„Boldogan éldegélünk együtt” (beszélgetés Nagy Hajnal Csillával)

Irodalmi Szemle: Az olvasók találkozhattak már a szövegeiddel, hiszen nem ez az első publikációd. Verseket és prózákat is közöltél már. Mi dönti el, hogy az „anyag” prózában vagy versben szülessen meg?

Nagy Hajnal Csilla: Hirtelen azt akartam mondani, hogy én döntöm el, miben születik meg az anyag, aztán rájöttem, ez mennyire nem igaz. Maga az anyag dönti el leginkább, hogy milyen formában szeretne megszületni, a prózába vágyó anyag például általában tovább él bennem, többet bököd, hogy születhessen már meg, és talán ezért több ideje van eltávolodni önmagától, prózaibb lesz. A verslétre vágyó gondolatot akkor kapom el a nyakánál, amikor felbukkan, mert ezek, ha nem kapom el őket idejében, később már nem is tudnak megszületni. Maga az ihletés hasonló, de a versek esetében inkább érzések, képek és asszociációk formáját ölti, a prózáknál pedig helyzetek, mozzanatok, jellemek formáját. Hogy nálam melyik volt korábban, az egy furcsa ellentéttel válaszolható meg, mert verseket hamarabb kezdtem írni (bár, gondolom, verseket a legtöbb gyerek ír), de csak sokkal később lettek valamennyire „jók”, prózát pedig már kicsit tudatosabb időszakomban kezdtem el írni, de ezek hamarabb kezdtek el összeszedettebbek és vállalhatóbbak lenni.

ISZ: Kisprózákat közöltél több alkalommal, például a tavaly szeptemberi számunkban. Hétköznapi történetek bizarr elemekkel vagy lírai hangulatképek csattanóval a végén – felületesen talán így jellemezhetőek. Mit lehet tudni ezekről az „egypercesekről”? Egy ciklusról van szó?
NHCS: Az egyperces műfaja mindig is izgatott, ebben mindenképp Örkény inspirált, aki, mióta az eszemet tudom, meghatározó volt a gondolkodásmódomban, a szakdolgozatomat is róla írtam. Nem tudom, mennyiben nevezhető ciklusnak, olyan „műfaj” ez nálam, ami időről időre jelentkezik, és olyankor én mindig nagyon örülök – de egyelőre túl kevés darabja van ahhoz, hogy ciklusként beszéljek róla. Mondhatnám, a nagyon hosszú távú terveim között mindenképp szerepel, hogy esetleg egy kötetre való egypercest állítsak össze, de ez szerintem semmiképp sem fog öt-tíz évnél korábban megtörténni. A műfajt egyébként valamilyen közvetett módon a versírásban is alkalmazom, ami természetesen szintén nem az én találmányom, de a néhány soros pillanatversek is felbukkannak időről időre. És olyankor nekik is nagyon örülök – talán az a dolog nyitja, hogy nagyon foglalkoztat engem a sűrű, tömör kifejezésmód lehetőségeinek kiaknázása.

ISZ: A pillanat, a pillanatnyiság olvasva is meghatározó ereje lesz a szövegeknek (nem beszélve arról, hogy a mulandóság témája is újra és újra felbukkan), ami talán az általad említett ihlettel is összefügghet. Ihlet mint szöveggé teljesedett pillanat? Novellát itteni publikációdtól eltekintve még nem olvastam tőled. Nem kínál ez a műfaj másfajta „időgazdálkodást”?
NHCS: De igen, főleg az ilyen hosszabb lélegzetű novellák, mint az itteni. Ez ugyanis tulajdonképpen egy novellaciklus (vagyis félig-meddig kisregény) második darabja, az első a márciusi Kalligramban jelent meg, Hét: Anna címmel. Most ízlelgetem a műfajt, éppen a harmadik darabján dolgozom. Más időgazdálkodást igényelnek részemről, mert összetettebb szerkezetük van (és egyre összetettebb lesz, mert a továbbiakban egyre több ponton fognak összefolyni), viszont így belegondolva a pillanatnyiságot itt is „felhasználom”, csak másként. Mindegyik novella (összesen hét lesz belőlük) egy-egy hét eseményét írja le, de ezek nem feltétlenül ugyanannak a hétnek az eseményei, hiszen az egyik lényeg itt éppen az, hogy a szereplő (tehát az adott novella narrátora) valamilyen értelemben ugyanazt a hetet éli újra és újra, bár az egyes szereplők múltjában kijelölök változásokat. Így ezek az időből kivágott hetek nem ténylegesen ismétlődnek, csak az életek monotonitását feszítem fel egy-egy hétre.

ISZ: Eleve kínálja magát a kérdés: tervezel-e kötetet, akár a novellafüzért, akár a verseket és/vagy kisprózákat illetően? Az utóbbi időben egyre többet publikálsz, verseidért Arany Opus Díjat is kaptál. Sejthető, mikorra érik be az első kötet? S ha igen, mit fog tartalmazni?
NHCS: A verseimből, nagyrészt a már megjelentekből, tavaly ősszel állítottam össze egy kötetnyi adagot, de idén még nem sikerült kiadnom, és jobb is így, mert utólag én is látom, hogy abban a formájában még nem tükrözte volna teljes mértékben az elképzeléseimet. Reményeim szerint azonban jövőre vagy legalábbis az elkövetkező években sikerül összehoznom egy verseskötetet. Öt ciklusból fog állni, amelyeknek a veleje már most készen van, de folyamatosan csapódnak mindegyik ciklushoz új versek – kivéve az utolsót, amelyik teljes egészében az Arany Opusszal is díjazott, hosszabb vers. Ami a kisprózákat illeti, azok egyelőre nem aktuálisak, mint mondtam, de a Hét című novellafüzért is szeretném idén befejezni; hogy kiadni mikor sikerül, azt most még nem látom magam előtt, de legvadabb terveimben halványan benne van, hogy jövőre talán már ezt is megpróbálnám. Ezeken kívül pedig (évek óta) dolgozom egy kisregényen, amelyet apró mozaikokból rakok össze (ezek talán leginkább a kisprózákhoz hasonlatosak); ennek az elkészülése viszont számomra is annyira megfoghatatlan, hogy egyelőre csak boldogan éldegélünk együtt.

ISZ: Kik azok, akik inspirálni tudnak? Vannak szövegek, amelyek meghatározó olvasmányélménnyé váltak?
NHCS: Örkény van annyira fontos, hogy ennél a kérdésnél újra kiemeljem. Kamaszkoromban sok József Attila-verset olvastam, még mindig nagyra tartom őt, de mostanra már eltávolodtam tőle. Versek tekintetében Charles Bukowski az, aki a legmeghatározóbb volt számomra az utóbbi években, és – még ha kicsit furcsán is hat – Lovasi András dalszövegei, meg úgy a Kispál és a Borz egészében. A kortársak közül Izsó Zita az, akit egy-két éve már töretlen lelkesedéssel olvasok, tavalyi kötete (Színről színre) például az elmúlt évek legfontosabb olvasmányélménye volt számomra. Rajta kívül még Simon Márton polaroidjai azok, amikkel a leginkább azonosulni tudok. Próza terén, Örkényen kívül persze, kevésbé tudok konkrét „inspirációról” nyilatkozni, azt hiszem, kevéssé érhető tetten novelláimon az egyes prózaírók hatása, de Kurt Vonnegut az egyik, aki mindig meghatározó volt számomra, az utóbbi időben pedig például Sylvia Plath, Salinger és Albert Camus kerültek hozzám közel.

ISZ: Idén diplomázol az ELTE-n, magyar szakon. Biztos agyadra megy a kérdés, de van elképzelésed arról, hogyan tovább?
NHCS: Jobb lenne, ha a válasz menne már az agyamra inkább, de az sajnos sűrűn változik bennem. Jelentkeztem mesterképzésre, összehasonlító irodalomtudományra, éppen tanulok franciául, szemezek a tolmácsszakmával is (de egyelőre a nyelvtanuláson kívül még semmit sem tettem az ügyben), ám valójában fogalmam sincs, mihez kéne most kezdenem, ez mind valamennyire amolyan időhúzás. Gondoltam rá, hogy világgá megyek, nem elkeseredésemben, vagy hasonló, csak mert az olyan konkrét. Vagy visszatérek gyerekkori álmomhoz, és rendőrkutya leszek. Szóval annyi elképzelésem van, hogy valójában nincs is. De ez egyébként nem tölt el semmilyen pánikkal, épp ellenkezőleg.