Vilcsek Béla: Életmű és recepció II. (tanulmány Cselényi Lászlóról)
Cselényi László pró és kontra – Az életműsorozat eddigi utolsó és egyben nyolcadik darabja a 2011-ben napvilágot látott A képzelet aritmiái, avagy Aki e verseket mind ellenírta. A kettős címválasztás ezúttal sem a véletlen műve.
A válogatott versek 2006-os kiadásában a költői megújulást reprezentáló, az 1966-ot követő egy évtized verseit tartalmazó, Összefüggések, avagy Az emberélet útjának felén címet viselő ciklus előtt egy A képzelet aritmiái című, négyszakaszos látomásos szabad vers vagy ritmikus prózavers áll. (Versmértéke valójában egy mértékkapcsoló elvű, megkettőzött alexandrint imitáló, belső rímes, egyéni szabadvers-forma, s kialakítása önmagában is jelzi a Cselényi-költészet egy újabb rejtett és eddig szinte teljesen feltáratlan verstani rétegét és annak gazdagságát.) A kötet legvégén, „Az Aleatória új változatából” közölt szövegrészletek lezárásaként egy hasonló formájú, szintén végig dőlt betűkkel szedett vers szerepel, melynek címe: Aki e verseket mind ellenírta. Ez utóbbi azonban – vég-legesség és folytonosság, lezárás és folytathatóság együttesének újabb szemléletes példájaként – négy további, képversszerű rövid sorral egészül ki:
„[…] íme az ember tövishajú krisztus képletes szótár kettészakadt
a képzelet vasszegei közt aki e verseket mind ellenírta
meszeli
tovább
az
eget”
Az életműsorozat újabb darabja azzal kelt leginkább meglepetést, hogy a költői pálya lezárásának többszöri bejelentése ellenére újra és szinte kivétel nélkül csak verseket tartalmaz. „Én 1989 óta új verset nem írtam. De ami »mást« 1989 óta papírra vetettem, az egész eddigi életművemnek a folytatása, egy hipertext. Variációs költészet az Aleatória, amelyet a végtelenségig lehetne írni. Pontosan erről van szó…” – mondja a szerző 2009-es nyilatkozatában, s ezek a szavai szerepelnek az életműsorozat előző kötetének hátsó borítóján is. Nyilatkozatában mindehhez összegezésül még hozzáteszi: „Két út van előttem. Hogy melyik lesz a helyes? Vagy melyiken indulok tovább? Ez majd elválik.” Az egyik út nyilvánvalóan az említett nagy prózai mű létrehozásának megkísérlése és megkísértése. Az Aleatória mintájára egy négytételes prózai „szimfónia” megalkotása, melynek az előző kötet anyaga jelentené, jelenthetné az egyik fő részét, részletét. A másik út lehetősége legnyilvánvalóbban a mostani kötet anyagában mutatkozik meg, noha ennek a másik útnak az iránya is pontosan kiolvasható volt már a korábbi nyilatkozatokból. Cselényi László 2004-ben két nagyon őszinte beszélgetésben vall, többek között, ezekről a legbensőbb műhelygondjairól is. Az egyikben azt mondja, hogy „az Aleatória megalkotása után úgy éreztem, most már nincsen út előre, ezt így tovább már nem lehet fejleszteni. Nem lehet ezt a fajta költészetet még jobban absztrahálni, viszont hogyan tovább? Noha az az érzésem, ebben a költészetben mindig is benne volt, hogy visszafelé is lehet bizonyos értelemben előre haladni. Tőzsér Finnegan halála című kötete kapcsán jutott eszembe és meg is írtam, hogy úgy látszik, bizonyos esetekben – persze ehhez Író kell, alkotóművész – a visszafelé út is lehet legalább annyira eredményes, mint az előre haladás vagy törtetés”. A másik 2004-es interjúban mintha ezt a gondolatmenetet folytatná, amikor a „merre tovább hatvanöt évesen?” kérdésre így válaszol: „Visszafelé, de ez mégsem azt jelenti, hogy visszafelé. Nem szeretnék szellemeskedni, mert nem ez az én műfajom, de tény, hogy már új dologba nem fogok. Pontosabban ezt a költészetet már nem érdemes továbbépíteni. Nincs ugyanis értelme addig, amíg valahogy meg nem emészti az irodalomtudat.”
A mostani kötetben ennek a megfontolásnak a jegyében adja közre ifjúkori zsengéit, mindeddig közöletlen, nemritkán a lehető leghagyományosabb formában íródott vagy éppenséggel a legmerészebb avantgárd és posztmodern szövegjátékait, átiratait („ellenírásait”), az élen szereplő és korábbi köteteiből már jól ismert hetyke mottó kíséretében: „Ki itt belépsz, hagyj föl minden iránnyal.” Szabadon, gáttalanul, zabolátlanul. Látszólag mindenféle rendszerezettség nélkül. Az első ciklusba (Gyökerek) a tizenéves költői próbálkozások és két Mallarmé-parafrázis kerülnek. A második ciklus (Erők) ízelítő az 1960-as évek legelejének költészetéből, ezúttal mindenekelőtt Rilke jegyében. A következő, elsősorban Ezra Poundnak és T. S. Eliotnak ajánlott ciklus (A képzelet óceánja) valójában az 1960-as évek minden szempontból meghatározó Párizs-élményének továbbélése és továbbírása. Végül 1970-es dátummal áll a Nyersolaj-ciklus, melyben a valóban ebben az évben ké-szülhetett klasszikus verseket A meggörbült téridő és a Küzdelem a Semmivel, Beckettel és Heideggerrel című, évtizedekkel később keletkezhetett hosszúversek követik. S befejezésül a szerző készségesen Appendixet is illeszt kötetéhez. Afféle sorvezetőt vagy módszertani eligazítást. Egy „Joyce-montázst” 1982-ből, melynek címe természetesen: Work in Progress. Cselényi László ezzel a csak rá jellemző – s leginkább a megidézett költőtársak által inspirált – alkotás- és alakításmóddal úgy képes visszafelé tekinteni egész eddigi költői életművére, hogy visszatekintése egyúttal előretekintés is az olvasó és az értelmező számára. Igaza van a fülszöveg írójának (minden bizonnyal a felelős szerkesztő Tőzsér Árpádnak), amikor a szerző egy korábbi montázsából Paul Valéryt idézi: „Ami engem illet, bevallom, sokkal jobban érdekel a mű megalkotása, létrehozása, mint maga a mű… Véleményem szerint az igazi filozófia sem a gondolat tárgyában, hanem magában a gondolati tevékenységben és a működés módjában keresendő.” Cselényi Lászlónak ez a kötete végképp igazolja, hogy munkásságának megfelelő jellemzéséhez az egyes művek aprólékos elemzése, a pálya korszakolása, a különféle motívum- és hatáselemzések vagy az életrajzi vonatkozások pontos feltárása legfeljebb hasznos vagy hasznosítható adalékot jelenthet. A Cselényi-írásmód valódi lényege, nagy valószínűséggel, folytonos belső mozgásának, működésének sajátos természetében rejlik.
Egy írói vagy költői pálya alkotásainak és az azokat kísérő önreflexióknak az alakulástörténete mellett legalább olyan tanulságos lehet a művek és önértelmezésük fogadtatástörténetének alakulása is. Cselényi Lászlónak ez a fajta „harmadikutassága” – másik két „útjához” hasonlóan – szintén egészen különlegesnek nevezhető. Tevékenységét évtizedekig szinte vagy teljes visszhangtalanság, vagy teljes értetlenség övezte. Köteteinek megjelenését követően legfeljebb egy-egy eseti kritikában megnyilvánuló baráti gesztusra számíthatott. (Első kitüntetését, a Madách Imre-díjat, jellemző módon, negyvenkilenc éves korában kapja, azt is műfordítói tevékenysége elismeréséül, s ötvenöt esztendős, mire érdemesnek találják egyáltalán a József Attila-díjra.) A személye és a munkássága iránti érdeklődés megélénkülése, érdekes – vagy nem is annyira érdekes – módon, időben csaknem egybeesik életműkiadásának megindulásával. 2002-ben Escorial, avagy a Cs-tartomány címmel nagyszabású tanulmánykötet jelenik meg a pozsonyi Madách-Posonium és a dunaszerdahelyi Lilium Aurum közös gondozásában. A kötet összeállítója, Pomogáts Béla nem véletlenül hangoztatja ekkor bevezetőjében: „Meglepő lehet, hogy ennek a Cselényi-enciklopédiának a kialakításában a mögöttünk lévő évtizedek legtekintélyesebb magyarországi és szlovákiai kritikusai, irodalomtörténet-írói vállaltak szerepet: kezdve Fábry Zoltánnal, aki igazából »felfedezte« a pályakezdő Cselényi László költészetét, folytatva a szlovákiai Tőzsér Árpáddal, Turczel Lajossal, Duba Gyulával, Fónod Zoltánnal, Szeberényi Zoltánnal, Zalabai Zsigmonddal, Alabán Ferencel, Csanda Gáborral, a magyarországi Lengyel Balázzsal, Bata Imrével, Görömbei Andrással, Bohár Andrással és az erdélyi Borcsa Jánossal. Feltűnő, hogy milyen sok írótársnak: Esterházy Péternek, Zalán Tibornak, Petőcz Andrásnak, Határ Győzőnek és a Magyar Műhely-es Nagy Pálnak, Papp Tibornak volt figyelemre méltó mondanivalója mindarról, amit Cselényi alkotott.” A kötet legfőbb érdeme kétségtelenül a Cselényi László és költészete melletti demonstratív és együttes kiállás. Jelentősége ezzel együtt inkább gesztusértékűnek tekinthető, mintsem szakmainak. Maga az érintett sem tulajdonít a kelleténél nagyobb fontosságot neki, amikor a következő udvarias, mindenfajta minősítéstől tartózkodó szavakkal üdvözli a kiadvány létrejöttét: „Bevallom, a kötet megjelenése örömmel tölt el, hiszen ez egyrészt tükör, költészetem tükre, másrészt a tanulmányokban, esszékben és más műfajú írásokban valamiképpen bele van kódolva az én lírám is, s az az eléggé szo-katlan pálya, ami az enyém. Az utam fő állomásai: Gömör, Párizs, Pozsony. E három inspiráló életszakasz forrta ki magából azt az életművet, amelynek egyfajta szublimációja, lecsapódása ez a Pomogáts Béla összeállította kötet.”
Az első, kifejezetten szakmainak vehető áttekintés Bohár András nevéhez fűződik. 2005-ben a Ráció Kiadó és a Magyar Műhely Kiadó együttműködésének köszönhetően jelenik meg A megírhatatlan költemény. Hermeneutikai kísérletek Cselényi László költészetéről című kötet, amit a Cselényi-szakirodalom azóta is mint a költőről szóló első monográfiát emleget, noha azt maga a szerző sem szánja egyébnek – szándékát saját műfaj-meghatározásával az alcímben tisztességgel jelzi is –, mint egyetlen kitüntetett tudományos irány(zat) szempont- és eszközrendszere alapján elkészített elemzéssorozatnak, afféle irodalomtudományi kísérletsornak. Bohár András a költő korai köteteit a „közöttiség koordinátáiként” jellemzi, s azt mondja róluk: „Ha a Cselényi-féle szövegváltozatok mozgásformáit, a mindig előtte álló nyitottságot és a dolgok utániságából kibomló polarizációt figyeljük, akkor határpontként értékelhetjük az első két könyv (Keselylábú csikókorom, 1961; Erők, 1965) után sorra megjelenő variációkat: a lehetőségeket egy elképzelt szöveghez.” Az „elképzelt szöveg”, az Aleatória felé vezető alkotói út döntő fordulatának a Krétakor 1978-as gyűjteményének megjelenését tartja, s álláspontját a következőképpen indokolja: „A költői életmű narratív identitás-megteremtését célzó poétikai programja, valamint az élménylírától való eltávolodás, az irodalomnak mint hagyományos jelentés-tartalommal felruházott literatúrának a zárójelbe tétele a Krétakortól kezdődően jelentkezett egyre intenzívebben. A nagy összefoglalások (Acetilén ágyak; Elvetélt szivárvány) poétikai összetevőit körbejárva értelmezhető az időtudat változása a konkrét ideológiai természetű utópiáktól egészen a mitikus, történeti-kulturális és a személyiséget reprezentáló modern időtudatig, amelynél már az előző formák variábilis-poézise kerül előtérbe, és csak nyomok jelzik az életfolyamatot megíró költő különböző léthelyzeteit.” Mint az idézetekből is kiderül, Bohár András egy nagyon is határozott szemléletmóddal és nagyon is markáns tudományos elemzői és nyelvi apparátussal közelít Cselényi László költészetéhez. Nem csoda, ha az érintett még a tragikusan fiatalon elhunyt szerző elsiratásakor is az ezzel az eljárással kapcsolatos ellenérzéseinek ad hangot. „Magam másodszor a kötet megjelenése után olvastam el András munkáját – mondja ekkor –, s magam is több kifogásolnivalót találtam benne, mint első olvasáskor. S nemcsak az életrajzi háttér hiánya miatt, ez csak egyike volt a kérdőjelek-nek. A legfőbb bajom az volt, hogy olvashatatlan-értelmezhetetlen szó-dzsungelemben korántsem könnyítette meg az eligazodást. Mikor említettem ezt neki érsekújvári könyvbemutatónkkor, ezt válaszolta: Ha szakácskönyvet írtál volna, könnyen ért-hető elemzést írtam volna én is.” Kevesen tudják, hogy Bohár András Cselényi László költészetéhez eleve egy átfogó munka, a Magyar Műhely négy évtizedes történetét és tevékenységét feldolgozó kötet (Aktuális avantgárd: M. M. Hermeneutikai elemzések. Ráció Kiadó, Budapest, 2002) elkészítése és egy huszonöt kötetesre tervezett, a kortárs magyar avantgárdot bemutató könyvsorozat (Aktuális avantgárd) előkészítése során jut el. Az előbbi szerzőjeként, az utóbbi sorozatszerkesztőjeként. A Cselényi-életművet magát így szükségszerűen csak egy átfogó koncepció részének, csupán egyik részletének, egyfajta megvalósítási kísérletének tekinti és tekintheti.
Mindenesetre az ezredforduló tájékától örvendetesen gazdagodó Cselényi-recepció első két nagy vállalkozásának tapasztalatait összegezve, annyit talán érdemes leszögezni, hogy ha más-más okból és minden jó szándék ellenére is, az Escorial… végül is sokkal inkább nevezhető tisztelgésnek, mintsem tanulmánykötetnek, A megírhatatlan költemény… viszont sokkal inkább nevezhető tanulmánykötetnek, mint monográfiának. Önmagában pedig mindkettő legfeljebb egy-egy „lehetőségnek” tekinthető „egy elképzelt szöveghez”. A Cselényi-pályát és -munkásságot – eddigi recepciójának ez feltétlenül egyik legfontosabb tanulsága –, úgy tűnik, nem lehet egyszerűen sem a róla szóló legkülönfélébb szempontú és jellegű írások egy kötetbe terelésével, sem valamely irodalmi vagy irodalomtudományi irányzat szemléletmódjának kizárólagos érvényesítésével eredményesen megközelíteni.
Költői életműnek és fogadtatásának, költőnek és kritikának az egymáshoz közelítésére nagyszerű alkalmat kínál 2006-ban a Pozsonyi Páholy, amikor beszélgetést rendez Cselényi László költészetéről, ráadásul a költő jelenlétében és aktív közreműködésével. (A rendezvényen elhangzottak szerkesztett változata írásos formában is megjelent, „…az író mindig olyan, milyennek a fiatalok látják” /!?/. A Pozsonyi Páholy vendégei: Cselényi László költő és H. Nagy Péter irodalomtörténész címmel, az Irodalmi Szemle 2007. októberi számában.) Az összejövetel vitaindító előadását H. Nagy Péter irodalomtörténész-szerkesztő tartja, immáron az Aleatória – valójában tehát a teljes addigi költői életmű – és a főként arról szóló „monográfia”, a „hermeneutikai kísérletek” ismeretében. Bohár munkájának egyik fő hiányosságaként azt említi, hogy az eleve lemond a Cselényi-költészet fogadtatástörténetének értelmezéséről és eredményeinek hasznosításáról. Megítélése szerint elengedhetetlen az Escorial-kötet szakmai hozadékának feldolgozása. Különösen a kötetnek azokat a dolgozatait emeli ki, amelyek, úgymond, „közel tudnak menni a szöveghez”. (Megítélése szerint ilyenek Mekis D. János, Nagy Pál, Németh Zoltán, Tőzsér Árpád vagy Zalabai Zsigmond továbbgondolást érdemlő megközelítései.) A Bohár-monográfia másik nagy hiányosságának azt tartja, hogy az lemond a költészettörténeti hagyományról is, pedig – mint mondja – „a Cselényi-szövegek olvasása számtalan olyan kérdést vet fel, ami történetileg nagyon érdekes volna, és itt utalnék arra, azt említettem a szöveg elején, nem biztos, hogy az avantgárd felől való olvasás mindig célba ér, illetve ez is pusztán csak valamilyen részleges konst-rukcióként tud lelepleződni. Biztosan emlékeznek, a dada nyelve volt talán a legmarkánsabb abból a szempontból a klasszikus avantgárdban, hogy a nyelvi jeleket kontrollálatlan mozgásnak tette ki. Én úgy mondanám inkább, hogy a jelölők szabad és olvasófüggő játéka a fontos itt, tehát a szövegnek az a tartománya, ami nem rögzíthető a szövegben (számtalan példát hoz erre Zalabai is), hogy egyfajta ilyen dinamikus mozgásstruktúra vezérli a Cselényi-szöveget. Ezt a dadaista szerző úgy oldaná meg, hogy egy valamilyen értelem nélküli nyelvi elemre vezetné vissza ezt a bizonyos jelölő mozgást. Ez akár még a dadaista kiáltványban is megfigyelhető. Tehát valami olyan blődli szövegre, ami elveszti az értelmét, és nem is ez az érdekes. Az az érdekes, hogy ez a bizonyos jelölő hogyan oltja ki a jelöltet, vagy hogyan olvad vele össze. A neoavantgárd stratégia nem így működik. A neoavantgárd stratégia mindig bekapcsolja a hagyomány valamilyenfajta exponálását. Ilyen szempontból az Aleatória újra befogat bizonyos hagyományelemeket, ugye ezt reciklálásnak mondjuk idegen szóval. Ilyen értelemben, a hagyományértés tekintetében eltávolodik a klasszikus avantgárdtól.”
A Pozsonyi Páholy előadója szerint a szakirodalom eredményeinek hasznosítása éppen azért elengedhetetlen, mert annak segítségével sokkal árnyaltabban írható le és értelmezhető az a zenei alapozottságú szerialitás, amelyből levezethető a Cselényi-szövegek történeti létmódja, és pontosabban írható le az az úgynevezett aleatorikus szerkesztési mód, amelyről a költő eddigi fő műve a címét is kapta. „Az aleatória – H. Nagy Péter értelmezésében – természetesen többértelmű fogalom, ami azonban nagyon fontossá válik a neoavantgárd költészet számára, az az volna, hogy az aleatorikus mozgása a nyelvnek véletlenszerűen kapcsol össze különböző szövegtartományokat. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy a neoavantgárd szövegek nem ráhagyatkoznak a véletlenre, hanem előállítják a véletlent. Tehát operálnak, azzal, hogy mondjuk nem a jelentés, nem a szemantika, nem a szintaktika, tehát a mondattagolás, hogy mi, mi után következik, nem az vezérelné a szövegalkotást, hanem hogy mindez kiszolgáltatható a véletlennek. Véletlenszerű szövegtörmelékek kerülhetnek egymás mellé, íródhatnak egymásra, ilyen értelemben beszélhetünk tehát arról, hogy az aleatória retorikai mozgása volna a szövegnek, amely azonban rendkívül fontos olvasói alakzatot is jelent. Nemcsak arról van szó tehát, hogy ezt az alkotó valamilyen módon képes befolyásolni, sokkal inkább arról, hogy a nyelv aleatorikus mozgása, amely akár a szerzői képletek ellenében is hathat, az bizony az olvasó teljesítménye is.”
H. Nagy Péter főbb megállapításait talán azért is érdemes volt hosszabban idézni, mert a róla szóló előadást a helyszínen maga az érintett is végighallgatta, s annak elhangzását követően azonnal lehetőséget is kapott a közvetlen reagálásra. Reakciója, napjaink horizontjáról nézve is több szempontból érdekes és tanulságos. Az előadás alanya és tárgya először is azt teszi szóvá, hogy az előadó úgy tudott csaknem egy órán át „az egészről” beszélni, hogy semmi másról nem szólt, csak „a Szövegről”. Azonnal a Bohár Andrással való korábbi kapcsolat idéződik fel benne. Monográfusát tíz éven át hiába kapacitálta arra, hogy látogassa meg őt Pozsonyban, ismerkedjen meg vele, azzal a közeggel, amelyben a műveit írja, a válasz mindegyre elutasítás volt. („Engem nem érdekelnek a körülményeid. Nem érdekel, hogy te kivel veszekszel, kivel vagy haragban, engem egyedül a szövegeid érdekelnek.”) „S itt az eredménye mindennek – vonja le mindebből a maga számára a tanulságot a költő –, a monográfiája, amely pedig talán éppen azért nem lett valódi monográfia, hanem hermeneutikai kísérletek gyűjteménye. Lehet, hogy egészen más könyv lett volna belőle, ha egy kicsit a hátteret is tekintetbe veszi.” Az Escorial-válogatásból sem az előadó által kiemelt tanulmányokat tartja igazán fontosaknak, hanem legfőképpen Kovács Magda észrevételét, mely szerint „a Cselényi új írásai azért mások, mert Párizsban teljesen más közegben, más viszonyok között élt és más tapasztalatokat gyűjtött, mint mi idehaza, s nem az itthoni, ’68 utáni problémák foglalkoztatták, hanem a modern poétika”. Mindezeket a személyes élményeket az érintett úgy fordítja le a maga számára, hogy valójában ez a kettősség a legfőbb oka az őt és költészetét régóta kísérő visszhangtalanságnak. Megítélése szerint a kritikusok számára érdektelen a műveit övező háttér, közeg, érdektelenek az azokat életre hívó sorskérdések és élettények; őket csak és kizárólag maga a szöveg érdekli. Az olvasókat vi-szont műveitől elsősorban éppen a személyes – elsősorban párizsi – élmények és ismeretek hatására érvényesített modern poétikai eljárások riasztják el; számukra éppen emiatt válik a szöveg érthetetlenné és követhetetlenné. Úgy érzi, művei megértéséhez hozzátartozik az is például, hogy gyermekkora a zene és az irodalom bűvöletében telt el. E kettős bűvöletet azonban, s az értő megközelítéshez ezt sem árt tudni, a körülmények szűkössége miatt csak nagyon kezdetleges formában élhette át. Zenét éjjel-nappal csak 1949-ben vett első rádiójukon hallgathatott Jolsván, megfelelő zenei képzésben nem részesülhetett. Ugyanakkor, mivel tiszta szlovák környezetben éltek, először még A Pál utcai fiúkat vagy a Beszterce ostromát is szlovákul olvasta, a magyar irodalmi lapokkal vagy Juhász Ferenc és Nagy László verseivel csak 1953-tól, a tornaljai magyar gimnáziumba kerülve ismerkedhetett meg. A nagy áttörést számára az 1960-as évekbeli párizsi tartózkodás jelentette, amikor a legmodernebb zenei és irodalmi irányzatokkal és törekvésekkel találkozhatott, s amikor ösztönösen megfogalmazódhatott benne a két művészeti ág ötvözésének lehetősége.
S a hozzászólásnak itt, ezen a pontján valami nagyon lényeges dolognak a kimondása következik. Ennyire nyíltan a költő talán sehol máshol nem vall arról, miképpen formálódott meg benne ama szeriális aleatória megvalósításának és megvalósíthatóságának gondolata:
„Meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen az egész egy bizonyos fajta tudatlanságból is származik, hogy inkább több minden rakódott rám abból, amit félreértettem vagy nem értettem, vagy csak félig értettem, és nem is a gyakorlata, hanem az elmélete. Az elmélete, ugye. Hát ez is például, az aleatória. A magam elképzelése szerint, hát jó, Ezra Pound is meg Mallarmé, meg a Magyar Műhely is meg mi, de én a magam számára dolgoztam ki egy bizonyos elméletet.” A hozzászólás az ösztönösség és tudatosság kérdéskörével kapcsolatban is ugyanilyen, a szerzőnek önmagával szemben is könyörtelenül őszinte hangnemben folytatódik: „[…] a véletlen és a törvényszerűség kapcsán talán most érdemes elmondani ezt az egészet, mert lehet, hogy talán lesz egy-két ember a hallgatók között, aki ez után az előadás után megpróbálja mégiscsak megnézni, hogy hát eszik vagy isszák ezt az egész dolgot. De nézzük a véletlent és a törvényszerűséget. Cselényiné, a jelenlevő feleségem szerint Cselényi úgy írja a verseket, hogy a szavakat beledobja egy nagy kalapba, és úgy ír verset, hogy onnan húzogatja ki őket. S tudjátok mit? Igaza van. […] Derridával kapcsolatban hangzott el, hogy szerinte a legképtelenebb, legellentétesebb dolgokat is össze lehet hozni, mindebből lehet új minőség. És most a törvényszerűség. Ezzel számolnom kellett, hisz éreztem, hogy a véletleneknek ez az összejátszatása csak szigorú törvényszerűség szerint lehetséges. S itt lép a képbe a strukturalizmus. Ez ugyancsak az én ottani időmben dívott, főleg Párizsban. Lévi-Strauss, Roland Barthes, Foucault, Derrida. Számomra épp az jelentette a biztos pontot ahhoz, hogy valahol ezt a szétfolyó masszát össze tudjam fogni, másként káosz az egész. S ott vannak a számozások. Wittgenstein, akinek Traktátusával ugyancsak ott ismerkedtem. S mindehhez jött egy mindettől teljesen független, szubjektív valami. Amikor hazajöttem, a legrosszabbkor, 1970-ben, számtalanszor megkaptam, hogy kár volt neked Párizsba menned, hogy elfeledkeztél Gömörről, még hazaáruló is voltam. Én persze tudtam, hogy mindez így nem igaz, de hogy bizonyítsam ezt be? Úgy, hogy írni kezdjem újra romantikus Gömör-verseimet? Ezt bizony nem. S itt jött az aleatória ötlete. Hogy ezt a két világot, Gömört és Párizst, tágabb értelemben Danubiánát, a tegnapot s a holnapot egybeját-szassam.” S végezetül a hozzászólásban következik – ez is igazán kivételes pillanat egy tudományos tanácskozáson – a szerző saját szakmai alapozottságú értelmezése és értékelése saját költői pályájának legkiemelkedőbbnek tartott művéről: „Akik ismerik, mint Árpád és Péter [ti. Tőzsér Árpád, a tanácskozás levezető elnöke és H. Nagy Péter, az előadó – V. B megj.], tudják, hogy az Aleatóriában jóformán az egész »költői« életművem benne van. Kalapba dobálva, de a kalapból nem véletlenül, hanem törvények szerint kiszedve. A Keselylábú majd’ minden sora ott van. S hozzá a többszólamúság, a négyes struktúra, a szimfónia, mint a legtökéletesebb zenei forma. A szimfóniaként elképzelt Nap-ének például teljes egészében benne van, egyik szólamként, a többi szöveg mellett. S itt jön a kalap, a véletlen, de a Kockadobás szigorú véletlene. Annak idején Összefüggéseknek, Lehetőségeknek neveztem ezeket a töredékeket egy elképzelt szöveghez, Work in Progressnek, mert valóban azok voltak, különböző szövegek és valóságok haladtak egymás mellett, s találkoztak vagy nem találkoztak egymással (az ütköző párhuzamosság, a taszító összehangzás, ahogy a Praeben olvashattuk), és hogy mindebben mennyi lehetőség rejlik. Meggyőződésem, hogy ez a jövendő költészete, az internet meg a számítógépek korának a poétikája. Ez egy óriási nagy út, melynek még csak a legelején tartunk. Ráadásul mind-ezt én a magam pórias, se internethez, se számítógéphez máig nem értő módján próbáltam megkísérteni. Hogy jól-e vagy nem, azt nem tudom, de azt sejtem, hogy jól csinálva, ez a mai magyar irodalomnak is a lehetséges útja, s az lesz majd a jövő nagy költője, aki ezt tökéletesen megvalósítja.” A Pozsonyi Páholyban lezajlott, több szempontból is érdekes és tanulságos eszmecsere minden eddiginél világosabban megmutatta, hogy Cselényi László „harmadikút”-felfogása egyszerre foglalja magában – kell, hogy magában foglalja – saját költői szövegeinek, az azokhoz kapcsolódó önreflexív prózaszövegeinek, valamint a kettőről megfogalmazódó szakmai-tudományos szövegeknek a folytonos önmozgását, írását, íródását és együttes szemléletét, értelmezését és értékelését. A róluk való beszéd értelmét és értelmességét.
(Befejezés a következő számban)