Gál Sándor: Kitágult nap 7.

Gál Sándor: Kitágult nap 7.

A legrövidebb éjszaka
Nyári napforduló – a legrövidebb éjszakával. Nicolini Sándor, egykori öreg vadászbarátom az évnek ezt az éjszakáját – még hetvenéves korában is! – mindig kint töltötte egy-egy vaddisznók látogatta határrészen.  Több évtizedes tapasztalatát, hogy az ilyen rövid éjszakán lehet a „remete-kanokat” puskavégre kapni, csak megerősíthetem.

Ugyanis ezek a nagytestű vadak a pár órás sötétség idején nem tudják csillapítani maradéktalanul az éhségüket, amiből az következik, hogy még napkelte idején is a táplálék keresésével vannak elfoglalva. Veszítenek óvatosságukból, s a türelmes vadász már jó látási viszonyok mellett, biztonságosan célozhat és lőhet – az eredmény nem a disznótól függ.
E különös és különleges élmény lehetősége ma is megkísért, de minden csábítás ellenére, itt ülök a nyári íróasztal mellett, s a kinti virrasztás vállalása meg sem fordul a fejemben…
Még ha volna kivel „kimennem”, akkor is meggondolnám végigvirrasztani ezt a „legkurtább” éjszakát.
A napnyugta és a napkelte közötti különleges, folyamatos derengést, az alatta szétterülő csendet, a szél lusta motozását a bokrokon, vagy a kukorica friss, nyújtózkodó levelein… A Búros alatt – közel a Dunához – egy ilyen hajnalon lőttem a legnagyobb vadkant eddigi életemben. Agyarai itt függenek mögöttem a veranda falán.
Még az is e tyúklépésnyi éjszakához tartozik, hogy az egyébként tündöklő csillagok is egészen elhalványulnak… És hát tele van ez az éjszaka mindenféle babonákkal, hiedelmekkel, szemveréssel, varázslatokkal, didergető, csodás titkokkal-rejtelmekkel, mesék bűbájaival… Ha még van, aki emlékszik minderre – minderre a különös valóság feletti – vagy: alatti? – valóságra…
És a történelemre!
1941. június 22. hajnalára!
Mert hetven évvel ezelőtt a világ addigi történelmének legfélelmetesebb „vadászata” kezdődött: a hitleri Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjet-uniót.
Itt van előttem az asztalon egy maréknyi jegyzet, amit erről az iszonyatról – meg annak minket nyomorító következményeiről – szeretnék még összefoglalni. Hogy az ember, a Föld élővilágának legeredményesebb ragadozója, hogyan változott át egy – vagy több – érdekcsoport uralmi tébolyának gyilkoló gépezetévé, elpusztítván mindent, ami elpusztítható és lerombolható – embert, állatot, természetet, városokat, s ennek a globális rombolásnak a mai következménye: a meglévő élővilág elpusztulása, akár két-három emberöltőn belül…

1941. június 22-e óta többé nem gondolkodhat senki az emberiség jövőjéről úgy, ahogy korábban gondolkodtak. Valami azon a hajnalon helyrehozhatatlanul megváltozott világunkban, valahányan érezzük ezt, de már semmit sem tudunk tenni ellene!
Bizony, mondom, nem jó azzal a tudással készülni az elmúlásra, hogy egy űri tömegsír takarja be mindazt, amit az emberi szellem mostanáig megalkotott…
E rövid éjszakába beleúszik egy négy évvel későbbi pillanat is: szép májusi csend van, én meg gyerekként ott állok a sikándriai házunk udvarán, közel a kúthoz, s a tetőn tollászkodó galambokat bámulom, apám kedvenc madarait. Aztán egyszer csak jön az utcán a kisbíró, veri a kecskebőrből készült kisdobot (miért kecskebőrből készítették?), Szabó szüle, született Kétyi Sára, a maga hollófekete, balladás, örök gyászában, kézen fog – mellettünk jön anyám is –, és kiállunk a házunk előtti kicsi térre – Persei sógorék háza előtt egy bedöglött német terepjáró roncsai –, s a többi szomszéddal együtt várjuk, hogy mit közöl az új csehszlovák hatóság velünk.
Az utolsó „pampara-pam” után a kisbíró a dobot tartó szíj alá dugja a dobverőket, s elkiáltja messze szóló hangon: „Közhírré tétetik, hogy ma, 1945. május 9-én véget ért a háború.”
Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, egyet még a dobra ütött, s ment tovább az Iskola-sor felé – hirdetni a békét…
Annak a háborúnak a végét jelentette be, amely nékem akkor – nyolcéves voltam már! – nagyon tetszett, úgy, mindenestül, ahogy volt: hat hétig mi voltunk az „első vonal”, szobakonyhás házunkat három találat érte, s még egy, az istállóba csapódva, megölte az egyik, háborúban szerzett, hosszú szőrű, apró termetű mongol lovamat… Én három kicsi szilánkkal megúsztam az egészet – jobb karom, bal térdem, s a bal sarkam apró hegei emlékeztetnek olykor a becsapódó lövedékek süvöltésére, robbanásaira, s persze a fájdalmakra is… Apám átlőtt csuklója is begyógyult, tudta mozgatni az ujjait, s fogni is tudott a kezével… Rövidre fogva: szerencsésen megúsztuk azt a hat hetet, ami azonban a következő néhány esztendőről már nem mondható el… Ezekről az évekről  sok mindent leírtam, de még mindig nem mindent. S lehet, hogy már nem is jut rá időm.   

„…ki az, aki beteg”

Bizony, nincs nyugalom sem bennem, sem körülöttem. Van, amikor már minden mozdulatot feleslegesnek tartok. Nem pesszimista vagyok, hanem egy kicsit megkeseredett, hiszen immár évek óta folyamatosan a „legnagyobb élményeim” az általános pusztulásból és pusztításból keletkeznek. Nem  e z t,  nem  i l y e n  öregséget gondoltam el magamnak. Ha nem is többet, de egy kevéske derűt, több emberséget és biztonságot magam körül, hogy a még bennem lévő emlékeket-élmé-nyeket összefoglalhassam. De hiányzik a várakozás csendje, az írás öröme, a természet csodája – de még lehetséges kudarca is, hiszen az is része miden emberi munkának…
Az írásnak pedig különösen!
Mérhetetlenül hosszúnak érzem az utat a teljes csendig…
…Délután, mert vihar készülődött, beültem olvasni a verandára, s az asztalra kikészített – majdan szükséges – könyvek közül egy esszégyűjteményt vettem ki találomra. S ahol a kötet kinyílt, ott kezdtem olvasni. Thomas Mann Dosztojevszkijról írt tanulmányát – amely egy amerikai Dosztojevszkij-válogatáshoz készült –, olvastam már, de annak idején az elkerülte a figyelmemet, hogy a német író bizonyos párhuzamot von Nietzsche és Dosztojevszkij műve és a két zseniális szerző betegsége között. „Mert az ember – írja – nem pusztán biológiai lény […], azon fordul meg a dolog, hogy  ki az, aki beteg, egy átlag tökfilkó, vagy egy Nietzsche, egy Dosztojevszkij. Az ő esetükben a betegségből olyasmi sül ki, ami az élet, az élet fejlődése számára fontosabb és előbbre vivőbb, mint bármely orvosilag igazolt normalitás” (kiemelés tőlem – G. S.).

Hogy évekkel ezelőtt átsiklottam ezeken a sorokon, feltehetően azért történt meg, mert a betegség és az alkotás közötti összefüggés meg se fordult a fejemben. Még különböző személyes bajaim – gyomorreszekció, epeműtét stb. – sem szorítottak annak végiggondolására, hogy a betegségek bármilyen módon hatással lehetnek az írói munkára. Azonban ahogy most olvasom Thomas Mann fejtegetéseit – itt a paralízisről és az epilepsziáról van szó –, döbbenetes látnom az összefüggések egyik szegmensét, amely a rák ténye által, a rák utáni időmet és munkámat bizonyos értelemben átformálta és meghatározta. Nem holmi olcsó összefüggések végett, de a tények és tapasztalatok nyomán állíthatom, hogy Thomas Mann eszmefuttatása nem holmi elvont  l e h e t s é g e s , hanem nagyon is reális következtetés. Mert például első, szinte ösztönös elhatározásommá lett a rák diagnózisát követően az az igyekezet, hogy minden lezárhatót lezárjak – az életműsorozat esedékes kötetét, a meglévő versek, egyéb írások elrendezését – a műtétig. Mert, hogy azt követően mire lesz időm és erőm, arról értelmetlen lett volna töprengeni.

Székely vándor

Mindenesetre, körülbelül három-négy hónappal a műtét után kerültem olyan fizikai állapotba, hogy már rövidebb-hosszabb sétákat tudtam tenni, s képessé váltam arra, hogy negyed- vagy félórát az íróasztalnál töltsek. Vagyis 2009 januárjában, csontsoványan – alig nyomtam ötvenöt kilót –, elhatároztam, hogy kiírom magamból a rákot, ha belepusztulok is. Minden délelőtt kilenc órakor hozzáláttam a munkához – megterveztem az egésznek a szerkezetét, s az egyes tételeket is. Hogy a bevezető vers, akár egy zenei motívum, továbbhalad a kötet első 38 részében, s azt a küzdelmet írja le, amely megmaradt bennem a beavatkozást követően… Nem részletezem, mert amit elképzeltem akkor, azt, lényegét tekintve március végére leírtam, s 2010-ben meg is jelent. Ez lett A rák évada.
Ha felidézem magamban, hogy a betegség – a rák –, és annak következménye milyen energiákat volt képes fölszabadítani azokban a napokban-hetekben bennem – nyomatékkal ismétlem: nem az összehasonlítás végett! –, egyértelműen igazolja Thomas Mann állítását.
Úgy tűnik fel előttem – most már több mint három év távlatából –, hogy igazából fogalmunk sincs arról, hogy az emberben micsoda erőforrások szunnyadnak, s szabadulnak fel halálos veszedelmek jöttén, illetve azok között! Az az igazság, hogy ma sem tudok elfogadható választ találni, teszem azt arra,  h o g y a n  voltam – lehettem – képes erre a vállalkozásra, s annak véghezvitelére. Azt hiszem, el kell fogadni azt a biológiai különlegességet, amelyről Thomas Mann beszél: miszerint az a döntő, hogy ki az, aki beteg…
…Most – egy nappal később folytatva – úgy találom, hogy valójában nem a betegség szabadít fel energiákat, hanem a „túlélésért felelős” (gyógyulás, felépülés?) genetikai rendszerek. Mindenesetre nemcsak aktuális, hanem izgalmas is számomra – mondjuk így: a rákot legyőzve (?) – ez az egész, hiszen – ahogy Thomas Mann fogalmaz – „a betegségek kiváltotta bizonyos reakciók eredménye (is) Dosztojevszkij és Nietzsche életműve”. Ha ennek csupán a fele igaz, már akkor is érdemes egy kicsit behatóbban foglalkozni vele, s nem csak az alkalom hozta magasságig vagy – mélységig.

Mert mondjuk Ady, Csontváry, Karinthy, József Attila, van Gogh, Kafka, Proust életműve, vagy Dalíé, nem hordozza-e bizonyos „elváltozások” jeleit?!    
Lehetséges, hogy a zsenialitás – betegség?!
Kétlem, de tisztában vagyok azzal is, hogy a természetben nem zárható ki semmi.
Semmi, ami emberi, ami embertől való.
A poklot kell megjárni ahhoz, hogy megismerjük az élet lényegét…

Tags: gál_sándor