Anna Korotkova: A klasszikus „szerző – hős – olvasó” háromszög Viktor Pelevin T című regényében (tanulmány, Gyürky Katalin fordítása)

Pelevin T című regénye 2009-ben jelent meg nyomtatásban. Mint a szerző összes, ezt megelőző alkotása esetében, természetesen ez iránt sem maradtak közömbösek sem az irodalomkritikusok, sem pedig az olvasók. P. Baszinszkij például azt nyilatkozta róla, hogy „Pelevinnek ez a legutóbbi regénye a legjobb alkotásai közé tartozik.

Minden benne van, ami miatt nagyra értékelik Pelevint: a képzelete hihetetlen lendülete (a lendülete, és korántsem a szárnyalása), a kortárs valóság, amely itt szinte fizikailag érezhető szinten pulzál, a filozófiai rejtélyek, és bár a kiváló és mély benyomást keltő oldalak sokaságán keresztül az ördög tudja, miket le nem ír, de az valamiért mégis borzasztóan hasonlít arra, ami körülöttünk történik.”1

 

A kritikus és író D. Bikov viszont azt hangoztatja, hogy „az, aki Pelevin műveiben, beleértve az új, T című regényét (Moszkva, Ekszmo Kiadó, 2009) a világot érintő kérdésekre keres választ, határozottan csalódni fog.”2 Azonban az, hogy mindkét kritikus ennyire belebocsátkozik Pelevin T című regényének részleteibe, arról tanúskodik, hogy a szerzőnek ez az alkotása az eszmei mondanivalóját tekintve kétségtelen érdeklődést és különböző vitákat váltott ki. Például a Csasztnij Korreszpondent című internetes oldal tartalmaz egy a T-vel kapcsolatos gyűjteményt, amelyben a legkülönbözőbb vélemények találhatóak meg a műről.3   Eszerint V. Pelevinnek ez a műve is számot tarthat rá, hogy a XXI. század egyik legtöbbet tárgyalt, kritizált és analizált alkotásává váljon. Az egymásnak ellentmondó véleményektől eltekintve a regény kétségbevonhatatlan művészi érdemekkel rendelkezik. Először is, nyugodtan nevezhetjük a szüzséjét irodalom-központúnak,  amelynek  középpontjában  a
„szerző”, a „hős” és az „olvasó” fogalmának tisztázása áll, illetve „a kortárs orosz irodalom a kommersz világban” témájának kifejtése. Másodszor, a regény kompozíciója szokatlan: a szüzsé három térés időbeli irányban bomlik ki: a hős, T. gróf világa irányában (ami egy irreális, feltehetően XIX. század közepi világ: erre utalnak a gőzmozdonyok, a fegyverek, a fémkések, a kétcsövű fegyverek, a saját készítésű bombák, az író fegyverévé pedig a tolla és a tintája válik), az őt „létrehozó” Ariel világa irányában (a XXI. század elején, amit magának a szereplőnek a konkrét megnyilvánulásai bizonyítanak), valamint egy igazi szerző, Lev Nyikolajevics Tolsztoj reális világa irányában (a XIX. század második felében), aki valamiféle T. gróf kalandjait is látja álmában. Az igazi cselekmény a főhős, T. világában bontakozik ki. Harmadszor, az alkotás műfaját csak nagy nehézségek árán lehetne klasszikus regénynek mondani, mivel megtalálhatóak benne a harci regények és a thriller jegyei (a cselekmény gyilkosságok segítségével fejlődik, miközben T. gróf minden akadályt leküzd, hogy elérje a vágyott célját: Optyina Pusztát, demonstrálva ezzel a keleti magányos harcos tapasztalatait), a számítógépes játékokra jellemző elemek (a szövegben nem egyszer kapunk utalást ennek egyik fajtájáról – a „shooter”-ről, amelynek a főhősévé hol maga T. gróf válik, hol pedig Dosztojevszkij, aki leküzdi az adott szinteket, meggyilkolja a „hullákat”, és kiszívja a lelküket), a miszticizmus (a kabbalisztikus jegyeket Ariel használja az irodalmi hőseivel való kapcsolatában) és a metafizikai realitás (a gróf saját rendeltetéséről és saját magáról szóló fejtegetéseit Arielnek a lélekről és a kortárs irodalom minőségéről szóló gondolatai keresztezik, illetve az arról való elmélkedés, hogy ha egy irodalmi műnek van hőse, akkor ki vajon a szerzője, és hogy szüksége van-e olvasóra). Ez egy kifordított regény, amelyben a hősök – T. gróf és az őt létrehozó Ariel – helyet cserélnek.
Negyedszerre pedig, a „szerző–hős–olvasó”  témáján való elmélkedést V. Pelevin következetesen a posztmodern tradíciók keretei között tartja, ami új nézőponttal gazdagítja ennek az adott klasszikus problémának a megoldását.

Már a mottó is tartalmazza a regény egyik kulcsproblémáját: „…Istentől elfeledett ország katonája, Hős vagyok – de mondjátok, melyik regényből”.4 Ezt a kérdést a címszereplő hős, T. gróf fogja feltenni. Az események menetében világossá válik, hogy prototípusa az egykoron valóban létező szerző, Lev Tolsztoj gróf. Azonban T. gróf alakja nem hordozza magán prototípusa életrajzi vagy személyiségjegyeit. A regényben az új hős teljesen más személyiséget kap. M. Lipoveckij az ehhez hasonló transzformációt a következőképpen magyarázza: „a hős erős személyiségjegyeinek elmosódása a posztmodernben sajátos logikai eredményre vezet: a konkrét emberi személyiség és az individuális sors ábrázolása vagy maszkkal helyettesítődik, mindig sokjelentésű kulturális szemantikával, vagy pedig »szétfolyik«, és a különféleképpen magyarázható kulturológiai asszociációk nyalábjává válik.”5  Ebben az adott esetben a konkrét személy, L. Ny. Tolsztoj alakja, az ő individuális sorsa egy többjelentésű maszkkal lesz felcserélve, egy bizonyos T. gróf alakjával, akiben gyakorlatilag semmi közös sincs a prototípusával, és Lev Tolsztoj teoretikus követelménye, „az erőszakkal ne állj ellen a gonosznak” elve is úgy testesül meg a műben, mint „negoner” (13.) harc, amelyet T. tökélyre fejleszt. Ezért V. Pelevin rögtön beleveti a hősét az események sűrűjébe, és nem közöl semmiféle előzményt vagy bármilyen indokot is a tetteihez: a harcokhoz, egy bizonyos Knopf elől való meneküléshez, a gyilkosságokhoz. A gróf oly módon cselekszik, mintha valaki vezetné. Így gyakorlatilag minden fejezetben találkozik egy Ariel Edmundovics Brahman nevű illetővel, aki szerzőnek adja ki magát előtte, annak, aki megalkotta T. gróf ellentmondásos alakját. Ariel különbözőképpen nevezi meg magát:

„Az vagyok – felelte a hang –, akinek határtalan hatalma van az ön lényének minden aspektusa fölött” (21.);

„… nemcsak magát hozom létre, hanem mindazt is, amit maga lát” (23.); „… Mint alkotó, mindenható vagyok” (23.); „Én csupán az ön által látott világ teremtője vagyok, ideiglenes uralkodó, aki árnyakat teremt a porból” (76.). Saját szavait azzal támasztja alá, hogy minden lehetséges módon demonstrálja a gróf legtitkosabb gondolataival, vágyaival és tetteivel kapcsolatos ismeretét: „magyarázza el, legyen olyan szíves, hogy az imént, amikor eszébe jutott Jób, a próféta, miért sárga ruhában képzelte el?” (21.), vagy, amikor a gróf öntudatlanul négykézlábra ereszkedik: „Na – mondta a hang gúnyosan – ez is véletlen aszszociáció? Mármint az, hogy megijedt a sötétségtől? Meg hogy négykézláb áll, ami egy arisztokrata esetében szerfölött furcsa testhelyzet” (22.). Így győzi meg Ariel a grófot a szavai igazáról, amivel gyakorlatilag demonstrálja M. Bahtyin kijelentését: „A szerző nemcsak látja és tudja mindazt, amit valamennyi hős külön-külön és az összes hős együtt lát és tud, de náluk többet, sőt, valami olyat is lát és tud, ami a hősök elől alapvetően elzárt. Éppen a szerzőnek ebben a valamennyi hőst illető, mindig meghatározott és soha meg nem rendülő többlet-látásában, többlet-tudásában találhatók azok a mozzanatok, amelyek lezárják a teljes egészet – mind a hősöket, mind életük közös (?) élményét, azaz a mű egészét.”6 Kiderül azonban, hogy teljes értékű szerzőnek tartani Arielt mégsem lehet, mivel ő csak egy a közül az öt ember közül, akik megteremtik T. gróf alakját, és létezése különböző területeiért felelnek: Mityenka Bersadszkij „…felel az erotikáért, a glamúrért és a ne-állj-ellenért” (123.), „a harmadik Grisa Ovnyuk, […] Az izgalmas cselekményszövés világszínvonalú mestere” (123.), a negyedik Gosa Pivorilov, „a pszichedelikus tartalmak kreátora” (124.), az ötödik pedig „az abszolútumok metafizikusa” (125.). Következésképpen, Ariel olyan szerzőként, „…aki a hős egészének, valamint a – minden egyes mozzanatához képest transzgrediens – mű egészének feszültséggel teli, aktív egységét hordozza”7, az adott műben nem létezik. Ő maga úgy mond ellent szavainak, melyek szerint hőse, T. gróf minden lépéséről tud, hogy például elcsodálkozik rajta, hogy a gróf beszélgetett a lovával: „Most már végképp nem értem magát
– mondta az uralkodó panaszosan –, miféle beszélő ló?

Engedelmével, rövid szünetet tartunk.  Meg kell ismerkednem azzal, ami annyira… ööö… feldühítette” (115.). Úgy tűnik, hogy a XXI. században „magának a szerzőnek a fogalma eltűnt a szó korábbi értelmében. A regényeket általában szakértők írják, akik közül mindegyik az elbeszélés egy-egy aspektusáért felel. Aztán a darabokból összevarrt szöveget átfésüli a szerkesztő, hogy ne tűnjön szedett-vedettnek” (120.). Vagyis Pelevin a regényében szemléletesen demonstrálja a „szerző” R. Barthes által hirdetett „halálát”: „…mihelyt egy tényt elmeséltek, tárgy nélküli célok érdekében, s nem azért, hogy közvetlenül hassanak a valóságra, azaz végső soron kikapcsolva minden más funkciót, egyszerűen a szimbólum működtetése végett, létrejön ez az elszakadás: a hang elveszíti eredetét, a szerző belép saját halálába, s elkezdődik az írás.”8 S valóban, feltárva elképzelt terveit, Ariel megalkotja a grófot; ezt mondja azonban: kezdetben „egyáltalán nem üzleti célokból teremtettük meg magát, hanem nagy és magasztos elgondolásból. Ami tisztán szellemi volt” (128.). De mivel a kortárs olvasót csak a „cselekmény, és hogy mi lesz a vége” (126.) érdekli, illetve az országban uralkodó krízissel kapcsolatban a projekt vezetésének végső leváltása, Lev Tosztoj gróf alakjának létrehozása alátámasztja azt az átalakításra vonatkozó tervet, amelyet valaki a marketológusok közül javasol: „Csináljunk inkább egy normális thrillert a retrokrimi elemeivel megspékelve, és a plebsz úgy fogja nyelni, mint kacsa a nokedlit” (135.). Ilyen értelemben, az a regény, amelyben T. gróf cselekszik, nem olyan műnek látszik, „amely erősen hatott az emberi lélekre” (119.), hanem a kortárs irodalmi alkotás eredménye, amely manapság „…a legjobban eladható szókombinációk összeállításának művészetévé alakult át. Ez is egy sajátos kabbala” (119.), vagy, másképp fogalmazva, „az írás” olyan szöveg, amelyben T. gróf alakja szimbolikus visszhangjává válik az igazi Tolsztoj grófnak.
Amikor Ariel azt közli T. gróffal, hogy ez a projekt általában előre nem látható körülményekhez kötődve fog véget érni, a hős teljes mértékben igyekszik ellenállni a saját nemlétének, és a saját elképzelése szerint, az akarata erejével alkotja meg újra önmagát és a saját világát, egy író attribútumait felhasználva: a kezén fehér kesztyű, a tolla pedig magában foglalja „a világ mint szöveg” posztmodern metaforát: „Valóban, hova lehet menekülni, ha minden a világon csak szöveg, s a papír, a toll, a tinta azé, aki a betűket rajzolja? Most persze én magam rajzolom őket… De akkor ki vagyok én? Tán csak nem Ariel?” (223.) A toll a papírra ereszkedik, és leírja a „FOLYÓ” (224.) szót, amit aztán konkretizál: „A FOLYÓT JÉGPÁNCÉL BORÍTOTTA” (224.). T. mindkét esetben látja ezt és azt a folyót is, és érzi közöttük a különbséget. Így a hős úgy érzi, hogy ezzel megtagadta az alkotója iránt az engedelmességet:

„Tehát valóban bármire képes vagyok – gondolta. – És nincs itt se Ariel, se a segédei. Ki most a teremtőm? Én magam” (224.). A kesztyű és a töltőtoll segítségével a gróf létrehozza a saját új világát, amelyben az lesz a célja, hogy világossá tegye az „Optyina Puszta”, illetve a „Fülemülés Optyina Puszta” rejtélyes szókapcsolatokat.
A saját célját követve, a gróf ismét találkozik Ariellel, és megtudja, hogy ezt az egész megteremtett új világot éppen Ariel garantálja, valamint a segédei, akik új projekten kezdenek dolgozni – a „shooteren”, amelynek a főhőse az író Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. T. grófnak szintén szánnak ebben szerepet: „– Kettes szintű bossfight. Megjelenik az eldőlt karácsonyfa mögül az utolsó zombiegység után – amikor Dosztojevszkijnek már elfogytak a cső alatti gránátjai. Dosztojevszkij kimászik a lövészárokból, és megverekszik magával” (340.). A gróf rájön, hogy mindez már megtörtént, és hogy ő ismét annak a fáradhatatlan öt embernek a túsza, akik az alakját létrehozták. Miközben az elkerülhetetlen végkifejlet felé haladva arról a módszerről is értesül, amivel ki tud bújni a démonai kontrollja alól: ehhez viszont olvasót kell találnia. Az olvasó megtalálásának a módját egyedül csak Szolovjov ismeri: „…aki azt tanította, hogy meg kell keresnünk magunkban az olvasót. És aki kitalálta Optyina Pusztát” (347.), ahová a gróf is igyekszik. Jóllehet, azon az összejövetelen, amit Szolovjov emlékének szenteltek, T. gróf megtudja, hogy Szolovjov hogyan határozta meg az Olvasót: „Az olvasó, akinek köszönhetően világra jövünk, tökéletesen láthatatlan és érzékelhetetlen. Mintegy el van választva a világtól – s ugyanakkor a világ csakis neki köszönhetően jön létre! Lényegében nem is létezik más, csak ő, az Olvasó. Ugyanakkor tökéletesen hiányzik abból a világból, amelyet megteremt! Bár valójában még ezt a paradoxont sem mi fogjuk fel, hanem ő…” (418.) Valóban, „az irodalmi szöveg […] olvasóját tetszőleges közelségbe hozza, legalábbis az olvasás idejére. Az olvasó közben továbbra is valamilyen reális pozíciót foglal el a szöveghez képest, a reális és a szerző által kijelölt olvasói tevékenység közti játék pedig a műalkotás átélésének a specifikus jegyét alkotja. Egyrészt a szerző szinte önkényesen megváltoztatja az olvasói emlékezet volumenét, mintegy arra emlékeztetve az olvasóit, amit azok nem ismernek. Másrészt azonban az olvasói emlékezet reális tartalmáról sem feledkezhet meg.”9 Éppen az adott követelmények teszik lehetővé T. grófnak, hogy megtalálja saját magában az olvasót, és vezető szerepre tegyen szert azzal kapcsolatban, aki magát szerzőnek nevezi: azaz Ariellel kapcsolatban.

Ez a tudatosodás folyamatosan történik, a Szolovjovféle látomásról való beszélgetés idején, aki feltárja előtte a titkot: „Ön valóban egy regény hőse. De a regény nem csak magáról szól. Hanem Ariel Edmundovics Brahmanról és a segédeiről is, ugyebár ők parancsolnak a »T. góf« nevű gólemnek, akit szelíden, de állhatatosan eltérítenek az örök igazság keresésétől a lelkek kiszívásához egy kolhozos shooterben, s ezt a válság és piac követelményeivel magyarázzák. A regény ezt a folyamatot írja le a maga teljességében” (463.). Így a szerző-teremtő Ariel a hétköznapi szereplő kategóriájában lép fel, „akinek abban áll a szerepe, hogy szerző legyen” (464.). Szolovjov szintén szemléletesen demonstrálja T. grófnak azt, hogy hogyan válhat olvasóvá a börtön falára valami Fegyka Ötös által felírt firkával kapcsolatban: (342–343.): „Tehát épp az imént maga olvasó volt. De közben tudja magáról, hogy az olvasó tudatában jelenik meg, igaz? Az, amit a saját tudatának gondol, valójában az olvasó tudata. Nem maga olvasott az imént Fegyka Ötösről. Hanem az olvasó, akinek a képzeletében megjelenünk, és ő látta a szakadt, barna ellenzős sapkát, és az ötkopejkásra hasonlító turcsi malacorrot. Magán keresztül látta” (467.). Ilyen értelemben „a címzett mind bonyolultabbá váló szemantikai struktúrája, ami őt személyiséggé teszi, az egyszerű üzenetközvetítés alkotásfolyamattá válásának feltételét is alkotja.”10 Éppen az ilyesfajta „alkotásfolyamattal” foglalkozik az igazi szerző – az író, a művész, akinek a személyiségét V. Pelevin az igazi Lev Tolsztoj alakjában keltette életre, akinek az álmában mindaz megjelent, ami T. gróffal történt, és akinek az alakját egy titokzatos amulett hatására saját magában is érezte. Lev Tolsztoj felébredt, és a feleségével és a vendégeivel folytatott beszélgetésében fejtette ki azokat az igazságokat, amiket mindig is tudott, amíg a könyveit írta, de amelyeket nem tudatosított:

„A szerzőnek úgy kell tennie, mintha ő lenne a hős, hogy az megjelenjen” (485.), de Ariel neve „azt jelenti, hogy »Isten Oroszlánja«” (483.). Ezt tudatosítva, Tolsztoj ismét elalszik, és érezni kezdi magában T. gróf alakját, akit elfogtak a csendőrök, és Ariel és segítői elképzelésének megfelelően, a kivégzésére készülnek.  A halálbüntetése előtt elhozzák T. grófnak a tudós Szolovjov utolsó kinyilatkoztatását: „Ám az olvasó és a szerző közötti különbség csak addig létezik, amíg nincs feloszlatva a duma, mert mind az »olvasó«, mind a »szerző« csupán gondolat” […] Szerző, Te és Olvasó – ez volt az ő Szentháromsága” (499.). Így a halálos ítélete előtt T. gróf megvilágosodik:

„Most már tudom, hol kell keresni az igazi szerzőt – gondolta. – Vagyis hát nem kell keresni. Hiszen itt van. Ahhoz, hogy megjelenjek, azt kell megjátszania, hogy ő én vagyok. Valójában, ha jól meggondoljuk, nincs semmiféle én, csak ő van. De ez az »ő« én vagyok”  (504.). Így van ez abban az esetben is, hogyha „egyes esetekben, amikor a szerző abszolút tudással rendelkezik az események menetét illetően, akkor az olvasó elől, ilyen vagy olyan körülmények között, egy időre el kell tudnia rejtőzni, a hősök látóköre pedig még szűkebb. Más esetekben valamiféle tudatos korlátot szab a saját tudásának, ráadásul még azt is képes nem tudni, ami a műve egyes szereplői előtt ismert. Végül, lehetséges olyan eset is, amikor a szerző (az elbeszélő) látóköre tudatosan korlátozva van az olvasó látóköréhez képest, és így tovább.”11 Éppen így lehet értelmezni T. gróf elképzelését arról, hogy be kell szüntetni az igazi szerző keresését: ő egyidejűleg nemcsak hősnek, hanem szerzőnek és olvasónak is látszik. T. gróf azonnal elhatározza, hogy ellenőrzi a saját gondolatait, és ehhez a kapcsolat kabbalisztikus módszerét használja fel, amit Ariel is alkalmazott, hogy vele találkozhasson. A papírlapra ráírja Ariel teljes nevét, és ezt különböző ismert betűkkel veszi körbe: „Minden rendszer és logika nélkül írt – egyszerűen csak leírta azokat a jeleket, amik magától előugrottak az emlékezetéből, és a demiurgosz nevét hamarosan betűk széttartó spiráljai vették körül, és az egész még magának a szerzőnek is rejtélyes volt” (506.).

A betűk itt olyan mágikus jelek szerepét kezdik betölteni, amelyek még magának T-nek sem érthetőek, hiszen „az írás jelek játékává alakul, olyan játékká, amely nem annyira ahhoz a tartalomhoz igazodik, amelyet jelöl, mint inkább a jelölő saját természetéhez.”12 Az adott rituálé előállt: T. gróf a saját egykori teremtőjeként jelenik meg, akit megsemmisít, Szolovjovtól átvett tényeket hoz fel ellene, és olyan ismereteket, amelyeket az igazi Lev Tolsztojtól „Ariel” nevének jelentése kapcsán kapott. T. gróf előtt a szabadság világa tárul fel, amelynek a neve úgy hangzik, mint az általa keresett „Optyina Pusztáé”: „Az Optyina szó a »választani, kívánni« jelentésű latin »optare« igéből ered. Itt fontosak a konnotációk, melyek a lehetőségek végtelen sorára utalnak. A »puszta« meg ugyebár »pusztaság, üresség«, anélkül mi lenne velünk? Hogy mennyi jelentés nyílik meg benne…” (521.)

Vagyis, „végeredményben a hős problémáinak posztmodern megoldása abban nyilvánul meg, hogy a dialogikus szereplő tulajdonságai itt odáig jutnak, ahol elmosódik a határ a hős és a szerző között – ez utóbbi, a bahtyini terminológiát felhasználva, rögtön a megtalálhatatlanságával, a  meghatározhatatlanságával és  az interszubjektivitásával tűnik  ki.  Más  szavakkal, a  hős alakja a posztmodernben a szerző-teremtő képének megkonstruált logikája alapján jön létre.”13 De a szerzőteremtő alakja, a maga részéről, a posztmodernben „… teljesen különleges státuszt vív ki magának: az individualizáció minden paraméterének megőrzése mellett (hisz A. neve minden jellegzetességében saját névként őrződik meg), A. neve, mindazonáltal nem esik egybe sem a deskripcióval, sem a deszignációval (hisz a saját nevét nem annyira a személlyel, mint inkább az ennek a személynek címzett szövegtömbbel kapcsolja össze, miközben a figyelmét nem az individuum életrajzára, hanem a szövegek létezésének módjára fókuszálja).”14 Következésképpen V. Pelevin gyakorlatilag a posztmodern tradíciókat realizálja a szerző alakjának létrehozása kapcsán, miközben aktívan rejtegeti saját pozícióját a szüzsébeli sorsfordulatokban. Itt  szükséges  azonban  megjegyezni, hogy „a posztmodern A.-nak két típusát fejlesztette ki: egyfelől a differenciált A.-t, amelyet a meghatározott diskurzív tradícióba merített bele, másfelől azt az A.-t, amely az úgynevezett transz-diskurzív helyzetben talál ható. Ez utóbbi úgy jellemezhető, hogy nem pusztán a saját szövegei létrehozójaként lép fel, hanem más A.-kat is inspirál szövegek létrehozására, vagyis kezdeményezőjévé válik a meghatározott (a meglévőkhöz képest új) diskurzivitástípusoknak is.”15 Kétségtelen, hogy maga V. Pelevin az úgynevezett transz-diskurzív pozícióban helyezkedik el, azaz nem pusztán gyakorlati létrehozója a T című regény szövegének, hanem ezzel egyidejűleg más szövegek inspirálójaként is jelen van, amelyre jó példa ez az adott cikk is, mint sok más, amelyet a T című regénynek szenteltek.

Hogyha Pelevint úgy fogjuk fel, mint „…olyan személyt, akihez az egész vizsgált szöveg hozzátartozik,”16 ismét el lehet kezdeni a klasszikus „szerző–hős–olvasó” háromszöggel foglalkozni, de már nem a kifordított regény szüzséjében, hanem annak határain túl. Ebben (is) rejlik V. Pelevin műveinek mint posztmodern szerző alkotásainak a művészi sajátossága, akit mégiscsak izgalomban tart „az is, aki az Élet Könyvét írja, az is, aki olvassa, és az is, akiről ez a könyv mesél” (512.).

Gyürky Katalin fordítása

1 Baszinszkij, P.: Graf uhodjasij. In Rosszijszkaja Gazeta. Federalnij bipuszk. 2009. november 3. 9.
2 Bikov, D.: Bitina pusztiny. in GZT.RU, 2009. 10. 22. http://www. gzt.ru/topnews/culture/267957. html
3 http://www.chaskor.ru/article/sek retnoe_oruzhie_ grafa_t_11550

4 Pelevin, V.: T. Budapest, 2011. Európa Könyvkiadó. 5. (A továbbiakban minden regénybéli idézetet ebből a kiadásból fogok feltüntetni, és az adott szövegrész mellett zárójelben jelzem az oldalszámokat – a fordító megjegyzése.)

5  Lipoveckij, M. Ny.: Russzkij posztmodernizm (cserki isztoricseszkoj poetiki):  Monografija. Jekatyerinburg, 1997, Izdatyelsztvo Ural. 29.

6 Bahtyin, M.: A szerző és a hős. Patkós  Éva  fordítása.  Budapest, 2004, Gond-Cura Alapítvány. 49. (Anna Korotkova, a cikk szerzője természetesen forrásként az orosz Bahtyin-szöveget jelölte meg, de mivel a mű elérhető magyar fordításban is, abból idézek. – A fordító megjegyzése.)

7 Uo.
8 Barthes, Roland: A szerző halála. In uő: A szöveg öröme. Budapest, 1996, Osiris Kiadó. 50.

9 Lotman, J.: A szöveg mint értelemgeneráló rendszer. Fordította: Szitár Katalin. In Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra, a történelem szemiotikája köréből. Budapest, 2002. 39.
10 Uo.
11  Uszpenszkij, B. A.: Poetika kompozicii. Szankt-Petyerburg, 2000, Izdatyalsztvo Azbuka. 348.

12  Foucault, M.: Mi a szerző? Fordította: Erős Ferenc és Kicsák Lóránt. In uő: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Debrecen, 1999, Latin Betűk. 142.
13 Lipoveckij, M. Ny.: Russzkij posztmodernizm. 29.
14 Mozsejko, M. A.: Avtor/Posztmodernizm. Enciklopedija. 2001, Interpressz-szerviz,   Knyizsnyij   dom. 19–20.

15  Uo.
16  B. A. Uszpenszkij: i. m. 348.

1 Baszinszkij, P.: Graf uhodjasij. In Rosszijszkaja Gazeta. Federalnij bipuszk. 2009. november 3. 9.

2 Bikov, D.: Bitina pusztiny. in GZT.RU, 2009. 10. 22. http://www. gzt.ru/topnews/culture/267957. html

3 http://www.chaskor.ru/article/sek retnoe_oruzhie_ grafa_t_11550