Krusovszky Dénes: Irodalom és éjszaka 1. / Az éjszaka állaga

A közismert, ám egyáltalán nem biztos, hogy helytálló vélekedés szerint az eszkimóknak több tucat szavuk van a hóra. Külön az olvadtra és a frissre, a földet borítóra, az égből hullóra és a széllel szállóra, a keményre fagyottra és a lépés alatt besüppedőre, az iglu-építésre alkalmasra illetve a cukorszerűen porhanyósra, és így tovább. Ha igaz, logikus, ha nem, akkor is hihető, hiszen nyilván egy eszkimó többféle hóval találkozik és gyakrabban, mint teszem azt egy szicíliai. Vagy, hogy ne menjünk olyan messzire, egy magyar.

Az éjszakának legalább annyi (sőt, megkockáztatom: még annál is több) változata és különböző állaga létezik, akárcsak a sarkvidéken a hónak, csakhogy ezekre végképp nincsenek külön szavaink. Talán ez is egy azon okok közül, ami miatt a költők vonzódnak ehhez a napszakhoz. A fény hiányát nehezebb körülírni, mint a fényt magát, tehát egyfelől szabadabban lehet róla beszélni, másfelől viszont a kihívás is nagyobb benne.

A fiatal Pilinszky nagyszerű zsengéjében, a Te győzz le című versben az éjszaka „sötéten úszó és laza” hullámairól beszél, melyekbe, mint egy megdicsőült öngyilkos, boldogan készül belevetni magát. Ez a monoton áramlásban lévő éj valamiképpen a teremtés előtti űrre (azaz – Pilinszkynél legalábbis – a még intakt istenségre) vonatkozik:

A foszladó világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakod kivet,

elomlik és kihamvad.

Ez az örök éjszaka, ami változó és mégis egy, a teremtés, vagy másfelől nézve (de ez a másik nézőpont nem csorbít semmit a vers értelmezésén) a big bang előtti valóság földi maradéka. Mert a világ kialakulásáról semmit sem tudunk biztosan, azt az egy dolgot kivéve, hogy kétségtelenül egy éjszakának kellett azt megelőznie.

A puha, világ fölött álló és lágyan hullámzó éj ellentéte a belső szorongásból fakadó, ragacsos és súlyos éjszaka. A psziché sötétje, aminek a külső éj mindig valamiféle metaforája, mintha a külső éj váratlan betüremkedése váltaná ki a lélek belső éjszakáját. Ez a kocsonyás éjszaka az, amelyen Kormos István versbeszélőjét a depresszió piros delfinjei vonszolják a koromtengeren (Vonszolnak piros delfinek), s ez az, amelyen Szabó Lőrinc a létezés undora és a szerelem közül kénytelen az előbbit magasabb rendűnek elismerni. Szabó nagy verse, A körúti éjszaka épp azáltal válik kivételessé, hogy az ember belső szférájába bezúduló sötétséget abban a köztes pillanatban mutatja fel, ahol már nem választható ketté az ember és az éj, s ahol e kettő keverékéből létrejön egy különös rezgésű plazmaállapot:

Húszéves rongyos állatok

végezték lent az alvilágban azt

amit persze végezni kell,

és én értettem a panaszt,

amit ők már nem is gondolnak el,

csak gázolnak, térdig-bokáig

a belek sarában, kalapálnak,

Krisztus gyermekei, s kiabálnak,

mint gyermekeik és apáik.

Ráadásul Szabónál az éjszakai utcai jelenet (a csatornatisztítók megjelenése), a labilis psziché (hogy minden logikus érv ellenére sem képes szeretni), illetve a Budapest alatti szennyes csatornahálózat képzete (mint egy bélrendszer egy romlandó testben) egyszerre ad a leírásnak külső és belső, lélektani és anatómiai hangsúlyt. Ennek az éjszakának meglehetősen kevés köze van Pilinszky intakt éjszakájához, s azzal szemben, ahogy a Te győzz le hömpölygésének a részesévé lehetett válni, A körúti éjszaka kivet magából, de beszennyez, s ennek felejtésére semmi sem nyújt „elég erős és aljas” késztetést.

Meg kell még említeni az éjszakának azt a fenyegetően kemény és gépiesen rideg állagú fajtáját is, amiről József Attila írt számos versében, a Téli éjszakában például így:

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

És hosszan lehetne még folytatni ezt a sort, hiszen nem beszéltünk még a gyerekkorba visszahajló ágymeleg infantilis éjről (vö. Weöres: „és az éji tág csodát / ezt a fura micsodát / ketten láttuk: te meg én”), ahogy nincs helyünk hosszan felidézni a végtelen sötétség visszatérésével fenyegető apokaliptikusan fülledt éjt (Ady: Emlékezés egy nyár-éjszakára), és a menedéket nyújtó éjszakát (Radnóti: „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom”) sem.

Az éjszaka anyaga folyton kicsúszik a kezeink közül, pedig riadtan próbálunk újra meg újra rámarkolni, megszólítani, beszélni hozzá. Csakhogy ebben a beszélgetésben a kérdést és a választ is magunknak kell kimondanunk, s abbéli igyekezetünkben, hogy a magunknak feltett kérdésekre minél pontosabb választ adjunk, lényegében nem marad más lehetőségünk, mint verset írni. Hiszen a vers állaga éppoly kiismerhetetlen, akár az éjszakáé.