Száz Pál új színházi rendezéséről

Maximális hatás – minimális eszközhasználattal
Száz Pál soron következő rendezése kapcsán is joggal tehető fel a kérdés: miért? Miért megy bele a fiatal rendezőtanonc ismét ugyanabba a pengeéljátékba, hogy kiszolgáltatja önmagát és ezzel céljait színészei ügyességének. Feltételezhető a hit, bizalom, empátia, magabiztos hátteret teremtő egymásra hangoltság, sőt még a színészek kivételes szeretete, játszani hagyása is… mindenképpen dupla vagy semmi játék ez a javából, és ettől olyan izgalmas ez a rendezői gondolkodásmód.

A pozsonyi színművészeti főiskolások által most bemutatott, Száz rendezte Mordačkára (magyarul: Gyilkolenko) keresztelt – eredetileg Pole (magyarul: A mező) című – Nyina Szadur-dráma szabad szellemiséget igénylő vizsgadarab, így nem csoda, ha kinőtte az egyetem által megszabott húszperces időt és a számára megszabott teret. A kétszereplős, nulla díszletes alkotás viszont túl jónak sikerült ahhoz, hogy egyetlen bemutató-előadás, azaz egyetlen abszolvált vizs-gaelőadás után a lekerüljön a színről.

Még mielőtt bármit is láttam volna az előadásból, már magát a darabválasztást is nagyra értékeltem, ezért fokozott izgalommal vártam az Artteatro fekete pincéjében a „nyulat a kalapból”. Kortárs színház, kortársi megközelítés – a kortárs szerzőnek igen is helye van színpadjainkon (ezer bocsánat, klasszikusok!). Nyina Szadur szövegvilága magában is nagy-szerűen kitölti a teret, groteszk fricskáinak sora, jól helyezett cinizmusa mindent, ami materiális, fölöslegessé tesz a színpadán. Nincs szüksége fölös sallangra, bőven elég itt a jól mondható, kifejező szöveg (és itt dicséret illeti a darab szlovák fordítóját is), amely kellő játékosságnak enged teret.

A darab elején két lányt látunk a színen (Júlia Kováčiková és Tajna Peršić alakításában), s míg egyikük a háttérben maradva, háttal a közönségnek, andalítóan dudorászik, addig másikuk a színpad előterében mérgezett egér módjára igyek-szik megtalálni a hármas számú határt, illetve a kollégáit, a krumpliszedő brigádot… vagyis a hozzájuk vezető utat. Adott tehát a hatalmas orosz szántóföld, az égadta világon sehol semmi, amíg csak a szem ellát. De máris jön a második lány, a „néni”, aki a brigádkereső elveszett lélek segítségére siet… Közben ragaszkodik hozzá, hogy a lány „néninek” szólítsa őt, és mivel nincs harisnyája, a lány a nagy orosz összetartozás jegyében megígéri, hogy ajándékoz neki egyet („jó szíved van”). A „néni” Lídia Petrovna felajánlásától örömében sírva fakad, majd tovább sajnáltatja magát, végül hirtelen követelődzni kezd… egyszóval viselkedése nyugtalanítóvá válik (mind Lídia, mind a néző számára), amivel egyre mélyülő kétségbeesésbe taszítja a lányt. A „néni” ekkor önleleplező módon megvallja, hogy ő a világ gono-sza, amit Lídia kezdetben nem akar elhinni, egészen addig, amíg meg nem tapasztalja az igazságot. A „néni” ekkor azt ajánlja, hogy ha a lány elkapja őt, a világ maga lesz a paradicsom, ellenkező esetben azonban minden elpusztul. Lídia a próbatételt persze elbukja, és egy gödörben találja magát, ahonnan ugyan sikerül kijutnia, de már késő… minden és mindenki odalett, a felső földréteggel együtt, amely az óceánba csúszott, az ég vörös, és az új felső talajréteg pedig még nem szokta meg, hogy járjanak rajta, még fáj neki. Mordačka (Gyilkolenko) oktató-nevelő célzattal világosítja fel Lídiát arról, hogy Földünk az óceánban úszik, három bálna hátán. Ez a jelenet a maga irracionális groteszkségével – az ügyes rendezői koncepciónak, a nagyszerű színészi teljesítménynek köszönhetően – messzemenően a helyén van, s a felüdülés érzetét kelti a nézőben az apokalipszis után. Mindennek ellenére mégsem szűnik a néző folyamatos dilemmája a tekintetben, hogy ez most egy óriási kamu, vagy tényleg az Armageddon a krumpliföldön alcímű duódráma tanúja lehet.

Válaszul a Mordačka következő jelenete valóban más, valójában felemás érzetet kelt. Az öregasszony ugyanis bevallja, hogy emberekkel táplálkozik, és Lídiát azért mentette meg a pusztulástól, hogy a lány megmentse őt. Afféle „Ki kinek a foglya” helyzet ez… Lídia, aki Gyilkolenko erős csodálkozására nem retten meg az öregasszonytól („tőlem mindenki fél, még Amerika is”), és mit sem törődve a felszíni földréteg fájdalmaival és a bálnákkal, azt kívánja, hogy legyen minden úgy, ahogy azelőtt volt…

A végkifejletről most nem szándékom beszélni, annál inkább sem, mert akár több iskolai tantárgy keretén belül is kötelezővé lehetne tenni ezt a művet (sajnálatos, hogy az oktatás világa oly álmos léptekkel követi mindig az adott kort). A rendező, mint említettem, a két lányra épít, s – néhányszori hiányérzetem ellenére is – általában eléri célját. A minimalista közeg, a fekete jelmez, a fehér smink sok mindent felidézett a nézőben, a pantomimet csakúgy, mint a japán kabuki színházat… Mindenesetre a kellő hatás nem maradt el, s a klausztrofób nyugtalanságot keltő szűk tér és a fények jól összehangolt játéka keltette kontraszt tovább erősítette a létbizonytalanság drámai érzetét. A színpadra vitt egy szem krumpli – mégiscsak volt kellék, mea culpa! – eredeti és odaillő, félelmetesen nyers metaforaként szolgált. Mordačka (Gyilkolenko) úgy eszi az embereket, mint azok a krumplit, tehát a homo sapiensi „Mi va-gyunk a tápláléklánc csúcsa”-világkép mégis meginoghat egyszer.

S bár Száz Pál látomásos rendezése lét és nemlét, jó és rossz harcát nem hivatott ugyan eldönteni, ám mindenképpen gondolatok százait kelti nézőiben Nyina Szadur drámájának tudatosan keretbe zárt – a maximális hatást minimális eszközhasználattal elérő – színrevitelével.   

(Artteatro, Pozsony, 2011)
SZABÓ RÉKA