Tóth László – Vonások

Írás és emlékezet, avagy Mit tettünk s mit tehetünk
Hozzászólás gyanánt: futamok egy tanácskozáshoz
Nem vagyok szaktörténész. Író vagyok, szerkesztő, a művelődéstörténet egyik-másik területének eltökélt búvárlója. Eddigi életem s munkám során általában a hiányok vezéreltek; mindig azzal foglalkoztam, ami addig nem volt, vagy amit addig nem csináltam, amit fel kellett fedezni, be kellett cserkészni.

Amikor az 1980-as évek utolsó óráiban – nem kis részt Dobossy László biztatására, Molnár Imrével közösen elkezdtem kutatni az 1945–1948 közötti időszak csehszlovákiai magyar emlékezettörténelmét, ennek irodalmi lecsapódását és belső értelmiségi ellenállását, alig voltunk négy-öten, akik ezekre az esztendőkre tüzetesebben figyelni kezdtünk. A korszak egészen addig a hallgatás éveiként élt a köztudatban, s Janics Kálmán klasszikus munkáján, A hontalanság évein meg egy-két tendenciózus szlovák történészi és politikusi önigazoláson kívül szinte teljességgel feldolgozatlan volt. De a közbeszédben is masszív – bár az évtizedfordulóra valamelyest azért oldódni kezdő – némaság övezte még a kérdéses időszakot, s egyelőre maguk a történelem és a történések elszenvedői is jobbára hallgattak. Egy személyes példát hadd mondjak ennek szemléltetésére: annak idején, izsai gyermekkoromban az első pap, akihez templomba kezdtem jármi, majd akit hatéves kisgyerekként nagyanyám oldalán a halálos ágyán is meglátogattam a komáromi kórházban, falunk idős plébánosa, Náday Kálmán tisztelendő úr volt, akit Mészáros Gyula váltott fel az izsai parókián – nála kezdtem hittanra járni, nála voltam első áldozó s számos istentiszteletét is végigministráltam az 1950-es években. Felfoghatatlan azonban számomra, még mai eszemmel is, hogy mindezek ellenére, s jóllehet falum jó részét 1945–1948-ban előbb csehországi kényszermunkára hajtották, nagy részét pedig később áttelepítették Magyarországra, csupán bő három évtizeddel később, amikor művelődéstörténészként már javában benne voltam ez időszak kutatásában, levéltári forrásokból kellett megtudnom, hogy illegális tevékenységükkel mindketten résztvevői voltak annak a több fronton is harcot vívó értelmiségi ellenállásnak, melynek keretén belül számosan keményen felléptek a csehszlovákiai magyarok üldöztetése ellen, s az egyik legkiterjedtebb és legszervezettebb illegális képződmény, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség elleni 1949-es monstre pernek is mindketten vádlottjai voltak. Mi több, kettőjük közül Mészáros Gyulát hat évre el is ítélték. S bár rebesgették ugyan a faluban, hogy Náday tisztelendő úr után börtönviselt plébánost kaptunk, senki nem ejtett egyetlen szót sem arról, hogy annak idején miért ítélték el őt, s miért fogták perbe Náday plébánost is, s erről vallásos és az eseményeket közvetlenül is megszenvedő nagyszüleim, szüleim, rokonaim sem meséltek soha bővebben, de mástól sem lehetett hallani ez időszakról s történéseiről évtizedekig szinte semmit (miként 1989-ig apám sem ejtett soha egyetlen szót sem évekig tartó orosz fogságáról).

A csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti története feldolgozatlanságának és kibeszéletlenségének ez a felismerése azután még inkább megerősítette s igazolta az e korszak mielőbbi feltárásának szükségessége miatti eltökéltségemet, s ez vitt rá arra is, hogy – bár nem lévén szaktörténész – a magam területén és lehetőségein belül foglalkozni kezdjek e korszakkal (is). Kutatásaim eredményeit az 1990-es évek első felében azután két kötetben tettem közzé: 1990-ben Mint fészkéből kizavart madár… címmel Molnár Imrével közösen adtunk közre egy sietős válogatást a korszak irodalmi – szélesebb értelemben irodalomnak is nevezhető – hagyományanyagából Budapesten, majd 1995-ben Hívebb emlékezésül… címmel jelentettem meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadónál egy válogatást a kérdéses idő-szak emlékirat-irodalmából és szellemi-értelmiségi ellenállásának egyéb dokumentumaiból. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezen esztendőkkel Fábry-, Peéry, Szalatnai- és további irodalomtörténeti kutatásaim során is szoros kapcsolatba kerültem, de most nem elsősorban ezekről a vonatkozásokról szándékozom beszélni. Annyi azonban mégis idetartozik, hogy micsoda revelatív erővel volt rám, amikor 1989–1990-ben közelemben valaki rábukkant Fábry Zoltán egészen addig ismeretlen naplójára, az Üresjáratra, s magam is közreműködhettem a megjelentetésében és bevezető tanulmányt írhattam hozzá. S az is, amikor Molnár Imrének sikerült megtalálnia Szalatnai Rezsőnek A vádlott megszólaléhoz hasonló célzattal írt emlék-iratát a csehszlovákiai magyarság 1918 –1945 közötti útjáról, nekem pedig sikerült fellelnem Peéry Rezső Hét sovány esztendő gazdag termése című, Posoniensis álnéven Budapesten közzétett nagy ívű esszéjét a Tiso országában rekedt megkisebbedett szlovákiai magyarság hét háborús esztendejéről. Az elhagyott, illetve elhallgatott/elhallgattatott múltunkkal való friss találkozások voltak ezek, mely hirtelen rátalálások irodalom- és kisebbségtörténelmi jelentőségét elsősorban létezésük puszta ténye adta, ami meglehetősen megtépázta a „hallgatás éveinek”, illetve A vádlott megszólal egyedül-valóságának négy évtizedes csehszlovákiai magyar legendáját, amely még a korszak feltárásában történelmi érdemeket szerzett Janics Kálmánt is megtévesztette. Mindeközben bizonyított összefüggést is sikerült találni ezen irodalmi értékű emlékiratok létrejötte között, vagyis hogy Peéry, Fábry és Szalatnai egymással összehangoltan, egy tervezett közös magyarországi – és idegen nyelvekre is lefordított – kiadás elképzelésével vetették papírra munkájukat. Aztán – egyik következtetés hozta magával a másikat, egyik felismerésből született a következő. Szűkebb pátriánk irodalomtörténetének fehér lapjai ilyképpen egyszerre csak elkezdtek teleíródni addig nem ismert, vagy ebből a szempontból nem tudatosított művek tucatjaival, elsősorban Szalatnai Rezső és Peéry Rezső magas irodalmi igényeknek is megfelelő esszéivel, Gyurcsó István, Rácz Olivér, Csontos Vilmos, Győry Dezső, Mécs László, Veres János, Ozsvald Árpád s mások ez időben írt versei mellett további, részben megjelent, részben kéziratban maradt verses és prózai művekkel (Szabó Gyula, Garai István, Kossányi József, Kövesdi László, Csulák Mihály, Holbay – akkor még Hlavicska – László, Szőke István verseivel, Jócsik Lajos elbeszélő költeményével, Darkó István tárcanovellájával, Hubik István elbeszéléseivel, Ölvedi László és Forgách Géza naplófeljegyzéseivel, Szőke István és Décsy Gyula művészeti-bölcseleti fejtegetéseivel, Sas Andornak a szlovákiai zsidók második világháború alatti sorsát feldolgozó monográfiájával, s lehetne még folytathatni egy darabig a sort). S akkor még nem beszéltünk azokról a paraszt- és autodidakta költőkről (Duba Lajosról, Czímer Péter alias Tipary Lászlóról, Nagy Lajosról, Nagy Béláról, Medgyesi Lászlóról, Danajka Lajosról, Kaiser Istvánról s másokról), akikben a szenvedések, fájdalmak magasnyomása hozta felszínre a verset – többüknél egész kötetnyire rúgó mennyiségben, másoknál csak néhány opus erejéig –, továbbá nem szóltunk a korra igen jellemző folklorizáló, illetve folklorizálódott, szájhagyomány útján terjedő verses szövegekről és rögtönzésekről, valamint egyéb, az irodalmi hagyományból újraéledt műfajok – veszedeleménekek, krónikásdalok, hírversek, s ezek különböző, sokszor egymástól távol eső ország-részekben, vagy éppen csehországi deportáltak, illetve Magyarországra telepítettek körében párhuzamosan felbukkanó variánsai – megjelenéséről sem. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy ezek a lírai művek és kezdemények sokszor az 1950-es évek ún. alapozó irodalmának verses förmedvényeit magasan meghaladó színvonalukkal arra utalnak, amit korábban Zalabai Zsigmond, legutóbb pedig B. Kovács István állapított meg, tudniillik hogy az adott korszak mindenképpen a csehszlovákiai magyarság közösségének egy olyan – utolsó – erős közösségi élményét jelentette, „amelynek alkotásai megindultak a folklorizálódás útján”. De van még az ugyancsak a levél- és naplóirodalom válfajába tartozó, tárgyszerűen leíró vagy erősen expresz-szív, sok esetben irodalmi értékű szövegekkel megnyilvánuló, bőven termő műfaja is, továbbá színvonalas köteteket tölthetnének meg azok a publicisztikák (megint csak Szalatnai vagy Peéry Rezső mellett többek között Vass László, Kovács Endre, Décsy Gyula, Dobossy László, Dobossy Imre, Pozsonyi Anna s mások tollából, de találunk ilyen, külön névvel nem jelzett újságírói megnyilatkozást a Csehszlovákiai Magyar Demokrata Népi Szövetség kőnyomatosaiban, szamizdatjaiban: az Észak Szavában és a Gyepű Hangjában), melyek szerzői az adott, 1945–1948 közötti idő-szakban még nyugodtan tekinthetők egy virtuális csehszlovákiai magyar irodalmi és szellemi közösség alkotóinak. Külön csoportot képeznek mindemellett a kor ma már úgy-ahogy, bár még mindig nem teljes mélységében és kiterjedésében ismert csehszlovákiai magyar szellemi-értelmiségi ellenállásának írásos dokumentumai, a különböző indíttatású és hangolású, figyelemfelkeltő beszámolók, helyzetjelentések és -értékelések, memorandumok és politikai-szakmai elemzések.

Mindent összevetve: amikor ilyen irányú munkámat az 1980-as és 1990-es évek fordulóján elkezdtem, illetve amikor annak első összegezéseit az évtized első felében elkészítettem, szinte teljesen jelzőkarók nélküli, majdhogynem járatlan s szaktörténelmi összefoglalók által sem kellőképpen megvilágított úton kellett haladnom, haladnunk. Mára, az eltelt huszonvalahány év alatt szerencsére teljességgel megváltozott a helyzet. Az 1945–1948 közötti évek ismét közösségi emlékezetünk szerves – és vélhetően a jövőben már többé kitörölhetetlen – részei lettek, mely időszak feltártságát és feldolgozottságát tekintve a (dél-)szlovákiai magyarság lassan kilenc és fél évtizedes történelmének egyik legrészletesebben ismert területét képezi, amely mind a magán-, mind a közösségi emlékezetben végre elfoglalta történeti súlyának, s a közösségi sors és a személyes sorsok alakulására gyakorolt súlyos hatásainak megfelelő helyét. Ma már se szeri, se száma a korral kapcsolatos különböző nézőpontú, mélységű és spektrumú történelmi (társadalom-, politika- és gazdaságtörténeti), közösség-lélektani elemzéseknek, melyekhez az emlékezésirodalom és az egy-egy tájegységre, településre összpontosító helytörténeti munkák garmada társul. Emellett nem kevésbé fontos, hogy a szlovákiai magyarság társadalmi és közéletének is szinte mindennapos elemévé vált az ezen időszakkal kapcsolatos foglalkozás, azaz a különféle események, emlékezések, emlékműavatások, kiállítások szervezése, vagyis elmondható, társadalmi szinten megkezdődött a korszak kárvallottjainak a rehabilitálása, eltelepítettjeinek a virtuális újbóli honosítása.

Amihez azonban itt mégis hozzáfűznék egy-két gondolatot, észrevételt, javaslatot. Most, hogy korábbi, e korral foglalkozó két említett munkám új, egyesített, átdolgozott és kibővített kiadását rendezem sajtó alá, s e céllal újból átnéztem és igyekeztem felkutatni az e tekintetben azóta született eredményeket, úgy látom, hogy a Mint fészkéből kizavart madár… és a Hívebb emlékezésül… anyagát kevés új, időközben előkerült írásos dokumentummal vagy fölmerült új szemponttal kell kiegészítenem, ami akár megnyugvással is eltölthet korabeli munkáim széles körből és körültekintően megválogatott anyagát illetően. De utalhat ez bizonyos, még előttünk álló feladatokra is. Például arra, hogy kutatói s gyűjtői figyelmünket kiterjesztve a retrospektív sorstörténetek és életútinterjúk mellett a jövőben sem hanyagolhatjuk el a korral kapcsolatos egykorú írásos – és szélesebb értelemben vett irodalmi – anyagok feltárását és számbavételét, különös tekintettel a különböző családi gyűjteményekben még mindig lappangó napló-, személyes feljegyzés- vagy levélhagyatékokra. Továbbmenve, bár viszonylag sokat tudunk például a Csehor-szágba deportáltak közé ellátogatott papok, lelkészek pasztorációs munkájáról, de máig igen kevés került elő például az állomáshelyükön maradt papoknak, lelkészek-nek a falujukból ki- és áttelepítettekkel való, rendszeres és mindennapos levelezéseik formájában testet öltött kapcsolattartásából, a lelki „távgondozásnak” ezen írásos emlékeiből. Vagy alig foglalkoztunk eddig e papok, lelkészek korabeli prédikáció- és temetésibúcsúztató-szövegeivel, pedig ezek is betekintést adhatnának a kor lelkivilágába, társadalmi valóságába, erkölcsiségébe, s nem utolsósorban gazdagíthatnák eddigi szellemi-irodalmi tudatunknak a mind ez ideig ugyancsak a perifériáján levő egyházi-vallási literatúránkat. Temetési búcsúztatókat említettem: a jelenleg is rendelkezésünkre álló adatok, iratok, okmányok, emlékezések, egyéb írásbeli források alapján, aprólékos és körültekintő munkával már most 70–80%-os feldolgozottsággal, akár 80–90%-os biztonsággal is meg lehetne állapítani az 1945–1948 közti jog nélküli esztendők rendelkezéseinek, üldöztetéseinek, ki- és áttelepítéseinek közvetlenül felróható halálos áldozatok és az áttételesen ezekkel kapcsolatba hozható halálesetek számát – bőven itt lenne már az ideje halottaink ilyetén számbavételének is, s annak, hogy legalább jelképesen egy közös emlékművet állítsunk nekik. Ugyanígy már most is összegezhetők lennének a különböző helytörténeti munkák egy-egy településre vonatkozó adatai, ezekre vonatkozó következtetései, tanulságai, ami újabb vonatkozásokkal gyarapíthatná az eseményekkel kapcsolatos ismereteinket. S vannak területek, ahol továbbra is meglehetősen hézagosak az ismereteink; hogy csak egy példát mondjak: az említett s úgy-ahogy már feldolgozott értelmiségi ellenállás mellett máig viszonylag keveset tudunk a korabeli történésekkel, eseményekkel szemben tanúsított spontán vagy szervezett(ebb) helyi, netán kiterjedtebb ellenállásokról, azok különböző formáiról, részvevőiről, s az azokat követő megtorlásokról (egy-egy történeti összefoglaló vagy helytörténeti munka utal ugyan ezekre is, de messze nem a gyakoriságuknak és az egy-egy szűkebb közösségen belüli jelentésüknek, jelentőségüknek megfelelő mértékben; leg-utóbb épp a korszak egyik leginkább mértékadó tudós kutatója, Vadkerty Katalin hívta fel a figyelmet az Új Szóban ezek feltérképezésének, számbavételének sürgető voltára). Végül, visszaérve egy-egy kor írásos, illetve irodalmi emlékezetéhez, mely gyümölcsözően bővítheti történelemképünket, történelmi ismereteinket is, további fehér foltokat is találhatnánk még. S bár a jogfosztottság tényeihez, eseményeihez kapcsolódó írásos emlékezet néhány lehetséges vetületéről az imént már szóltam, a jelenleginél nagyobb gondot s figyelmet fordíthatnánk például a területeinkkel is kapcsolatos második világháborús írásos katonabeszámolók, katonalevelek és -naplók, versek, egyéb írásbeli-irodalmi megnyilatkozások, nyugati vagy orosz fogságban született verses vagy prózai szövegek előkerítésére, értékelésére, esetleges publikálására, hagyományaink közé való beépítésére is (csak zárójelben jegyzem meg itt, mondandóm végén, hogy akár a Bibliotheca Hungarica is hirdethetne egy, ezek fellelését ösztönző pályázatot, amilyet az 1990-es évek derekán a jogfosztottság éveihez kapcsolódó emlékezetünk aktivizálására, emlékeink feltárására – a boldog emlékezetű Zalabai Zsigmond kezdeményezésére és jóvoltából – egyszer már hathatós eredménnyel hirdetett).

Az ismert német kultúrakutató, Jan Assmann épp húsz évvel ezelőtt tette közzé magyarul nagyjából egy évtizedes késéssel megjelentetett invenciózus tanulmányát A kulturális emlékezetről, melyben negyven évben határozza meg a „szemtanúk nemzedékének idejét” – hiszen ennyi idő alatt az egykori eseményeket felnőtt fejjel át- s megélők megöregszenek és meghalnak, ami az adott eseményekhez kapcsolódó „élő emlékezetnek” is az elhalását jelenti. Így ez a bizonyos negyvenedik év adja azt a bizonyos „kritikus küszöböt”, melyen túl már fokozódó valószínűséggel elvesznek, feledésbe merülnek azok az emlékek, melyek ezen négy évtized alatt úgymond nem tevődtek, nem fordítódtak át a személyes emlékezetből a kollektív emlékezetbe. Nos, történelmünknek s kisebbségtörténetünknek ezen 1945–1948 közti szakaszát illetően már jócskán túl vagyunk a kérdéses bibliai időn, „kritikus küszöbön”. A kérdés: mit sikerült, mit tudtunk ezen „emlékezetes”, illetve „tényszerű” múltunkból önképünk és önmegjelenítésünk részévé tenni, s ha még adósságaink vannak e téren, mi az, amit még megtehetünk. E kérdésre hál’ istennek egyelőre még mindig sokféle válasz létezik; a magam részéről – szűkebben vett tárgyamat tekintve – azzal zárnám morfondírozásomat, hogy közösségi emlékezetünk és tapasztalataink bővítéséhez, (ön)értékelésünk hitelesebbé tételéhez továbbra sem adhatjuk fel ama törekvésünket, hogy a korszak írásos dokumentumai, úgymond írásos emlékezete segítségével meghosszabbítsuk, megőrizzük és kiterjesszük vizsgálatunk korszakának „élő emlékezetét”.
(Dszerdahely, 120426)

Irodalom és emlékezet
Hozzászólás gyanánt: futamok egy másik tanácskozáshoz

Többszörösen is hálátlan feladat előtt állok, amikor a második világhábprú utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalmi szervezkedések kezdeteiről készülök írni. Először is, mert olyasvalamiről kell beszélnem, s rögtön kétszeres megközelítésben, aminek, akárhonnan nézem, pont az ellenkezője igaz, illetve, ami – mármint (cseh)szlovákiai magyar irodalom – egyszerre van is, meg nincs is: ha egy oldalról veszem – van, ha más oldalról – nincs.

De kezdjem az elején: a tyúknál és a tojásnál. Mi volt előbb? Persze, a tyúk. De lehet, hogy a tojás? Bár tulajdonképpen mindegy, melyik válaszlehetőségre szavazok, mert itt, e mi kis stabilizációnkban, rögtön látni fogjuk: pont fordítva volt. Az ember ugyanis okkal-joggal véli, főleg ha történetisége felől közelít valamihez, hogy egy-egy irodalmi mű létrejöttéhez elsősorban író szükségeltetik, egy-egy irodalom(rész) kialakulásához mindenekelőtt írók kellenek. S az irodalmi élet kialakulását is ugyanez a sorrend kell megelőzze. Itt azonban ez – (cseh)szlovákiai magyar térfélen –, 1948 után, messze nem volt így, ahol sikerült rácáfolni – rá kellett cáfolni? – minden természetes logikára.

A történelmi előzményeket mindnyájan ismerjük, ezért nem is pazarolnám rájuk a papírt és az időt. Csupán a tényt említem: anno, az 1950-es évek legelején, errefelé írók híján sem okozott semmi gondot (csehszlovákiai magyar) irodalomról beszélnünk, s korábban voltak itt – e Pozsonytól Nagykaposig húzódó, száz kilométernél keskenyebb sávban – irodalmi vitáink, sőt előbb volt/lehetett irodalmi életünk, semmint íróink, irodalmi műveink lettek volna, semmint az itteni magyar szerzők tolla alatt irodalom született volna. Többször idéztem már Duba Gyula idevágó sorait, hadd tegyem meg most is: „…irodalom akkor születik, amikor egy nyelvközösség társadalma tudatosítja, hogy van, létezik. […] Nálunk ennek a tudatosításnak a lehetősége 1949-ben adatott meg először, az Új Szó megjelenésével. […] De akkor egyszerre hatalmasan megnövekedtek irodalmunk iránt a társadalmi igények. Az írott magyar szóra szomjas nemzetiség varázserővel hívta létre irodalmát. Egyszerre íróra és költőre volt szükség, de kevés volt. Vers és elbeszélés kellett, de nem akadt. Elemi erővel követelte az élet a költőt, írót, hogy álljon elő a semmiből. …de a költő éppen csak készülődött, nehezen vajúdva született. Soha ilyen fordított helyzetet: nem az irodalmi teljesítmény növekedése és az ifjú irodalmárok számának gyarapodása hozta létre a lapokat, intézményeket, hanem az előzmények nélkül színre lépő sajtó szólította az írástudókat: dolgozzatok! S a szlovákiai magyar író maga törte fel a tojás burkát, hogy világra jöhessen. Napfényre küzdötte önmagát. Megszólalt, bár nehezen, dadogva, önképzőköri szinten. Szabad volt a tér, aki írni akart, írhatott.”

S aki írt, írószámba is vétetett azonnal, és írónak vette/tudta magát. Ha pedig imigyen egymás után lettek, jöttek világra a (csehszlovákiai magyar) írók, szervezkedni is kezdtek – afféle munkacsoportot alkotva – azonmód, szervezetet teremteni, irodalmi lapot követelni maguknak. Amely munkacsoport – ha érvényes művekre még nem is futotta tollforgatói erejéből, előképzettségéből, akik amellett, hogy kedvükre hallathatták s hallgathatták keretein belül a saját szavukat, hangjukat – leg-alább az önképzőköri szintű ismeret- és gyakorlatitapasztalat-szerzés lehetőségét biztosította számukra, az ekkorra magának már egy Állami Díjat is kilelkendezett Egri Viktor vezényletével és felügyeletével. Nem is igen volt a közelben rajta kívül – korábban, már 1945 előtt is könyveket megjelentetett – író más: Fábry Zoltán messze volt Pozsonytól, Sas Andor addig inkább történeti-művelődéstörténeti kutatással foglalkozott, L. Kiss Ibolya, Csontos Vilmos hangját csak megkésve hozta föl ugyancsak vidékről Pozsonyba a szél; s ja persze volt még Szabó Béla is, minden mennyiségben, őt lehetetlen lett volna – akkoriban – kihagyni bármily sorból, csak az volt a kérdés, már akkor is, hogy lehetett-e, szabadott-e tőle tanulni bármit is.

Szóval, mozgalmasak, termékenyek, s legfőképpen hősiek voltak ezek a szóban forgó literatúra(ág) legújabb virágzását megalapozó idők, amikor elsősorban is az írók – meg a frázisok – termettek szaporán; még szerencse, hogy ma már egyre többen egyre kevésbé emlékszünk rájuk. Bár szolgáljunk a múltnak legalább annyi elégtétellel, hogy (kisebbség- és társadalom-, sőt eszme)történeti szempontból azért talán lehetne és kellene is mire. De a történeti tényfeltáráshoz nem elegendők a személyes emlékek, emlékezések, hiedelmek, babonák, még bizonyos irodalmi és irodalomszociológiai elemzések is félrevihetnek e tekintetben, ahhoz írásbeli dokumentumokra, okmányokra volna szükség mindenekelőtt. Ilyenek azonban nincsenek, illetve, alig-alig vannak. 2010-ben, amikor a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) létrejöttének 20. évfordulója mellett a közvetlen elődjének számítható Szlovák Írószövetség Magyar Szekciójának történetéről is megemlékezett, annak kezdeteit hatvan évvel korábbról, 1950-től számítva. Ami azonban – hiteles dokumentum(ok) híján – egyelőre nem több feltételezésnél, s csupán annyi bizonyos, hogy a Szekció ősének tekinthető Magyar Munkaközösség jelenleg ismert első említése 1951-ből származik, s az a Csehszlovák Írószövetség 1949-ben megalakult szlovákiai szekciója keretében jött létre. Újabb három év múlva, 1954-ben viszont – a Csehszlovák Írószövetség szlovákiai szekciójából megalakuló Szlovák Írószövetségen belül – a magyar munkaközösségből ténylegesen is létrejött a Magyar Szekció, melynek első titkára ugyan ki más lehetett volna, mint ezúttal is Egri Viktor. Persze, mára ezekből az időkből is kevés dokumentum maradt fenn, s a későbbiekből se sok: vajon hova tűntek a különböző dokumentumok, jegyzőkönyvek, jelenléti ívek, beszámolók, értékelések, hol lehet a szekció levelezése, iratanyaga – villan eszembe az ezzel kapcsolatos kérdések sora.

Annyi azonban a megmaradt kapaszkodók alapján is látható, hogy a cseh-szlovákiai magyar író már a kezdettől tisztában volt saját „történelmi” küldetésével és komolyan vette magát. Ezt bizonyítja, hogy saját maga rendszeres ideológiai képzése mellett már 1953-ban komoly harcot indított a sematizmus ellen (hogy milyen eredménnyel, azzal kapcsolatban hadd emlékeztessek arra, hogy Tőzsér Árpádnak még kereken egy évtizeddel később is ugyanezen „szemlélet ellen” kellett hadakoznia), s ugyanekkor, még 1953-ban, már egy beadványban (irodalmi) lapot is követelt magának (Híd vagy Szabad Írás címmel), mely irodalmi szemlét 1958-ra – ám ekkor is csak különböző fondorlatokkal – sikerült is kiharcolnia. (Közben 1956-ban az Új Ifjúságban is indult egy több hónapon át tartó, széles körű szakmai és társadalmi vita „irodalmunk helyzetéről”, melyhez foghatóra, állítom, azóta sem került sor, s maga ez a véleménynyilványítási verseny is feledésbe merült, bár naiv ügybuzgalma és bája, egynémelyik kitétele, tanulsága révén egy mai olvasata sem lenne éppen haszontalan.)

Szóval, valahogy tényleg világra küzdötte itt önmagát valami, valahogy csak lett – ha nehezen is, s ha olyan is, amilyen –  csehszlovákiai magyar irodalom a maga 1960-as évekbeli reformkorával, 1970-es évekbeli retardáltságával, 1980-as évekbeli újbóli nekilendülésével, lassan-lassan megszülető, összmagyar mércével is számon tartható műveivel, némely esetben a magyarországiak, romániaiak, délvidékiek elébe is menő, olykor pedig azokkal szinkronban levő törekvéseivel, kezdeményeivel, a legjobbjai által mindig demonstrált, illetve továbbvitt minőségigényével és a világ minél nagyobb mértékű birtokbavételére törő, egyre erőteljesebb térfoglalásával, paradigmaváltásaival, hogy aztán egyszerre, már az 1990-es évekre arra eszméljen, hogy tulajdonképpen nincs is, legfeljebb csak – holmi tévképzetektől vezetve – álmodta önmagát.

Persze, feljelentések, betartások, intrikák is voltak ezen évtizedek alatt, mit ne mondjak, a szekción belül is bőven – ne felejtsük el, de ne is emlegessük most tételesen őket –, egészében azonban elmondható, hogy mindig számosan akadtak, s megint csak a szekción belül is, akik az értékek, s nem az érdekek, és főként nem holmi irodalmon kívüli érdemek mellett érveltek higgadtan vagy épp az asztalt verve, akik a minőséget, a progressziót, a lehetőségek és az elérhető eredmények minél nagyobb mértékű bővítését szorgalmazták, szolgálták. A Szlovák Írószövetség Magyar Szekciója – ismereteim és az 1960-as évek végéhez visszaérő személyes tapasztalataim szerint – mindig is e kettősség tükre, terepe volt, mindenkori vezetőségében a hatalmi pólusnak, a tekintélyelvnek vagy csak a sima megalkuvásnak mindig megvolt a maga progresszív ellenpólusa, amelyik időről időre meg is kapta ezért a magáét, de a félreállítottak helyébe szerencsére mindig jöttek, akik ugyanazt képviselték, mint lekáderezett elődeik. Nem vállalkozhatna azonban lehetetlenebb feladatra az, aki e három és fél, illetve szűk négy évtized, tehát az 1951, illetőleg 1954 és 1989 közötti időszak Magyar Szekciója vezetőségi listáját el akarná készíteni (magam is köztük lehettem rövid ideig az 1970–1980-as évek fordulóján, amíg ki nem konszolidáltak onnan), ami megint csak a gondos dokumentáció hiányának „köszönhető”. Ezért legalább a szekció mindenkori, egymást váltó vezetőiről emlékezzünk meg itt néhány ecsetvonással – bár az előbb mondottak alapján most sem biztos, hogy hiánytalan lesz a listám (mert nekem például Dobos László vagy Monoszlóy Dezső neve is valahogy nagyon közéjük kívánkozna). Tehát, kezdetben volt – már 1951-től, a Munkacsoportnál is, aztán 1954-től a Szekciónál is – a sokat sürgölődő-forgolódó, sok mindent összeíró, ám mégiscsak egyfajta, a többség által elsajátítandó minőséget, tájékozódás- és stílusigényt jelentő Egri Viktor; őt követte 1956-tól a széles (világ)irodalmi kitekintéssel bíró, művelt Tóth Tibor, akit ugyancsak egy Tóth váltott fel 1962-ben: a mindössze huszonkét éves, ekkor még kötet nélküli, ám sodró lendületű, friss szellemű Tóth Elemér, de neki 1969-ben, miként az őt felváltó Gyurcsó Istvánnak is, az 1968 utáni visszarendeződés csinovnyikjai útilaput kötöttek a talpára; az ő helyébe az új hatalom 1971-től az elsősorban költői minőséget képviselő, nagy vitabírású Bábi Tibor, 1977-től a magyar irodalom régebbi hagyományait kutató és a csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1938 közti előzményeinek feltárásában érdekelt Csanda Sándor, 1981-től az akkorra már mind jelesebb, Magyarországon is méltán értékelt prózai életművet létrehozó Duba Gyulát találta megfelelőnek, hogy aztán őket, már 1989-ben, a Szekció élén utolsóként, Fónod Zoltán váltsa fel.

Ezután már a részleges önállóság új, ám vitáktól, ellentmondásoktól, zsák-utcáktól sem mentes fejezete kezdődött a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi szervezkezdések – második világháború utáni – történetében, ami viszont már nem tartozik szorosan e futamom tárgyához. Mielőtt azonban befejezném, van még egy gondom: keressek-e valami általánosabban érvényes tanulságot madártávlati széttekintésem végére? Azt gondolom azonban, ilyen – mindenki számára érvényes – tanulság nincs; a tanulságokat mindenkinek magának kell levonnia, ha szükségesnek gondolja azokat a folyamatos előrelépéshez, folytonos előrehaladáshoz. Végső soron azonban ehhez is a művek lesznek – lennének – a legfontosabbak. Mert a jövő úgyis azokon múlik – az irodalmi élet, egy irodalmi szerveződés azokhoz legföljebb csak hátteret adhat, azoknak legföljebb csak a hangját, hallhatóságát, láthatóságát erősítheti fel, de a művek elmaradását – mindannyian tudjuk – a legnagyobb csinnadrattával sem pótolhatja, még kevésbé másra mutogatással senki, semmi.
(Dszerdahely, 101119; 120822)