Varga Imre: Álomcsúcsról; Rumi táncol (versek)

Álomcsúcsról

Fertelmes képrajzás.
Lavina. Jég-zajlás.
Csúszás a semmibe.
Zuhanás a mélybe. Poklunk gleccs
erébe.
Reccsen a csontom.
Fehér, jeges kín,
ha kimondom.
Hol hagytam az erősségem,
hol szepeg most gyöngeségem?
(Ha nem ragrímekkel mérem.)
Zuhanok. Hullok.
Nem sorról sorra,
s nem szintjeimet ostromolva.
Követ lélegzetem a mélyig,
ahol az elgondolhatón túli érik.
Talán halálban,
talán az örök hóban.  Vagy: boldog
tavaszban –
egy-létbe omlón, olvadóan.

Rumi táncol

Kivel most táncolok?
Kiből imbolyogtat?
A neve? Nevet, és
nevetés, bolondság,
sírással-boldogság
örvénye forogtat.
Nevemtől nevetve
elsodor; zokogtat.
Őbenne, belőle,
olvadok; tüzében
jégember elolvadt.
Parazsán mezítláb
fabábu loboghat.
Az idő dobogtat;
örvénylő láng forgat.
Kivel a táncolok;
kicsoda, ha mozgat?
Zene a fapadlóm,
falak imbolyognak.
Hold alatt dobogok,
szelével bevonzhat.
Pergő égbolt vagyok –
keringve a mondat.