Borbély Szilárd: A kátrány

A presszó a szuterénben volt. A közepén nagy üres teret hagytak, mert hétvégenként zenés-táncos mulatságot szoktak rendezni.

Egész héten pang a hely. De a hétvégén itt vannak a gimisek. A fiatalok. A gimisek nem járnak akárhová. Mindig a kúl helyekre mennek, ami épp menő. Mert ők is menők. A gimisek ugyanis nem járnak oda, ahová a többiek, a nem gimisek. Mert ők mások, mint a többi gimis; a szakközepesekről nem is beszélve.

Az elitgimnáziumba járnak a városi elit kölykei. A társaság miatt, hogy megszokják a másikat, akikkel össze lesznek zárva majd. A szagukat. Meg hogy összetartsa őket a múlt. Az emlékek. Az első berúgások, dugások, füvezések. A közös titkok. Már tizenvalahány éve vannak összezárva. Mert már az oviba is ugyanoda kellett hordani őket. Meg az általánosba is. A disznókhoz se lehet később betenni újakat, mert azokat kibelezik a többiek. A kisvárosban ugyanabba a gimibe jár az elit már a harmadik vagy a negyedik nemzedék óta. A fehér elit. A szülők kivétel nélkül a városnak dolgoznak. Ők úgy mondják, hogy a városért. De ez nem ugyanaz. Itt mindenki ismer mindenkit. Ahogy az a kisvárosokban lenni szokott. Már a szülők is egy oviba, egy általánosba, egy gimibe jártak. A gimibe. Ahová a nagyszülők is. Ugyanabba a folyóba lépnek. Ugyanabba a cipőbe. Még ha nagyobb számú is. Akkor is így volt. Mindig így lesz. Ezt kell megtanulni. Ebbe kell beleszokni. Itt nem lehet finnyáskodni. Mert nem.

„Vagy megszoksz, vagy megszöksz”, mondják az apák a fiúknak.
„Mindent meg lehet szokni”, mondják az anyák a lányuknak, és a kiszemelt férj családjára gondolnak, akiket majd neki is meg kell szokni. Mert csak így lesz itt karrier, házasság, meg aztán a kapcsolatokból vagyon.
„Majd megérted”, morogják keserűen a szülők. Mert ők már megértették. Ezt kell megtanulni a gimiben. Négy év van rá, nem kevés. Itt azt kell megtanulni, hogy nincs más. Hogy ez van.
„Ez van”, mondják a kölyköknek a szülők, ha a lelkükre akarnak beszélni. És így fejezik be mindig a lelkizést. Amit már nem lehet elmondani, azt csak így lehet, hogy széttárják a kezüket, keserű mosollyal az arcukon, amikor mondják, hogy ez van. Csesszed meg.
„Mi vagyunk az elit, a többi meg nem számít. Szard le. Jöttmentek. A lúzerek. Szájtátik. Az örök reménykedők. Az idealisták. Akik azt hiszik, hogy majd a munkával. A tudással. A tehetséggel. Ezek a reménytelenek. Na meg a kátrány”, mondják megvetéssel. Ebből áll a kisváros.

Otthon az ősök mindig a polgiról beszélnek. Undorral és megvetéssel. Meg az alpolgiról. Lesajnálással és irigységgel. Megvetés és irigység keveredik a gúnyos nevetésbe. Kinevetik őket, hogy ne kelljen magukat sajnálni. Hogy ne kelljen magukat megvetni. Hogy ne érezzék magukat lúzernak. Pedig azok. Mert azt hiszik, aki nevet, az nem vesztes. Mert úgy érzik, hogy akit kinevetnek, annak nincs semmije, csak a nevetségessége. De ez persze nem igaz. Hiába tudják, hogy kik voltak ezek azelőtt. Így mondják, hogy azelőtt. Azelőtt, mielőtt mindent lenyúltak itt. Mindig számolnak, mert a számokhoz értenek. Az irigykedéshez. Azt számolják ki.

„Jókor volt jó helyen”, mondja az, akinek már elege van a visszafojtott hangú felsorolásból, hogy mi mindene van ennek vagy annak. Nagy számokat mondanak, milliárdokat, amiket nem lehet felfogni. Külföldi bankszámlák, szállodák, nyaralók olaszban, bulgárban, cégbirodalmak, hegyvidéki ingatlanok a fővárosban, üllőszerződések és százalékok. Mindig a százalékok. Visszaosztás, támogatás, fejlesztés, koncesszió, tender, visszanemtérítendő. Szakszavakat mondanak, banki és jogi szavakat. Nem is tudják, mit jelentenek pontosan.
„Jókor kell lenni jó helyen. Csak ennyi, na”, ismételgetik, hogy ez a világ rendje. „Ez van. Most ezek vannak. Korábban meg azok voltak.” Akkor, azelőtt. Ezeket a nyomatékkal ejtett, mégis suttogott szavakat rakosgatják a konyhaasztalok mellett estenként, a söralátétekkel együtt, a műmárvány körasztalkák mellett zugpresszók mélyén, grillpartikon, svédasztalok keményített damasztja mellett álldogálva, a felesektől megroggyant testtartásban. Mindenütt ez a beszélgetések vége. Mindig ugyanarról van szó. A lopásokról. Félszavakban, hogy a kölykök ne értsék. Vagy legalább nem mindent. A szomszéd asztalnál ülők miatt. A taxis miatt. A sofőr miatt. A sok-sok csicska miatt, akik mindenütt ott lebzselnek.
„A többiek kussolnak, féltik a szaros állásuk”, mondják, miközben ők is kussolnak.

Kisvárosban ez a rend. A kölykök megtanulják és beépülnek. Előbb-utóbb beépülnek. A szemfülesek gyorsabban, az eszesebbek lassabban. Lesznek a vesztesek és a nyertesek. De nem mennek el, mert hova is. És mire elmennének, már késő. Mire felfogják, hogy itt nekik sose osztanak lapot. Akkorra meg már rég eldőlt, hogy ki a nyertes. A vesztesnek pedig dobnak valami koncot, mert őt sem hagyják az útszélen. Megszokták a szagát az ovitól kezdve.
De a bekerülteket utálják. Akik nem jártak a gimibe. Azokból is sok van. Több, mint amennyire szükség volna. És ezek se mennek el. Pedig mehetnének a francba. „Mér nem húznak el a faszomba?”, kérdik egymástól a teniszpályán, ahol egymás közt vannak. „A véres gecibe?” Az évek telnek, a kölykökre gondolnak. Már az ovi előtt eldől minden. Mert itt minden szülő igazi stratéga, tíz-húsz évre előre eltervezi a kölykök sorsát.

„A gimibe kell menni, fiam. Én is oda jártam. Mindenkinek oda jár a kölyke. Oszt punktum”, mondják. A kölykök meg lassan betörnek. Sok munka van benne, de hát erről szólnak az évek. A teniszpályák játszmái, a partik, a bálok, a fogadások, a szülinapok, a bankettek. Az állandó, lankadatlan taposás és nyalás. Kondiban kell lenni, ez huszonnégyórázás. Mindig észnél kell lenni. Itt csak a közmunkások lógathatják a lábukat. A kölykök lassan értik meg, de aztán a vérükké válik. Jó pap holtig tanul. De most még bulizhatnak csak úgy, felelősség nélkül, hétvégenként. Vagyis azt hiszik.
Aztán a szülők megnézik másnap a bulifotókat a helyi lapban, ahol a szerkesztőség mindig síkideg, mert félnek, nehogy rosszat írjanak. Mert akkor a polgi, vagy az alpolgi, vagy valamelyiknek a felesége ezek közül, megsértődik, és akkor megszólal a főszerkesztő asztalán a vonalas telefon. A régi piros telefon. Elég, ha épp rajta van valamelyik asszonyon a havi hiszti, és máris repül egy újságíró. Van másik. Állnak sorban mindig elegen kinn az utcán.

Onnan lehet tudni, hogy baj van, ha a vonalas készülék, amelyik a főszerkesztő asztalán van, azon a flegma hangján csörren meg. Azon jön ugyanis a lebaszás a hivatalból. A képekkel is baszottul vigyázni kell. Kisvárosban mindenki ismeri a polgi meg az alpolgik kölykét, azokat nem szabad beszerkeszteni. Vagy olyat írni, amire ezek berághatnak. Akkor kezdődhet a kimagyarázkodás, a mosakodás. De a végén valaki úgyis repül. A leggyengébb láncszem. Néha épp a főszerkesztő.
Kisvárosban mindenkinek van valami mellékes, mert a fizetés sosem elég. A kölykök a gimiben meg folyvást azon versenyeznek, hogy mi kell, ami már a többinek megvan. Ez is a kiválasztás iskolája, kinyomni a társaság peremére a csóróbbakat. Hogy tudják, hol a helyük. Ebbe a presszóba jár a gimi egy ideje már.

Ez a hely mostanában felkapott. A lányokat ingyen engedik be, csak a kiscsávóknak kell fizetni. Ilyenkor minden drága. A fiúk kiperkálják a belépőt. A gimiben már minden eldől ilyen helyeken. Az is, hogy ki a csicska. Aki csicska, az is marad. Akinek az apja is be akar kerülni a buliba, az ide adja a kölyköt. Abból csicska lesz. Minden csicska azt hiszi, majd vele másként történik. Hogy majd beveszik a buliba, amire az apa is vágyik, hiszen azért küldte a gimibe azt a büdös kölyköt. Mert az apának persze nincs annyi pénze, amennyi a gimihez kéne, meg hogy a menő fiúkkal lógjon a kölyök. Kütyük, nyaralás, jogsi, saját autó meg ilyenek. Csak a márkás ruhák egy vagyon.
De a gimiben nemcsak kapcsolatra lehet szert tenni, hanem pénzre is. A polgi kölykének a táskáját egy csicska viszi egyik teremből a másikba. Leszalad neki a büfébe, ha elsóhajtja magát. A menő fiúknak mindnek van csicskája. Az autókereskedő fiának is, az ügyvéd fiának is, a bíróénak is, a helyi magánklinika tulajának is. Nincs másként a csajszik közt se. Az még gázabb.

A kölykök itt lógnak hétvégén. A gimisek itt érzik jól magukat, mert itt biztonságban vannak. Mert ide nem engedik be a kátrányt. A biztonságiak már az ajtóban lekapcsolják őket. Ha hőzöng egy, hogy ő kifizeti, van pénze, nézzék csak, mint más, azt lefejelik. Először csak finomkodnak, csak lefejelik. De ha nem tudja a helyét, és veri a nyálát, hogy neki is vannak jogai, akkor meg kell tanítani. Akkor nem lehet finomkodni. Az ilyenek valahogy mindig nekiszaladnak a falnak. A rendőr se tud mást megállapítani, ha kijön. Jegyzőkönyvezheti, hogy nekiszaladt, mindenki látta. Ha egyáltalán kijön.
„Nagyon gáz, ha ezek erősködnek”, mondják a szekrényhátú kopaszok. A kátrányban mindig van néhány, amelyik ide jön izmozni. Tépik a szájukat, be akarnak menni valami csajszi után. Ezeknek folyton áll a farkuk. De ebben a korban minden faszinak folyton áll. Tök gáz. Csak a szekrényhátú kopaszok szenvtelenek. Köpnek az aszfaltra.
A teremben a kátrányokról beszélnek. Hogy nekiszaladnak a falnak, mintha nem érzékelnék, hogy ott egy fal van. Akkor is, ha nem látszik. Nem lehet megszabadulni tőlük. A csicskák ilyenkor csak kontráznak, a menők osztják az észt. Azt mondják, hogy mindet be kellene rakni egy nagy panelbe. Egy jó nagy toronyházba mindet. És valakinek vállalni kéne, hogy megnyomja azt a kurva gombot.
„Milyen gombot?”, kérdi az egyik csicska, aki nem figyelt.

„Úgy nem lehet, hogy maradjon néhány. Azt nem lehet. Mindet kell. És egymás szavába vágnak. Meg kell nyomni azt a rohadék gombot. Berobbantani, oszt kész. Valakinek ezt is be kell vállalni…”
„Az gyilkosság, baszod”, mondja a csicska. „Úgy nem tudsz élni. Beőrülsz, érted? Tömeggyilkosság, érted?”
„Valakinek áldozatot kell hozni”, mondják. „Meg kell nyomni a gombot, valakinek mindig meg kell nyomni. Oszt leszarod, ami aztán lesz.”
„De ki merné? Én nem. Gondolj bele, baszki, úgy nem tudnál élni. Tökre beőrülnél.”
„Na, ki vállalná?” Kérdik egymástól, heccelődve. Csend van, most mindenki elhallgat. Elgondolkodnak. Most tényleg gondolkodnak, és ez új nekik is. Ahogy mondani szokták, mintha angyal suhant volna el fölöttük. Vagy közöttük. Megdermednek és beleborzongnak. Halálangyal volt az. A pincehelyiség hátsó fertályából egy szekrényhátú jött be, a lengőajtón hűvös szelet hozott magával. Nyirkos pinceszagot. A söntés felől üvegcsörgés, nevetés, konyhai zajok. Veszekedés vagy nevetés, nem lehet eldönteni. Veszekednek és nevetnek. Aztán egyre kisebbeket lendül a két ajtószárny. Belassítja a rugó, míg egyszer csak megfeszül, és áll, mint a cövek, kicsi berezgés után. Csend.
„Na ki vállalná?”, teszik fel még egyszer a kérdést egymásnak.
„Én megtenném”, mondja az egyik oszlop, aki eddig némán figyelt. Ezek a szekrényhátúak állnak mindenütt a teremben, mint a statikai fal, mint egy oszlop, amely tartja a plafont. Nem tűnnek fel a gimiseknek, mert átnéznek rajtuk. De ezek figyelnek. A kölykök nem veszik őket észre, mert otthon is van ilyen személyzet, akik takarítanak, mosnak, főznek, gondozzák a kertet az ősök helyett. Meg a fater sofőrje. Egy-egy mindenes csicska felszalad az üzletből, a vállalkozásból. Bejár hozzájuk, hogy megtarthassa a szaros kis állását. Elvégzik a piszkos melót, azért vannak. Vagy az asszonyt küldik takarítani. Segíteni a főnök feleségének, grátisz.
„A Mari úgyis szeret takarítani. Otthon is folyton ezt csinálja. Megőrjít vele, főnököm, agyamra megy. Megcsinálja szívesen. Legalább addig sincs otthon”, mondja és kacsint. Göcögve nevetnek együtt, a főnök kedvesen hátba veregeti a palit.
A kölykök itt a buliban hétvégenként a papa pénzén nagyvonalúak. Adnak borravalót a pincérnek, taxisnak meg az ajtóban álló szekrényhátúaknak. Ennek is szoktak, amelyik most hozzájuk lépett. Ez is mindig itt volt, csak nem tűnik fel elölről. Mert elölről nem tűnnek fel. Szemből nézve ezek mind egyformák. A proteintől és a hormonális szerektől szétcsúszott arcok, a lapos és puffadt felület közepén egy hallgatag szájjal. Ezt például hátulról ismerik meg a városban is, mert ilyen másnak nincs, a tarkóján az a hülye tetkó. 88. Ez van ott kékesszürkén, ez a kétjegyű szám.
„Milyen hülyeségeket tetováltatnak ezek magukra. Mi a faszom az, hogy 88?”, kérdezték, amikor először látták a kölykök. Aztán megtudták. Azóta már nem kérdezik meg. A fazon meg nem mondja. Azt mondja most nekik, hogy a cselekvés útjára kell lépni. A kátrány lefojt bennünket. Meg kell akadályozni, hogy tovább szaporodjanak. Az emberek tudják, hogy a kátrány az oka mindennek, csak mindenki be van szarva.
Amikor odalépett a kölykökhöz, érezték, hogy ez a fickó nem viccel. Komplett kiselőadást tartott nekik, mint a diri szokta néha a gimiben, amikor kiborul a kölyköktől. A diri hisztis. De nem mer csinálni semmit, mert fél a szülőktől, csak nyilvánosan hisztizik az aulában. Összehívja őket a tanerő és ott hisztizik nekik. Ők meg röhögnek rajta, hogy mit pattog, mint kecskeszar a deszkán. Most ez is olyan izgatottan beszélt. Azt mondta, hogy provokálni kell a kátrányokat. Ki kell nyírni néhányat, de csak rendeseket, ártatlanokat, hogy nagyobb legyen a felháborodás közöttük. Akkor majd szervezkedni kezdenek, és verik a nyálukat, ahogy szokták. Az majd kiveri a biztosítékot a többségnél, akik dolgoznak és eltartják ezeket. Akkor berág mindenki. Akkor majd a buzi politikusok se tehetnek mást, ha látják, hogy a többség elégedetlensége a bársonyszéküket veszélyezteti. És akkor kiirtatják a kátrányt. Akkor majd azok a buzik is megnyomják ott a gombot, ész nélkül, ahogy szokták, mondta. Ekkorra megnyugodott és elmosolyodott. De nem állt neki jól. Mert az ilyen arcokon nem előnyös a mosoly.

„Remélem, elhiszitek nekem”, fejezte be.
És elhitték neki. Ettől elcsendesedtek. Nem szóltak. Van ebben valami, gondolták. A kisvárosban mindenki tud mindent. Az ősök is ilyeneket szoktak mondani otthon. A kölykök azt is tudják, hogy ezt csak otthon lehet mondani. Meg a gimiben is mondták a tanárok, amikor volt egy ilyen felmérés, hogy írják le, mit gondolnak a kátrányokról. A szemfülesebbek óvatosságból megkérdezték a tanárt.
„Akkor most azt írhatjuk, amit gondolunk? Vagy csak úgy?”
„Csak úgy…”, mondták a tanárok cinkosan.
„Akkor értjük”, válaszolták, és mindenki együtt nevetett. A derű áthullámzott a padsorok felett. Aztán csend támadt, mintha angyal suhant volna át a termen. A címer mögött tűnt el, az angyalos címer mögött, ahol két másik angyal lebegve tartotta a szentkoronás címert.
És leírták, a választ, amit ilyenkor elvárnak. Amelyet aztán jó pénzért ki is értékelt valamilyen csókos cég. De ez a 88-as itt komolyan gondolta, hogy ő megnyomná a gombot, ha már abban a toronyházban mind bent lenne a kátrány. Hogy ne maradjon több. Meghúzná még a ravaszt is, ha úgy adódna. Aztán folyt az este tovább, ahogy mindig. A gimisek egymás közt voltak, a megszokott akolmelegben, a megszokott ugratásokkal. Versengtek a fiúk a lányokért, a figyelemért, hogy népszerűek legyenek a gimiben. Ahogy a buta amerikai sorozatokban csinálják a gimisek. A csicskák a kapcsolatért és a zsebpénzért, ami leesik nekik.
Elmenőben dupla jattot adtak a szekrényhátúnak. Hátulról ismerték meg, a tarkótetkóról, hogy melyik az.