen, / víznemű izmok színezüstje, / kinyúlva, képtelen – / Aztán lehullt. / A szökkenés behúzódott a testbe, / a föld füstölgő, sós öbleibe. / S meg-megrándult az akna odva, / amint hördülve, távolodva, / még visszadobbant vadállat-szíve.”
Testvéreim, ez a hosszú, függőleges pillanat, a testtelen ugrás, a víznemű izmok színezüstje, ez maga a kínnal, üggyel-bajjal felszínre tört költemény, a szavak gejzírje, amiképpen a költő a papírra írt szavakba fotózza vízióját, és fölkínálja az emberi örökkévalóságnak.
A teremtés befejezetlen, az Úr tovább formálja a földet és a mindenséget: a földet az elemek lebírhatatlan erejével, az embert a tudományokkal és a művészetekkel. Egy valamit azonban tudnotok kell: a tektonika rombolva formál, a tudomány kétélű dolog, segíthet és pusztíthat, tapasztaljuk, hogy teszi is mind a kettőt, a művészet viszont, és benne a költészet csak magunkra ébreszt, csak segít és gyönyörködtet, nyugtat és lelkesít, és ő a teremtő-megtartó Isten szelíd szövetségese a világ továbbalakításában, a folytatódó, örök teremtésben. Így tekintsetek rá, és így szeressétek.