Sipos Janka versei: Szonett / Vajon

Szonett
Az vagy nekem, mint mellnek a tenyér,
Tavaszi ledérség bája férfiszemnek;

Szonett

Az vagy nekem, mint mellnek a tenyér,
Tavaszi ledérség bája férfiszemnek;
vállam miattad örökké kacér,
arcomról néha alapozó perceg,
csupa kéj és nemtörődöm „szeretném”,
azután „hagyj békén” és „nem lehet”;
odaadni magam mindent levetvén,
majd csigavonalba húzni testemet.
Néha vágyad csordulásig kiönt,
mint fát elér, s többé nem korhadok;
mint formanyomtatványt, kitölt
s teljessé tesz pár szavad, mondatod.
Szétszórtan, kapkodva, lankadón –
akárhogy ringatsz, te vagy a hajóm.

Vajon

I.
Ha világomnak mondalak,
mások engem világtalannak?
Hogy tört el a történelem?
Ne félj, én majd beragtapasztlak.
A szívem, ahol tartalak
nem palota: kartonpapír csak –
nem fér e szűk mellkasba több.
Hogy hely legyen, magamból irtsak?

II.
Tevékeny táltos napjaim
bokájatörött gördülése –
rövidre nyírt idegzetem
vajba csusszanó pőre kés-e?
Homorú hátam hajlata,
vérem oxigénszegénysége:
puskaporba paníroz
a rikácsoló léha béke.

III.

Kontrolcé kontrolvé, babám!
Magamba másold át magad.
Kilóg belőlem a sirám,
mint babából a kóc, anyag.
Nem maradsz örökre, ne félj:
az idő kinézett magának.
Azért ne is bízd el magad:
Te tudod, hogy nincs bocsánat.