Kálmán C. György: Majdnem jó (Csepregi János Az amerikai fiú című kötetéről)

Hogy nem nagy könyv, az bizonyos; hogy ügyesen megírt, olvasmányos és emlékezetes – az is. Valami mégis hiányzik belőle, hogy igazán jó legyen; ráadásul semmi olyan kifogásolni valója nem lehet az olvasónak, ami nagyon egyértelmű, könnyen azonosítható, látványos volna. Egy szóval: zavarba ejtő írás.

Ezzel a bevezetővel olyasmit szeretnék jelezni, hogy mostanáig, ezen ismertető megírásáig sem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy mennyire (és miért) tetszik Csepregi János könyve. Azt hiszem, ezzel sok olvasója így lesz. Ez voltaképpen már önmagában pozitívum: a regény nem adja meg könnyen, azonnal magát, kissé meg kell küzdenünk vele, döntésre kényszerít.
Pedig egyszerűnek látszik: kiskamaszok története, valahol egy alföldi faluban játszódik (a legközelebbi – és nagyon vágyott – város Szolnok), valamikor a ’80-as években, amikor már többen kijutnak nyugatra, de még bőven van Munkásőrség (és mindenféle szocialista intézmény, szervezet, iskolai ünnepség, meg a többi). Tehát a műfajt könynyen, gyorsan be tudjuk azonosítani: egyes szám, első  személyű  elbeszélő,  aki  ráadásul a történet (egyik) főszereplője; visszatekintő elbeszélés, de a nézőpont mégis közeli – aki minderről beszámol nekünk, nem tud többet, mást, mint az a bizonyos kisgyerek. Ez a beszédhelyzet, ha nem is eleve humoros (számtalan tragikus történetet, megrázó művet olvashatunk „gyermekhangon”), de ezúttal alkalmat ad arra, hogy az olvasó mulasson a korlátozott tudású és sajátos gondolkodású kiskamasz látásmódján. Ennek is nagy hagyományai vannak: Metta V. Victor Egy komisz kölök naplójától számtalan modern kamasz-regényig ez az egyik fő humorforrás.

Otthonos világba csöppenünk tehát – ha az olvasó életkora vagy saját élettörténete miatt nem ismeri is teljesen ezt a világot, azért sok minden itt maradt máig is a megidézett korból, ami segít eligazodni, és ami végképp ismeretlen, az sem teszi lehetetlenné a megértést. Ráadásul a regénynek van lendülete: könnyen olvasható, fenntartja a feszültséget, cselekményes. A figurák is – mondhatni: klasszikus, realista módon – összeállnak az olvasó fejében, a felnőttek érdektelenek és érzéketlenek, a fiúk minden nap új izgalmat hoznak… Külön mulatságos – és remek – ötlet, hogy a címadó „amerikai fiú” csak az első fejezetnek a főhőse; ugyanis meghal (és a második fejezetben is már csak ekként esik szó róla, a regény szövegéből pedig ezután gyakorlatilag eltűnik). Mégis: az ő szabadsága, bátorsága, titokzatos máshonnan-valósága lengi be a könyv elejétől fogva a fiúk életét. Ő a példa, a minta, annak jelzése, hogy lehet másképp élni, s hogy mindenki maga felelős azért, hogy megragadja ennek az igazibb, lényegibb és veszélyesebb életnek a lehetőségét.

És megvan az atmoszféra is, a falué, a családoké, a helyi közéleté, meg persze az országé. A tévéműsorok, amiket lehet (vagy kell) nézni, a becsempészett videókazetták, a szegényes bútorzat, az elérhetetlennek tetsző város; az, ahogyan az iskola világa és az iskola utáni élet tökéletesen elválik egymástól (hogy mi is folyik a tanintézményben, azt az elbeszélő szóra sem érdemesíti, teljesen kirekeszti az említésre méltó események sorából). Az olvasó belevonódik ebbe a fojtó légkörű mini-univerzumba, látja a nevetségességét, de azt is, hogy a benne levők számára mindez mennyire fontos.

Csupa szerethető, jól megcsinált, átgondolt és nyelvileg is gondosan megformált elem – nem sok hiányzik, mondom, az igazán jó műhöz. Még hozzá kell tenni mindehhez, hogy korántsem kamasz-regényről van szó – vagyis ha a célközönségnek része lehet is a 12-18 évesek korosztálya, nem feltétlenül az ő érdeklődésükre számít a szöveg. Már csak azért sem, mert rengeteg minden változott harminc év alatt, a mai fiatalok már csak némi furcsálkodással, idegenkedve nézik az akkori gondolkodásmódot és annak a világnak a rekvizítumait. Magyarán: a könyv egyszerre keltheti fel az ábrázolt korosztályhoz közel állók, de még inkább az idősebb korosztályok figyelmét.

Vegyük akkor most sorra, mi hiányzik. Melyek azok a pontok, ahol mégsem teljesíti a szöveg saját ígéreteit, hol marad alatta feltételezett programjának?

Először is: a lendületes, izgalmas, feszültségkeltő történetmondás nem képes az egész szöveget egyetlen nagy ívbe fogni. Nehéz ezt bizonyítani és szövegszerűen kimutatni – de az olvasó élménye mégiscsak az lesz, hogy az első két fejezet és a könyv vége felé a IX-X. fejezet az, ami a két legerősebb pillért jelenti; ezek erős és összefogott részek, ami azonban köztük van, kissé széteső, újra meg újra nekirugaszkodó. Mintha az elbeszélő a kis „fesztávokban” volna igazán otthon, s egy-egy rövid fejezetet tudna igazán felépíteni – a nagy forma szerkesztése nem sikerül teljesen. A könyv hátsó borítója szerint a szerző: blogger. Életrajzi adalékokkal nem szerencsés operálni, mégis megkockáztatom, hogy a blog kis-

formája az, ami beleivódik a mű szerkezetébe, és meghatározza azt (egyébként: remekül, magas színvonalon).

Kérdéseket vet föl az elbeszélői perspektíva is: a következetességgel nincs baj, csakhogy míg ez bizonyos helyeken hátborzongató, hideglelős, módfelett hatásos eszköznek bizonyul (az  olvasó pontosan  érti azt,  amit az elbeszélő még csak nem is sejt), voltaképpen túlságosan  kényelmes  pozíciót  biztosít a szemlélőnek.  Mindig  okosabbak  vagyunk a szereplőknél, mindig fölényben lehetünk, nemigen derül ki váratlan, elhallgatott vagy ismeretlen információ. Nem kell soha meginognunk, bizonytalanságban lennünk, átértelmeznünk az olvasottakat – a mi helyzetünk mindvégig a fölényes „jobbantudóé”: egyes meghatározások szerint a komikum alapszituációja ez, amikor fölötte állunk – tudásban, erkölcsben, kommunikációban, értékekben stb. – az ábrázolt személyeknek, s ezért kinevethetjük őket. Rendben is volna ez – de nem ártott volna a szövegnek, ha legalább olykor felfüggeszti ezt a konvenciót, ha megingatja a nyugalmat, ha megerőltetésre ösztönöz.
A figurák megalkotottságával sem lehetünk teljesen elégedettek – a címszereplő Ferin és a főszereplő-elbeszélőn kívül emlékezetes alak nemigen van a könyvben, még ha fenntartom is, hogy (olvasás közben úgy tetszik) az egyes kis-történetek jellemei mindig szépen összeállnak. És még egy – nem egészen mellékes – megjegyzés: noha a szerző a mottóban jelzi, hogy módfelett gondosan megformált, alaposan, mondatonként, szavanként  kidolgozott  szövegről  van  szó (és élőnyelvi beszéd imitálására vagy napló-szerű hangvételre éppen így, csakis így lehet esély), azért nem egészen gáncstalan a regény nyelve sem. A kiskamasz elbeszélő a leggyakrabban – persze – helytelenül írja a csakis hallomásból ismert idegen szavakat (együttesek és kultikus figurák neveit) – de olykor mégis jól. Amúgy is: inkább az volna a jellemző, hogy nem magyarosan, fonetikusan, hanem valami képzelt (rossz) angolsággal írja ezeket. A sajátos nyelvi humor olykor nagyszerű fordulatokat produkál –  de  nem jó, bosszantó, ha ezek ismétlődnek.

De legyünk igazságosak. A már említett regény-végi fejezetek elképesztő, megrázó erejűek. Az egyik fiú válogatott kínzásoknak és megalázásoknak veti alá két társát (az egyikük az elbeszélő). A gyermeki kegyetlenség és az alávetettség élvezetének és borzalmának pontos leírása ez. Mert a játékba a „tanítványok” nemcsak valami különleges, más élet reményében mennek bele, s nemcsak fájdalmat, kínt és lemondást élnek át, hanem valamiképpen – egy darabig – ez örömet is jelent a számukra. Lázadásuk aztán (rejtetten) visszautal a regényt indító Feri-történetre: a szabadság (megszabadulás) centrális értékére, amely egy isten háta mögötti falucska tudatlan és fantáziáló tizenévesei számára is ugyanaz, mint bármelyikünk számára.

(Csepregi János: Az amerikai fiú. Ulpiusház  Könyvkiadó,  Budapest,  2013,  188  oldal, 2999 Ft)