Pécsi Györgyi: Ladik Katalin legszebb versei*
Napfény, tenger, jólét, szabadság és modernség – ilyesféle kép élt bennünk Jugoszláviáról és a jugó–magyar irodalomról. Az 1980-as évek elején még biztosan a „tűrt” kategóriába tartozott az Új Symposion (l. kádári-aczéli háromtés irányelv: támogatott–tűrt–tiltott irodalom), a még merészebb neoavantgárd párizsi Magyar Műhely meg valahol a tűrt–tiltott határán állhatott.
Akkortájt láthattam először élőben Ladik Katalint Budapesten, a fehérvári úti FMH-ban tartott performansz-estjén. Valahogy meglátszott rajta a miénknél nagyobb szabadság, és különös, számunkra ismeretlen szellemi izgalommal és tartalommal töltötte be a teret az attraktív költő(nő). A performanszot, a hangköltészetet itthon is művelték már, de Ladik Katalin színész is volt, szakmailag is finoman kiművelt a hangja, mozgáskultúrája – a szöveg–hang–mozgás delejesen komplex költészetté szerveződött és szerveződik azóta is az estjein.
Aztán néhány évvel később, 1988-ban, az újvidéki Forum és a budapesti Magvető közös kiadásában már megjelenhettek válogatott versei (Kiűzetés), de innentől fölgyorsult az idő: ideát lezajlott a rendszerváltozás, odaát szétrobbant a világámító legenda. A tévében valószerűtlennek tetszett a szomszédban dúló tömegmészárlásos, bombázásos, brutálisan barbár háború, színpadszerűnek a könyörtelen valóság, Ladik Katalin pedig, a mintegy kétszázezer honfitársa egyikeként, elmenekült a szülőföldjéről. 1992-től Budapesten él, hogy aztán, amint rés nyílik, a horvátországi Hvar kopár szigetén aprócska „külön szobá”-t teremtsen magának a napfényes nyarakra.
Úgy hiszem, hogy a költészet az ember szabadságvágyának, vagy még inkább az ember belső világában megteremtett, költőileg átlényegített szabadságának a nyelvi megformálása.
Az 1960-as évek végén indult legendás Új Symposion-nemzedék – Tolnai Ottó, Domonkos István, Brasnyó István, Ladik Katalin és eleinte Gion Nándor – a neoavantgárd szemléleti, nyelvi, formai újszerűségével, a világra nyitottság elemi mohóságával hökkentette meg a magyar irodalmi közvéleményt. Az akkori szabadságeszményüknek megfelelően a határokat akarták lebontani, radikálisan újraértékelték a hagyományt, és merészen új megszólalási módokat, formákat, nyelvet kerestek. Ladik Katalin főleg az expresszív és a gnómikus szabad vers, a szürrealizmus, valamint a mitologikum és a folklorizmus felé tájékozódott, ahogy a Ballada az ezüst bicikliről (1969), az Elindultak a kis piros buldózerek (1971), a Mesék a hétfejű varrógépről (1978), az Ikarosz a metrón (1981), A parázna söprű (1984) című kötetei jelzik. Nem egyszerűen a századelő avantgárdjának az elemeit újította föl, előkelően finom mozdulattal a kommunikáció formájának egészét tágította nagyra. Mindenekelőtt elhíresült performanszaival. Performanszaival korántsem biztos, hogy meghökkenteni vagy újítani akart, ellenkezőleg, inkább valamiféle archetipikus megszólalási módot keresett. Ahogyan a civilizáció születésekor, a történelem előtti időkben a költészet sem vált még szét szöveg-, hang-, mozdulat-, látvány-, hatás- és rítuselemekre, performanszaiban úgy kísérelte meg Ladik Katalin is a mi korunk kommunikácós környezetében érvényes és korszerű módon, egyetlen kommunikációs aktusba újra összefogni azt, ami eredendően és természete szerint is egy. A pódiumokon erőteljes hang- és mozdulateffektusokkal előadott művei ekképpen nem szöveges verseinek egyszerű „színpadiasított” adaptációi, hanem mindenkor új, más természetű és más mélységeket megszólító önálló művek.
Nem állítom persze, hogy a performansz az archaikus „modern kori” megfelelése lenne, de költő szimbólumokkal mélyen átjárt költészetében ez az értelmezés is érvényes lehet, hiszen elemi módon érinti költészetét a mitológia is, és a folklór is. De persze Ladik Katalin a folklór elemeinek a fölhasználására is szokatlan meg-oldást talált – főleg – korábbi verseiben. Az 1960–1970-es években, a magyaror-szági költészetben a Nagy László és Juhász Ferenc nevével zajló költészeti forradalom igen erősen kapcsolódott a népköltészethez. Ladik Katalin azonban nem meg-őrizni, áthagyományozni akarta a népköltészeti örökséget, hanem nyersanyagként, inspiratív módon felhasználni saját költői univerzumának gazdagítására, azaz új élettel megtölteni. „barbár kata aki egy varjúval / él egy tető alatt / mintha száz élete volna / citromot dobál a kútba” – tagadhatatlanul ott lüktet ebben a négysoros remeklésben is a magyar népballadák tragikuma, azok szimbólumai fölismerhetők, de itt nem a folklór szürrealizmusa, hanem az avantgárd szürrealizmusa rendezi a verset.
Mekkora a folklór teherbíró képessége, meddig terhelhetők a folklórelemek, és mennyire rugalmasan nyitott, mennyire befogadóképes a szürrealista szabad vers vagy prózavers, s ezek ötvözése káoszba vezet-e, avagy felszabadító derűvel új távlatokat is képes megnyitni – kérdezi a versben a költő. „Ült a lány a kéményen és őrizte a holdat. Szakít egy lyukat a harisnyáján, világosság támad. Azt hitte, a hajnal hasad és lehunyta a szemét. Csak erre várt a sáska. Kinyitotta a fiókot a lány combjában, és egy üde, fehér villanyégőt szagolt meg” (Hogyan lopta el a sáska a holdat). Folklorisztikus és technikai szimbólumok, életszerű realizmus és mágikus erotika úgy keveredik itt egymásba, hogy rajtaveszne az olvasó, ha le akarná fordítani a maga pragmatikus nyelvére a verset. Mert a költészetnek az is alaptermészete, hogy nemcsak képekben láttat, hanem szimbólumokban gondolkodik. A szimbólumban a kép elszakad eredendő jelentésétől, s minél inkább elszakad, s minél több új jelentéssel gazdagodik, annál erőteljesebb, és persze, annál rejtélyesebb, fölfejthetetlenebb lesz.
S innen már csak egy lépés az abszurd és groteszk gnómák, gnómikus versek felé, amelyek szintén karakterisztikus jellemzői a Ladik-lírának. Ezeknél a versek-nél a pragmatikus olvasó akár zavarba is jöhet, míg ha médiumként fogadja őket, felujjong, mint e két-három soros mikrokozmoszoknál: „Hol vagy, ki a jászolnál együtt heversz velem? / Tüzes fürdőd elkészítve, hídonálló szépségem. / Jaaaj” (Sirató); és: „Van itt valaki? // Egy lófej és másfél ember” – az előbbiben a biblikusság és a tragikus balladák, az utóbbiban a bibliai (a hét szűk esztendő Jákob és fiai történetéből) és a megfordított antik mitológiai szimbólum (az alsó testében ló, felső testében ember kentaur) képez borzongató erőteret. Másutt inkább mókás játékosságra ad lehetőséget a groteszk gnóma: „Avagy seprűje vagyok-é páromnak // hogy így pocskol a tavirózsák között / vajh gumikerék lehetnék / szeretőmnek ezüstbiciklijén” – az első két sor egyértelmű, de a váratlanul felbukkanó gumikerék és ezüstbicikli metafora derűsen rejtélyes vagy rejtélyesen derűs; tekinthetjük az avantgárd gépkultuszra emlékeztető egyszerű metaforának (a szerelmesek éppúgy összetartoznak, ahogy a bicikli és a kerék), de kicsit merészebben erotikus szimbólumnak is: a gumikerék lehet kerékgumi is, s így női attribútum, amit az ezüstbicikli, a férfi attribútum dinamikus szeretkezésre késztet. S persze, érthetjük ekként is a verset, hiszen Ladik Katalin a legkülönösebb és legszokatlanabb szimbólumokat használja a szerelmeskedés, szeretkezés aktusára, mint például a Vers a szerelmes piócáról című versében: „Van egy nagy sárga tányérom. / A tányér közepén egy lyuk. / A lyukon át az én szerelmes piócám / jár be hozzám telihold idején. / Mert van egy nagy sárga piócám, / a pióca közepén egy lyuk. / Oda jár be ezer darázs / birsalmaág a nagy tányérok idején. / És a fekete lyuk / ahová a nagy sárga tányér jár / éneklő piócával a közepén. // a szerelmes pióca éneke: / ezer darázs a torkomban / birsalmaág a faromban / égő kecske a bokorban.” A költőnek önálló kötete is megjelent ilyen erotikus versekből (A parázna söprű) – nem tudom, frivol válasznak szánta-e az őt „vetkőző költőnőnek” nevezők alantas susmorgásaira, vagy – és ez a valószínűbb – nőnemű költőként is elutasította a pátoszos-romantikus bájszerepet, és az erotikus intim szféráról is azzal a meghökkentő asszociációs készséggel írt, mint mondjuk a hétfejű varrógépről. És persze, nem könnyű észrevenni költészetének finom metafizikáját, amely az érzéki versekben is megmutatkozik, mint az Avilai Szent Teréz énekében: „A repedéseket, Uram, patkányokkal, / kihulló fogaimat jégcsapokkal, / ráncaimat forró vassal, / gondolataimat korbáccsal, / de álmaimat, Uram, hogy győzzem le? // Te vagy-e, ki vágyamat nyirkos falon / lucskos penészvirágban mutogatja – / Te, ki hajnalonta kegyelemből belém döfsz, / szeretsz-e engem, s én szeretlek-e? (Csak a hajnalokat ne!)
Különös, hogy a legendájában attraktívnak, expanzívnak ismert Ladik-költészet mennyire rejtőzködő és szemérmesen visszafogott. Maguk a gnómikus versek nemcsak a sűrítés mesterformái, hanem a személyes fájdalom nemláthatóvá tételéé is. A lírai vallomás idegen a költőtől, s ha mégis kiszakad belőle a fájdalom nyílegyenes megfogalmazása – „Az élet nem kötelez semmire” –, általában azonnal groteszkkel ellensúlyozza a mégoly érvényes pátoszt is: „többféle bicikli van / a beszéd például / sőt a hallgatás is” (Metró versek).
Az 1990-es évektől az életmű elkomorulni látszik, keserű történelmi tapasztalatáról kivételesen már-már vallomásos közvetlenségével szól a költő: „Itt szomjúság van és mélyből jövő, fájdalmas hang. / Csak álom az egész – suttogom ihlettel. / Itt tegnap lezuhant egy angyal. / Most mindenki naplót ír, / és szaporítja a történelmet. / Az ajtóban hattyú és gépfegyver ölelkezik. / A mozdonyvezető egy hamuszín, / üres szemgödrű ember (Balkán expressz), de utóbbi kötetei (Jegyesség – 1994; Belső vízözön – 2011) egyre inkább a belső hangot, a megrendült meditációt, a csöndet, a hallgatást közvetítik. Több a fájdalom, a seb, a magány is kínzóbb – ám Ladik Katalin ebben a létállapotban is megtalálja a maga érvényes szabadságeszményét és -állapotát: a szemlélődő keleti bölcsességben, és a zen versekben ismét pompázatos költészet ragyog fel. A tömörítés nagymestere egy-két-néhány soros remeklésekbe sűríti sokjelentésű hallgatását: „Égi körmök // Nyakamon”; „Gömbvillám // Minden esemény egy pont a téridőben”; „Azzá lett, ami a lénye: / gyönyör és pusztulás” (Cseresznye); „Az alatta vajúdó szigetre zuhant. / Három pohár tört öszsze testében: / víz, lélegzet, tűz. / Élőlény mindahány” (Ne őt, az ember fiát!). Evidenciális egyértelműség a létezésről és magáról a Létről – költő akarhat-e többet?
—
* Az írás utószónak készült a költőnőnek az AB-ART Kiadónál rövidesen megjelenő versválogatásá-hoz. – A szerk.