Krusovszky Dénes: Irodalom és éjszaka 4. / Holan éjszakája – rekonstrukció

Állt a sötét kapualjban, mutató- és hüvelykujja közt morzsolgatta a szűrő nélküli cigarettát, majd mélyen beleszívott, és olyan lassan eresztette ki a füstöt, amilyen lassan csak bírta. Áttetszően tiszta éjszaka volt, minden bizonnyal ragyogóan csillagos éggel, de ezt onnan nem láthatta, hiszen ahhoz ki kellett volna lépnie a kapualjból és kissé feljebb sétálnia az utcán az egykori malom felé, hogy kiérjen a bejárat előtt álló terebélyes fák takarásából. Nem mozdult. A malmot sem látta már hónapok óta, pedig két sarokkal volt feljebb csak az ő házánál, ám ez a két sarok ekkorra már éppen olyan távol esett tőle, mintha egy másik kontinensen lenne. Mégis, ha bárki megkérdezte volna, a nap bármelyik órájában, az öreg, málladozó homlokzatú épületet pontosabban le tudta volna írni, mint akárki más; az árnyékokat és repedéseket a falán, a korhadó és évtizedek óta mozdulatlan malomkereket, sőt, talán még azt is, hogy éppen melyik spaletta van nyitva és melyik csukva. A súlyos, fáradt malomkerékkel mélyebb rokonságban érezte magát, mint akárkivel, aki az utóbbi időben szóba próbált elegyedni vele.

Nem lép ki többet, hirtelen, ha nem is egészen váratlanul érkezett az elhatározás; egyszerűen nem teszi ki többet a lábát. De nem a gőg, a világtól való undor, az emberek megvetése, a hol fenyegetőző, hol hízelkedő politikusoktól való megcsömörlés, a kosz, a bűz, a mindenben ott lakó romlás vezette erre, egyszerűen csak annyi, hogy mindaz, ami a kapualjon túl van, őhozzá már nem beszél, vagy legalábbis nem úgy, mint régen. Csak motyog az egész világ, mint egy bolond, érthetetlenül mormog maga elé, ő meg már éppen eleget hallgatta ezt a mormogást.

Elpöccintette a csikket, majd a kapualj kopott kőfaragványának támaszkodott és úgy figyelte a pislákoló kis fényt a földön, amíg az végleg el nem sötétedett. Cserzőműhely működött ebben a házban valaha, ez jutott hirtelen eszébe és szinte azonnal meg is érezte a nyers bőrök illatát a cserzőkádakból felszálló savanyú gőzzel elkeveredve, majd valamivel később már látta is, igen, meglehetősen tisztán látta a nehéz levegőjű műhely túlsó végében izzadtan és elcsigázva dolgozó inasokat. Az ő egykori jelenlétük éppolyan mozdíthatatlan már, akár a malomkerék, és ebbe a mozdíthatatlanságba akart maga is beleereszkedni, hogy ne történjen ezután semmi.

Feleségével és kislányával gyakran lementek a közeli parkba piknikezni, mindig a legváratlanabb pillanatokban, sohasem előre felkészülve. Csak a szárazföldiek terveznek, mondta nekik ilyenkor, mi, szigetlakók, ennél kiszámíthatatlanabbak vagyunk. Akárhányszor végigmondta ezt a mondatot, mindig nevettek rajta, főleg a kislánya, s szép mandulaszeme – betegségének egyik közismert jele – egészen elvékonyodott közben.

Mert hát valóban szigetlakók voltak, habár csak egy jelentéktelen kis csatorna választotta el őket a belváros többi részétől. De akkor még – talán a boldogság figyelmetlenné tette vagy egyszerűen csak túl naiv volt, hogy észrevegye – nem látta meg, hogy lakatlan szigeten élnek. Most már ezt is pontosan tudta, és éppen ezzel, a saját lakatlan szigetén való monoton körbe-körbejárással számolt le, amikor úgy döntött, nem lép ki a házából többé. Néha, mint ezúttal is, kiállt éjjel a kapualjba egy-egy cigarettát elszívni, de ez a kis félig-kintlét nem hogy tovább csábította volna, ellenkezőleg, egyre csak megerősítette abban, hogy jobb neki odabent. Most is visszahúzódott lassan. A nehéz vaspántokon halk nyöszörgéssel forduló tölgyajtót kulcsra zárta maga mögött, majd, anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, a sötét folyosó nyirkos falát kézfejével meg-megérintve elbotorkált lakásáig. Csönd és félhomály volt odabent, és mintha valahogy tágabb lett volna a lakás, mint ahogyan otthagyta, mikor kiment rágyújtani; talán az örökségbe kapott öreg bútorok az ilyen éjjeleken kicsit beljebb húzódnak a szobák sarkaiba, talán csak a sötétségnek változik meg az állaga, sűrűbb lesz, vagy épp ellenkezőleg, fellazul, oldódik.

Leült a kopott, kissé megroggyant bőrkanapéra és elővette a pár órával korábban félbehagyott kéziratot. Most se tetszett neki jobban, mint amikor feladta az írást, valami hiányzott belőle, valaki, ő maga talán. Elővett egy újabb papírt, majd mozdulatlanul ült egy fél órát, kezében az üres lappal. Jó lenne valakivel elbeszélgetni erről az egészről, gondolta, lassú mondatokkal bekeríteni ezt a csendet, ezt az éjszakát. Felállt, letette a papírt az íróasztalra, majd az ablakhoz lépett és mindkét szárnyát kinyitotta – azok a vendégek, akikre ő vár, nem a bejáraton át jönnek. Visszaült a kanapéra, várakozott, közben elálmosodott lassan, feje oldalra csuklott. Nem emlékezett rá aztán, hogy meddig aludt így, egyszer csak felriadt valami hangra, körbenézett, de semmi, majd újra ez a kopogás az ablak felől.