M. Csepécz Szilvia / Macerák a gyermek(b)irodalomban

Mire elhatároztam, hogy tematikus tűnődéseim közepette nem leszek „személyes hangú” (pláne nem az „Amikor én még gyerek voltam…” kezdetű felütéssel), már monitorra is vetettem, hogy de bizony, mégis, éspedig önös indíttatásból: az elmúlt negyven évben mondhatni testközelből figyelhettem meg az újabb és újabb fiatal nemzedékek olvasáskultúrájának változásait.

De szociológus vagy szakirodalmár nem lévén, megpróbálok inkább arra figyelni, mit ad(hat)ott egykor kortársaimnak, illetve nekem a gyermekirodalom, mit a gyerekeinknek, az unokáinknak, és mit miért nem. Ezzel együtt kísérletet teszek annak felvázolására, hogy elegyes tapasztalataim szerint a mai gyerekek körében mennyire erős az olvasás vonzereje, s hogy a késztetés, ha egyáltalán megmutatkozik, milyen irányba fordul.

Jómagam Szlovákiában élő költőként és íróként igyekszem felfelé az egyetemes magyar „csúcsirodalom” tündérvölgyéből, több-kevesebb sikerrel. A közeg, amelyben felnőttem, átlagos falusi családok gyerekeiből állt. Az 1970-es évek elején járunk, egy alig ezer lelket számláló Alsó-Garam menti faluban, a „kurtaszoknyás” Barton, ahol az alapiskola második–harmadik osztályát elvégzett gyerekek körülbelül 70 százaléka olvas rendszeresen és szívesen. A mesegyűjtemények és a különféle „lányos–fiús” sorozatok regényei (Pöttyös, Csíkos, Albatrosz, Delfin stb.) mellett leginkább indián- és kalandregényeket, különös tekintettel Karl May-ra, J. F. Cooperre és a „mi” Verne Gyulánkra. Akkoriban azt a gyereket, aki nem ismerte betéve Gárdonyi Géza Egri csillagok című vaskos kötetét, játék közben – a szerepjátékok az iskolaudvaron, majd délután a faluszéli dűlőkön zajlottak – simán kiközösítették a többiek, csakúgy, mint aki összetévesztette Winnetout Csingacsgukkal. Írásomnak ebben a szakaszában majd még több szerzőt és könyvcímet is megemlítek, a teljesség igénye nélkül, de nem öncélúan: szerintem az 1970-es évek gyermek- és kamasz generációja volt az utolsó, amelyik még kifejezetten az olvasás élménye – a megírt történet – miatt vett könyvet a kezébe. Hangsúlyozottan nem egyénekről van szó, bár állításom így is rendkívül általánosítónak tűnhet. Igen, vitathatatlan, hogy mind a mai napig szép számmal akadnak olvasni szerető gyerekek. Hogy mit olvasnak, az egy másik kérdés. A szépirodalommal mint olyannal egyébként is óvatosabban bánnék, mert ez zömmel sajnos már az iskolai kötelező olvasmányok ingoványos terepe… De erről bővebben majd a maga helyén és idejében.
Egy sajátos mellékvágány erejéig előbb visszatérnék a fentebb emlegetett 1970-es évekhez, saját, ha nem is teljesen szokványos példámmal illusztrálva, hogy az olvasás megkedveléséhez igen csekély előzetes irodalmi szocializáció szükséges. (A közhelyes igazságot, miszerint minden időben voltak és lesznek emberek, akik szeretnek olvasni, és olyanok is, akik nem, akár mottóként is használhattam volna – felejtsük is el gyorsan, és reménykedjünk!) Ami engem illet, jöhet a kettőspont, s utána III. Richard, IV. Henrik, Macbeth, Micimackó és Mary Poppins. Kilencévesen és párhuzamosan olvastam őket. Shakespeare úgy került képbe, hogy édesapám velem kölcsönöztette ki a könyvtárból a nagy angol drámaíró műveit. Szép vászonkötés (majdnem, mint a Lenin-összes), de ámbár a könyvtárosnő elfogadta a szülői felhatalmazást, megmutatta nekem a gyermekirodalom polcait is. Arról fogalma sem lehetett, hogy első irodalmi élményem – nagyjából ötévesen, és szintén édesapámnak köszönhetően – József Attila Kései sirató című költeménye volt. A Szabad Európa Rádióban hallottam, s rákérdeztem, mi ez a gyönyörűség, ami érzékelhetően nem hír, apám meg egy héttel később hozta a költő válogatott verseinek akkor kapható kiadását. Attól kezdve József Attilához mértem mindent, ami versben megfogalmazható, és el lehet képzelni, a fölháborodástól micsoda vörös képpel adtam vissza a jó szándékú könyvtárosnőnek az Öreg néne őzikéje című verseskönyvet… A családban senki nem lepődött meg: Péchy Blanka ük-ükunokájának ennyi mindenképen kijárt, ha már a boldogtalan iskolás kora előtt önmagától megtanult írni és olvasni. Shakespeare drámáit – titokban, ámde rendületlenül – ugyanazzal a „jóindulatú gyermeki megértéssel” olvastam végig, mint például Csaplár Vilmos A királylány szivacskabátja című, felnőtteknek szóló meseregényét, első karácsonyi ajándék könyvemet (melyet valóban tévedésből, a címe alapján vásároltak meg a szüleim). És tökéletesen elégedett is voltam azzal, amit megért(h)ettem belőlük. Ugyanakkor az indiánregényeket és társaikat is pontosan azzal a lendülettel faltam, mint kor- és játszótársaim. Meglehet, szerencsém volt, mert a népmeséket atyai nagyapám jóvoltából már a csecsemőkorból alig kinőve szinte kívülről fújtam, ünnepekkor és családi kirándulásokkor – ez rendszerint Magyarországot jelentette – pedig soha nem kértem (és kaptam) mást, csak könyvet. Na jó, úgy tizennégy éves korom körül pár bakelitlemezt is sikerült melléjük kikönyörögnöm… Az biztos, hogy „olcsó” kamasz voltam, hiszen a könyvek akkoriban megfizethetőek voltak.
Talán ez a mégoly érdektelen személyes kitérő is hasznos adalék lehet a mai gyerekek irodalomhoz való viszonyulásának a megértéséhez. Én mindenesetre nem tudok elvonatkoztatni saját gyermek- és ifjúkori olvasmányélményeimtől. Felnőttként is megmaradtam mesekedvelő olvasónak, de már a saját gyermekeim értő olvasással való első próbálkozásainak alkalmával rá kellett jönnöm, hiába verseltem és meséltem nekik gyakorlatilag a világrajövetelük óta; más az, ha „anya mondja”, és megint más, ha a szavak a papíron ugyan összeállnak valamiféle mondatokká, de már a bennük elbújtatott képeket összerakva rögzíteni is kell a fejben… „Macerás” – jelentette ki egy alkalommal a fiam, amikor a meséken rég túljutva az Alice Csodaországban (Lewis Carroll) harmadik vagy negyedik fejezeténél tartottunk. Azt találtam ki ugyanis, hogy a legizgalmasabb résznél abbahagyom a történetet, és olvassa csak ő tovább négy évvel fiatalabb, hatesztendős húgának. Nem jött be. Akkor. De a Brumi- és a Vackor-történetek, a Négyszögletű Kerek Erdő, s a Mirr-Murr, A Nagy Ho-ho-ho horgász vagy Pom-Pom kalandjai után azért esténként végigolvastam nekik az angolszász gyermek- irodalom klasszikusait is, Mary Poppinstól Ózon és Gulliveren át a Békavári uraságig. Igaz, ezeknek a történeteknek egy része, ahogy H. Ch. Andersen meséi is, eredetileg felnőttek szórakoztatására íródtak, de végiggondolva, a népmesék világa jóval kevésbé „finomkodó”, mint mondjuk A. A. Milne Micimackójának ártatlan kalandjai. A Micimackó nálunk egyébként külön tétel: a Karinthy Frigyes által briliánsan magyarított kötetet mindkét ivadékomnak külön-külön is beszereztem, mert a sajátom egy puha kötésű kiadás (Móra, 1975), s azt ugyan nem fogják nyúzni! Érdekes adalék, hogy míg a szépprózát karakánul kerülték, a nagy magyar költők: József Attila, Weöres Sándor, Kormos István vagy Nemes Nagy Ágnes összes gyerekversét talán a mai napig kívülről fújják.
Szülői következetességem visszaigazolása több mint húsz évvel később érkezett: nagylányom az említett Alice Csodaországban (és Tükörországban) legutóbbi filmes feldolgozásának végén – noha a Kalapost alakító Johnny Deep-ért kollektíve rajongunk – unottan legyintett, majd fél óra múlva azt láttam, hogy a szobájában hason fekve olvassa az én 1983-as kiadású (Madách) Alice-omat.
Nos, ez lett volna a tervezettnél némileg hosszabbra nyúlt „családi mesém”, mentségem csupán annyi, hogy lehetne még oly sok korombeli szülőé vagy nagyszülőé, ahol a családban van legalább néhány könyv, esetleg újság… Sőt, a mai szülőknek, ha nem is feltétlenül az egykor általam alkalmazott formában, de még inkább figyelniük kellene arra, hogy gyermeküket a könyvek birodalmának milyenféle csodái felé terelgessék. Mert a fiamnak anno abban mindenesetre igaza volt, hogy a gyerekirodalom kapujának átlépése bizonyos értelemben valóban „macerás”. Ő akkor kezdett el egyedül olvasni, amikor repülőgép-modellezésbe fogott, és kellett hozzá a szakirodalom. Utána már csak arra zizzentem rá, hogy az ágya mellett ott hever a Zabhegyező… A lányom pedig a Harry Potterrel kezdte, a hét kötet még külön polcot is kapott a szobájában. Most éppen Szabó Magda a nagy kedvence, de tőlem örökölt szokásaként párhuzamosan több könyvet is olvas egyszerre. Holott már ők is a rendszerváltás gyermekei, a könyv mellé felsorakozó televíziós mesékkel, egész estés rajz- és animációs filmekkel, videókkal, DVD-vel, számítógépes játékokkal, internettel. Lehetetlen és fölösleges is felsorolni az összes mesét és meséhez igazodó műfajt, sokkal fontosabb, hogyan kezelik ezt a virtuális bőségszarut a szülők és a pedagógusok! A kép rendkívül összetett, hiszen már az alapiskolák első osztályaiban – sőt az elitebb óvodákban – notebookokkal és interaktív táblákkal dolgoznak a gyerekek. „Dolgoznak”, igen, még akkor is, ha játékosan. Szélsebesen nyomogatják a billentyűket, de amikor az alapiskola első osztályának végén – bár legtöbbször inkább másodikban – elvisznek egy osztályt könyvtárlátogatásra, az egyébként értelmes gyerekek bizonyos hányada csak igen körülményesen tudja leírni a nevét, és saját lakóhelyének a címét… Ezt könyvtáros tapasztalatom mondatja velem, azt pedig már az alsó tagozatos író-olvasó találkozókon való részvétel, hogy a „Milyen mesét ismertek?” helytelenül feltett kérdés. Mert azonnal sorjáznak a rajzfilmek címei. A „Milyen mesét olvastatok?” kérdésre lényegesebben inaktívabban reagálnak a gyerekek, és általában az iskolában tanult-olvasott népmeséket említik. (Itt jegyezném meg – csupán csak margóra –, hogy a legújabb célirányos kutatások szerint az értő olvasás elsajátításának készsége szempontjából kifejezetten kártékony, ha a gyerekeknek nem hagynak elég időt a természetes kézírás begyakorlására. Nem az a lényeg, hogy a gyerek gyöngybetűket rójon a papírra, hanem, hogy fokozatosan megtanulja az élőbeszéd mondatokká alakított folyamatos leírását.)
Korunk gyermekei – amennyiben a szülőktől vagy a nagyszülőktől nem hallanak mondókákat, verseket és meséket – már nagyon korán megismerkednek a virtuális mesevilággal. A képzelet „macerái” helyett sebesen pergő filmkockák formájában készen kapják a látványt. A rajz- és animációs filmek tartalmát és minőségét hadd ne boncolgassam: tudjuk, hogy szép számmal akadnak köztük a műfaj dicséretét kiérdemlő remekművek, és szórakoztató kis gegsorozatok is. (Ami azt illeti, az első, gyerekeknek szánt bábfilmek még a fekete-fehér képernyős televíziózás hőskorában születtek…) S szeretném is leszögezni, hogy a probléma gyökere nem a mozgóképes kínálatban, hanem a választásban rejlik. És itt kezdődik a szülő felelőssége. Az egy-két éves gyerek már vígan elücsörög a képernyő előtt. De ha ölbe vesszük, és együtt lapozunk végig egy képeskönyvet, már ki is zártuk a passzív szemlélődést. Rengeteg műanyagból készült, össze-vissza mozgatható játék kapható, hát miért vagyunk hajlamosak elfeledkezni a könyvről, mint készségfejlesztő „eszközről”?! És ez még csak az első állomás. A második a már említett mondókák és versek, továbbá a mesemondás időszaka. Isten hozott a gyermekirodalomban! Az agyonhasznált leporellók mellett elkezdhetjük építeni gyermekünk kicsiny „könyvtárát”. A könyvesboltokban hatalmas a kínálat. A szülő színesebbnél színesebb verses- és mesekönyvek közül válogathat. Ha van némi tapasztalata (és azért vesz új mesekönyvet, mert a sajátját meg szeretné őrizni, mint egy darab gyerekkort), akkor nincs különösebb gond. A gyerekirodalom klaszszikusait gyakorta kiadják újra, s rendszerint – elsősorban a versesköteteknél – legfeljebb a forma és az illusztráció változik. Ám ennek ellenére ő is beleeshet abba a csapdába, amit a jó szándékú, ám tapasztalatlan vásárló kifejezetten ritkán kerül el: a rajzfilmekből ismert, könyvborítóra applikált csodálatos mesealakok csapdájába. Igaz, a könyv minimum háromszor annyiba kerül, mint egy „megfilmesítetlen”, és mintha kicsit idősebb gyerkőcöknek szánták volna, de „legalább majd akkor is jó lesz, ha megtanul olvasni”… Azt csak otthon veszik észre, hogy a nagy belső képek valójában félbevágott filmkockák, a lapok alján nyúlfarknyi, nagybetűs, ámde hevenyészett szöveggel. Emellett ott vannak bizonyos favorizált grafikusok, akik rendszerint banális versikék szerzőit illusztrálják. Mindegyik könyvet pontosan ugyanolyan stílusú rajzokkal. Ezek a mindig krétapapírra nyomtatott könyvek is szép nagyok, szép színesek, és természetesen igen drágák. Le kell szögeznem, hogy a könyvekre is érvényes: nem okvetlenül a drága és mutatós az értékesebb. Valamint az is, hogy mind a „filmes”, mind az egyformán illusztrált „versikés” könyvek pár magyarországi kiadó műhelyéből kerülnek ki. Ha egy kicsit alaposabban körülnézünk, rengeteg nem csupán tartalmas, hanem a fantáziát is megmozgató, kedves rajzokkal illusztrált gyermekkötetre bukkanunk, s ez a magyarországi kiadványok mellett a szlovákiai magyar kiadók által gondozott, elsősorban kortárs szerzők gyermekkönyveire is vonatkozik. Hanem, már ami a mesekönyvválasztást illeti, nem hagyhatom szó nélkül az úgynevezett tanmesegyűjteményeket sem. Ez így természetesen nincs feltüntetve a borítón, és nem is az Aiszópusz-féle szépirodalmi örökzöldekre gondolok. A mai tanmesék írói általában pedagógus vénájú szerzők, és írásaik színvonala – tisztelet a kivételnek – igencsak megkérdőjelezhető. Mesevilágukra jellemző a gyermekkori jó és rossz tulajdonságok egyértelmű megfogalmazása, illetve a kioktatás: „Ha úgy viselkedsz, mint az engedetlen szentjánosbogárka, a lusta kislány, az irigy akárkicsoda stb., akkor bizony pórul jársz…!” Ezekben a történetekben annyira direkt módon jelenik meg a nevelési szándék, hogy – az egyébként kétségbevonhatatlan jóindulat – semmiféle teret nem hagy a gyermek sarjadzó fantáziájának játékos kibontakozására.
Akinek volt türelme, és idáig követte tűnődő dünnyögésemet, annak feltűnhetett, hogy még egyetlen kortárs szlovákiai magyar vagy magyarországi, gyermekirodalommal is foglalkozó szerző nevét sem írtam le. Részint azért, mert írásomban elsősorban a gyermekek olvasási szokásainak változásaival és azok általános okaival fog-lalkozom, másrészt pedig az „is”-t hangsúlyoznám ki még egyszer, mivel neves íróink és költőink közül sokan publikálnak nagyszerű, és idővel minden bizonnyal klasszikussá érő gyerekverseket, meséket, illetve meseregényeket, ám inkább alkalomszerűen vagy gyűjteményes kiadásban, felnőtteknek szóló műveik mellett. De mert éppen a gyermekkönyvválasztás – és -vásárlás – buktatóiról esett szó, a több mint félszáz, nekik is író szlovákiai magyar szerző közül néhány, számomra kedves nevet mégis meg-említenék: Simkó Tibor és Zs. Nagy Lajos ugyan már nincs közöttünk, ám játékos gyermekverseik révén (is) irodalmunk klasszikusainak égi táborát erősítik. Barak László már vérbeli kortárs (s bár egyébként nem igazán a könnyed hangvételű írásairól ismert), Időbolt című verseskötete jó ideje a kisebb-nagyobb gyerekek kedvence. És jöjjön még egy költő, Z. Németh István, aki eddig öt gyermekverskötettel (Hétre hét, hóra hó; Gyerkőce; Tündérvilág; Hemperkőc; Epercsutka, fagombóc) ajándékozta meg „szómókára” fogékony ifjú olvasóit. A mesék világából engem a hosszabb lélegzetű alkotások ragadnak meg igazán. Mostanában olvastam újra Tóth László A bo-szorkány porszívója című meseregényét, és remekül szórakoztam. Egészen más, de nagyon szeretnivaló hangulatot teremt Kovács Magda a Topolya úr csodálatos utazása című könyvében, N. Tóth Anikó pedig kifejezetten egyéni, bravúros nyelvi és képi világot jelenít meg mesés történeteiben (Tamarindusz; Alacindruska; Tükörkönyv). És ezen a ponton – kizárólag helyszűke miatt – be is fejezem a felsorolást, azzal, hogy az említett könyvek már inkább kisiskolások kezébe valók, és elsősorban könyvtárakban érdemes utánuk érdeklődni. Én ellenben a „könyvesboltban” szakítottam meg gyermek(b)irodalmi maceráimat, mégpedig a két-három éves gyerekeknek szánt könyvek között. Az óvodás korszakban már könnyebb a választás: a népmesék birodalma egyre tágasabb, s a mondókákat mind hosszabb versikék követik, hogy a gyerek fogékony elméje – akár valamilyen szerepjátékon belül – végül egy-két „csupa rím” állatmesével is gazdagodjék. Kisiskolásként némileg módosulva visszatér az „elsőkötetes vásárlás” problematikája. A gyerekközösség ugyanis már következetesen nézi a mesefilmeket, és ez hatalmas üzlet a filmforgalmazók mellett a könyvkiadóknak is. Tegnap még az Oroszlánkirály volt a sztár, ma Thomas, a gőzmozdony… Naná, hogy a filmsnitteket szinte azonnal könyv alakban is a piacra dobják! És a gyerek rendszerint nem olvasnivalót választ, ha könyvet vennének neki, hanem az éppen aktuális rajzfilmhőst, papíron. Ha pedig még matricákat vagy egyéb hasonló izéket is adnak hozzá, akkor nincs az a pénz, amit – ha máskor nem, hát karácsony előtt – ki ne könyörögne érte. De a klasszikus mesékből is az új kell; a lényeg, hogy a könyv nagy formátumú le-gyen, egész oldalas, aprólékosan kidolgozott, színpompás rajzokkal. S most következik az az életszakasz, amely miatt tulajdonképpen megírtam a saját nemzedékem, majd a gyerekeim könyvekkel való találkozásának történetét. A mai alapiskolások közül rendszerint az alsó tagozat 3–4. osztályában „választódnak ki” a könyvbarát gyerekek, akik a felső tagozat 5–6. osztályában már rendszeresen olvasnak. Csakhogy a képernyők és monitorok előtt szocializálódó kis olvasók a filmekhez hasonló pörgést várják el az írott szövegben is. Itt utalnék vissza írásom egyik kezdeti megjegyzésére, hogy a szépirodalom és a kötelező olvasmányok viszonyáról „bővebben majd a maga helyén és idejében”. Nos, a szépirodalmi „macera” az alapiskola felső tagozatán kezdődik. Ismét könyvtárosi tapasztalataimból kiindulva állítom, hogy a diákok már Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjét is „kicsit” hosszúnak találják, a Robinson Crusoe-t és a Tom Sawyer kalandjait meg egyenesen fárasztónak. Ottlétem öt éve alatt egyetlen indiános vagy kalandregényt és Verne-kötetet sem kölcsönöztek ki, s lényegében mindegyik klasszikusról ugyanazt mondták, amit Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéről (mely nem mellesleg 2005-ben Magyarországon Az Év Könyve lett): a hosszú leírások miatt – amelyek az ő szemszögükből lehetnek féloldalasak is akár – olvashatatlanul unalmasak. Sajnos, gyakorlatilag a középiskolában is ebbe a kategóriába tartozik az összes kötelező olvasmány. Nem véletlenül adják ki rendszeresen Az alap- és a közép-iskolák kötelező olvasmányai röviden című sorozatot. Hogy A dzsungel könyve alig négy oldalon – több mint botrányos?! S hogy ugyan miféle „tartalmat” lehet írni hasonló terjedelemben Fekete István Tüskevár és Téli berek című varázslatos ifjúsági regényeiről?! Egyik se számít, a diák legalább azt megtudja, hogy miről szól a könyv – érkezik a gyakorlatias válasz. Ebben az oktatási rendszerben nincs is más megoldás, hiszen a feleletnél, a vizsgánál és a felvételinél ugyanazt a lexikális tudást kérik számon. S állítják, az nem osztályozható, ha az egyik gyerek mondjuk Arany János Toldijából készült, mert neki az tetszett, a másik pedig ugyanakkor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéről beszélne, mert hozzá az állt közelebb. Holott dehogyisnem „osztályozható”, igaz, csak akkor, ha a gyerek feleletét (teljesítményét) önmagában, kizárólag a választott témához viszonyítva értékelik. Jó, jó, de mi van akkor, ha a kölyök megátalkodott természetbúvár, kor- és osztálytársainál érettebb, és feleletéhez mondjuk Gerard Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvét választja (a sziporkázó humorral megírt regény Angliában egyébként érettségi tétel)? Akkor az van, ami a gyakorlatban lehetetlen: a pedagógus vagy ismeri a könyvet, vagy kölcsönkéri a diákjától, hogy ellenőrizhesse. Csakhogy mivel a pedagógus munkáját is ellenőrzik, a tan-anyagot pedig előírják, már egyetlen ilyen irodalomóra padlóra küldené az egész koncepciót (az oktatót pedig idegszanatóriumba). Maradnak tehát a kötelező „tartalmak”, olvasmányélmény nélkül. Ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a mai tizenévesek Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán műveinek világát éppoly kevésbé ismerik, mint például Dumas Három testőrének „könyvváltozatát”. A kortársak olvasásáig pedig csak a legelszántabbak jutnak el. Ami szintén nem kizárólag a pedagógusokon múlik, mivel az alapiskolák 9. osztályában már a jelentős szlovákiai magyar szerzők művei is a tan-anyaghoz tartoznak. Csak, szerintem, túl későn. S nem csupán azért, mert már küszö-bön a felvételi, hanem mert például egy Tőzsér Árpád-versciklus megértéséhez szükséges (lenne) a modern kori líra sajátosságainak taglalása, a megfelelő verselméleti „alapozás” (értelemszerűen a kortárs próza nyelvezetének esetében is). Ami viszont már egyfajta folyamatot feltételez, és nemigen fér bele, mondjuk, alkalomadtán negyven-negyvenöt percbe. Plusz magyartanár legyen a talpán – vannak ilyenek, tisztelet nekik! –, akinek szűkös tanrendjében még ilyesmire is jut energiája…
A lehangoló képet csupán kissé árnyalja, hogy néhány gyerek mindennek dacára mégis szívesen olvas, sőt könyvtárba is jár. Az ismét más kérdés, hogy milyen könyveket választ. Az ifibestellerekre teljes szerzői iparág épült, korosztályok szerint. A legfiatalabb olvasók a Geronimo Stilton-féle, Rágcsáliában és azon túl játszódó, képregényszerű hatást keltő Mulatságos történetek sorozatot, s a hozzá hasonló kiadványokat kedvelik, a felsős tinik pedig Thomas Brezina és Meg Gabbot könyveit, illetve a Witch manga-varázslólányainak kalandjait. De – ebben a közegben pozitív példaként – J. K. Rowling Harry Potter-kötetei is állandóan közkézen forognak, ami egyértelműen jelzi, hogy nem a könyv terjedelme a döntő, hanem – természetesen a téma mellett – a szöveg stílusa, pontosabban ritmusa. Ami minden esetben filmszerűen pörgős, rövid mondatokkal és jellemzésekkel, gyakori, lényegre törő párbeszédekkel. A puszta szövegben is van valamiféle képregény-jelleg, talán nem véletlenül. A képregények is a gyerekek és a fiatalok között a legnépszerűbbek, s a klasszikusok kétes jutalma esetükben is a megfilmesítés. Idevágó példa Garfield, a rőt bundájú, túlsúlyos és cinikus macsek (szülőatyja Jim Davis). Rövid, de velős buborékszövegeinek nagy rajongója vagyok, azzal együtt, hogy egy poénhoz három képkocka éppen elég. A belőle – róla készült rajzfilmsorozat vagy az egész estés filmek pontosan ezt a hatást negálják. Ha már a képes füzetecskékhez keveredtem, kikerülhetetlen a gyermek- és ifjúsági folyóiratok fontosságának megemlítése is. A saját gyereknyelvükön való ismeretterjesztés, a kreativitást fejlesztő szórakoztatás és a sulik életéről szóló híradások mellett nem elhanyagolható bennük a kortárs gyermekirodalom jelenléte sem. Szlovákiai magyar vi-szonylatban jelenleg – a felső tagozatosok éppen újjáalakuló-félben levő lapja, a szocialista érából mondhatni változatlan formában és tartalommal ránk maradt Tábortűz mellett – egyetlen ilyen jellegű folyóirat van, a tanévente tízszer megjelenő Tücsök. Az óvodások és kisiskolások lapja tartalmas, színes, változatos, ám sajnos mégsem jut el minden magyar anyanyelvű óvodás és kisiskolás kezébe. Nem tudják megfizetni a szülők, mondják a pedagógusok, s van, ahol maga a tanintézmény sem, legalább egyetlen példányt… Fura egy érvelés. Az éves előfizetés ugyanis körülbelül egy középkategóriás gyermekkönyv árának megfelelő összeg. De – a témánál maradva – sok helyütt az iskolai könyvtárak fejlesztésére sincs pénz. Holott könyvvásárlásra ugyanúgy lehet pályázni, mint az interaktív táblákra. Félreértés ne essék, semmi bajom a számítógépes világgal, sőt az lenne az igazi, ha egy gyereklap bizonyos területeken az internetes aktivitás lehetőségét is kihasználná (vannak gyermekeknek készített folyóiratok, ahol ez jó ideje már természetes). Annyi bizonyos, hogy innovatív hozzáállás nélkül egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülhetnek a könyv- és lapkiadók, aminek egyenes következménye lehet, hogy mind kevesebb emberi léptékű, értékeket kínáló könyv jelenik meg. Mert másra van igény: újságok szintjén a bulvárra, gyermekirodalom esetében pedig a leegyszerűsített nyelvezetű, filmszerűen pergő „mesesztorikra”. A gyerekek élményvilága minden korban erőteljesen rezonált a felnőttek életvitelére. Ma a rohanás éppen úgy hozzátartozik a felnőttléthez, mint a napi stressz. Aminek oldására visszatért a jó öreg miszticizmus. Ezúttal a fantasy köntösében hódít, mind az elektronikus médiában, mind a felszínesen szórakoztató irodalomban. S a valóságnak ez a minden másnál erőteljesebben láttatott szelete tükröződik a gyermekirodalom szélső köreiben. Szerencsére sok kiváló, gyermekeknek szánt szépirodalmi mű is születik, versben és prózában egyaránt. S az időtálló értékek ki-kiragyognak a szürke betűmasszából. Kapásból olyan szerzők és könyvek jutnak az eszembe, mint Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen, Tóth Krisztina Londoni mackók, vagy Kukorelly Endre Samunadrág című kötetének versei, verses meséi. Az ifjúsági irodalomról pedig az, hogy mostanában mintha a megszokottnál is mellőzöttebb műfaj lenne. Habár… J.K.Rowling az első Harry Potter-történetet (Harry Potter és a bölcsek köve) tulajdonképpen meseregénynek szánta. A fentebb említett jellegzetes nyelvezettel, ám ugyanakkor erős tartalmi igényességgel is (ami a bestsellerekre, akár gyermekeknek, akár felnőtteknek szánják, nem okvetlenül jellemző). Az azonnali és tartós siker hét kötetig röpítette a varázslótanoncot és megálmodóját. Jómagam is nagy élvezettel olvastam e köteteket végig, de úgy a harmadik résznél már elbizonytalanodtam, hogy vajon mennyire való ez egy tíz-tizenkét éves gyerek kezébe. A hetedik, A halál ereklyéi című kötetig jutva kétségeim csak még inkább erősödtek. Az akkor ötödikes unokahúgom – aki az előző hat részt egy évvel korábban kérte kölcsön a lányomtól – viszont három és fél nap alatt elolvasta (621 és fél oldal!), majd hetekig panaszkodott, hogy a történetnek végérvényesen vége. Amikor szóba hoztam a regénybeli erőszakot és halált, a Piroska és a farkas meséjével vágott vissza. Hogy mitől undorítóbb, ha egy sötét átok megöli a gonosz ellenfelet, mint ha a vadász, aki meglövi a farkast, ráadásképpen még ki is tömi kövekkel a hasát, hogy szörnyű kínok között pusztuljon el. Nagyot nyeltem, mert egy gyerek tette fel azt a kérdést, amelyre még egyetlen gyermekirodalommal foglalkozó szakember sem tudott meggyőző választ adni. Most akkor ki a gonoszabb? A farkas, „aki” csak azért öl, mert éhes, vagy a vadász, aki szintén gyilkol, de közben még kegyetlenkedik is? Annyiban maradtunk, hogy az efféle moralizálás nem vezet sehová. A gonoszság – jobbik esetben a rosszaság – a meséknek is ugyanúgy szerves része, mint akármelyik irodalmi alkotásé. S tetszik vagy sem, a farkas, a vasorrú bába, a hétfejű sárkány és a többi, jóságos vagy gonosz, de már rég megszokott mesealak mellett nem csupán Harry Potter varázslótanonc és barátai, továbbá az ellenségei lettek a gyermek(b)irodalom lakói. Valójában az összes, esetleg éppen most megírt mesében és meseregényben szereplő ember, állat és teremtmény oda tartozik. És nem addig élnek, amíg meg nem halnak, hanem amíg olvasnak róluk. Ehhez pedig az kell, hogy újabb és újabb gyerekek lássák meg a napvilágot. Mert a mese is velük és általuk születik meg ismét: ha nincs kéz, amelyik kinyitja a könyvet, ha nincs vágy, hogy felfedezzük és továbbadjuk a betűk titkait, a gyermek(b)irodalom kapuja is örökre becsukódik.