Szabó Emese: Arról, hogy milyen drága a közhely; Falra száradó szerelem; Semmi; Huszonkettő; Kispál és az indián; Ördögi coeur; téboly receptre (versek); Aludtam egy életet magamnak

Arról, hogy milyen drága a közhely

előbb-utóbb mindenkinek
csak egy valamije, szüksége van.
szüksége mindenkinek van.
szükségünk van
szükséged van
szükségem van
közhelyekre.
mindenkinek kellenek,
kellenek nyugodjmegek
mindenrendbenek
semmibajok
neaggódjok
párkapcsolati adalékanyagok.
legfőképp a szeretlekek kellenek.
önmagukban rendkívül közhelyesek,
de sok szeretleket lehet kimondani
érezni meg éreztetni.
vannak az úgyszeretlekek
és az énistégedek
ezzel nem lehet
világmegváltani
gondmegoldani.
ezekért még oscart se kapni.
nekem a szeretszmégekben
több az érték,
mint a kérdő hangsúly.
bezzeg a szeretlek te hülye.
az mély,
mint a szerethetlek, ugye?
a legeslegszebbek
azok a félmosolyok és reggeli szarkalábak
közé bújós,
a már ásítós éjszakák és a még ásítós hajnalok
alatt, között, ban, ben.
végtelen törődős hajhúzások,
lábadra lépések,
palacsintákba égett hosszú
hosszú
hosszú csókok –

Falra száradó szerelem

megsemmisülten nézem
a falra száradó szerelem
kéznyomát.

melltartókapocs
pattan.
az is érted volt
csak rajtam.
nem te veszed le.
nem te veszel le
a lábamról.
nem csalsz mosolyt.
csak engem.
jelent még valamit
az idő?
ez eltelt és elpazarolt.
ami az első óvszer
és a párnádon hagyott
zsebkendő
között volt.

Semmi

Szájtátva bámul a semmi.
Fél bemenni.
Fél a mocsoktól,
mi koromtól
sötétlő bőrét
könyörtelenül átszínezi:
elkobozza tőrét,
torkát átdöfi.
De él, küzd még,
míg kék lángjaiban porrá nem ég
a fehérnek.
Tenyérnek
tüzes nyomát követi
majd sietve, s lelöveti
a megtért pogány lelkiismeretet.
Az ólom árnyékából szemetet
szór lábnyomaira.
Viskóba száműzi szégyenét,
széfben tartja gőgjét.
Klisévé avanzsál,
mikor a semmi semmire talál.
Jótékonyan tereli a halál
irányába, hisz’ ott burjánzó
nyomor várja a gyáva, rohanó
szépet. Menekül gúzsba kötve –
relatív realitása szemen köpte.
Szikrát szór az ecset –
elvetélt ötlet;
a kés áldozatul esett!
Földbe döngölt urna
volt, mi seggbe kúrta
a koporsót – a sírásó
elképedve ordított; ó!
a publicitás szüzességet csorbított.
Gusztustalan orgiát
rendez; lilás-vörös orgonát
tűz a konty mellé.
Könnycsepp szánkázik a mellén.
Látod, a könny is könnyen lehet kurva,
mert ki mondja meg: mi a durva?
Sikolt, hogy fáj! de jobban fájna,
ha az élet mindenkit agyondugna!
Így csak lassan fojtogatva
vált ki fájdalmat.
A gúnyt híva
taszítja az összes szenvedőt a
letargia mocsarába.
Szájtátva bámulja
most ő is a csodát:
nem kínozhatja tovább
elkorcsosult lelkű áldozatát.
Irigy szeme sárgából bíborra vált:
most aztán vörösre
festi saját vére
egész valótlanságát.
De nincs abban semmi
érdem, piktornak lenni
bérben, ha eleget tenni
vérben úszó,
ódon modernizáció
törvényének nem tud.
Ezért fut.
Később a nyugdíjas semmi,
ha megunt semminek lenni,
s ereje nem maradt magát kerékbe törni,
kötőtűjébe dől rögvest, ha már nem bír többet vedelni.
Miután megerőszakolta egy epigramma,
s felpofozta saját szatírája;
a tömény irónia
nyel nagyot:
balladai homály obskúrus lenyomata
marad csak ott.
Zsarnok, megragad temetői zsargont;
magából tartalmatlan szavakat ont:
béka poraidra!,
meg pók, csiga és giliszta!
Rohadj el, bomolj, szűnj meg!
hasítsa ketté döglött, lüktető tested
a remény szelleme; megölted,
felaprítottad őt:
mint a ribancot, csaló szeretőt.
Feláldoztad a nemest is.
A száműzött katarzis
kudarca felőrli sikolyait.
Tükörbe szalmaszálat hajít
az áruló hullája…
Szájtátva bámulja
most agonizáló társát,
várja haragja hatását.
Ordenárén tombol,
trombitál és táncol,
és próbál nem a halál kurvája lenni…
Szájtátva bámul a semmi.
Fél.
Pedig nem él.
De retteg. És fél.

Huszonkettő

csak a könny egyedül,
vele könnyen elül,
pedig attól fáj a magány,
hogy a lantból előtör
az isteni tőr, ’s
szivemet szabdalja vadúl,
az a kín, ami cseng,
az a hang idebenn:
velük éled a néma halál.
a vad viadalban a
hajnali harmat a
sebből ömlik alá:
lágyan buggyan,
cseppen, csurran,
a bú keserű
ondója talán.
lelkem is issza,
sár veszi vissza,
még az eső is
dalra fakad tán.
s a könny újfent
pocsolyára talál.

Kispál és az indián

teremőrök és zenészek,
amatőrök és merészek,
a kovácsok, ácsok, méhészek,
kabócák és kérészek,
biztosítók, kertészek,
ellenőrök, féleszűek,
szerintem itt mindenki részeg.
csak én vagyok jól elázva,
részegít az –OH hiánya.
kócosan és megtépázva,
és csak állok,
absztinálok,
körbenézek,
mégis hányok.
hímringyók és halott lányok,
büdös stricik, mocskos árkok,
parlamenti sztárolások,
ellopások, megcsalások,
hétköznapi átbaszások.
a könny elönt és szót okádok.
sírok én, hánynak mások.
tiszta szívből és lélekből,
tüdőből és mindjárt fejből
régi kispált dúdolok,
odakint – a szúnyogok,
mint ósdi, tetves bútorok –
megértő béke ragyog,
gyilkos indián vagyok.

Ördögi cœur

markolom
az arcomon
a feliratot,
karcolom,
ráncigálom
ki alóla,
cafatokban
lóg le róla.
levágta ott,
a tüskét,
a levelet,
azokat,
fityiszt mutat
a lidércfény,
masnit kötök,
pirosat,
cukrot öntök,
legyen kemény,
édes, tömény.
kertelve kötöm
az orrodra.
hogy kellesz.
akármi lehetsz,
zöldszemű szörny,
citromból facsart könny,
locsogó közöny,
ketyegő műköröm,
kisbolygó – odaköltözöm!
mélázó manó,
haragos, bohó.
állástalan ripacs,
úton-útfélen pipacs,
vagy visszhangzó taccs!
a színes pofon
az arcomon,
hogy tudjad:
beléd pirulok.
mosolyogva add,
visszamosolygok!
kukába dobott aura,
kinyalt joghurtosdoboza
lesz a társadalomnak.
neked, nekem,
kezed keresi kezem,
lekezelem.
guberáló görbe
hátú gróf vagy báró,
pikk bubi meg káró,
az vagyok én.
ott a bal agyféltekén
körbecikázó
álommanó.
kemény dió
szeretve lenni,
vagy úgy tenni,
teng’ni-leng’ni,
elfeledni,
ki is vagyok –

téboly receptre

reszeld le az agyad
a sajtreszelőn.
facsard ki tenyeredből
a vért; szemeidből
a tengervizet,
cseppekben pont hetvenhetet.
megrekedt szavaid
piszkáld ki gyengülő fogaid
közül,
körülbelül
egy perc alatt
megalvad
a szájsarokba
szorult mocska
a világnak,
mit késheggyel is vájhat,
ki mégsem kaparhat
semmi.

bódító benne lenni,
lila gőze belengi
egész lényed,
szempillástul mindened,
gondod, májad, kényed.

gúnyból egy csipet,
maréknál ne többet!
szánalmat keveset,
attól összeeshet!
szórd meg jól bánattal.
fájdalmat kétszer tégy bele,
köpjed le,
sötétséggel töltsd tele!
csöppnyi katatónia
az álmatlanságba.

forrald fel,
ügyesen keverd el,
és mehet is bele
agyad reszeléke!
kicsavarva, leszűrve,
minden büszkesége
pohárba töltve.
kergessük a tébolyba be!

vállfára akasztom
minden bánatom,
rá a kalapom.
ha kéred, eldobom,
ha nem, odaadom.

közönyös boldogsággal,
átlátszó balgasággal.

ízlés szerint sóval-borssal,
halálvággyal,
porcukorral,
szeletekre vágva tálaljuk,
a maradékot a konyhában hagyjuk.

jó étvágyat –
köszönöm.

Aludtam egy életet magamnak

I.

Esik.
A robogó ülésén kis tócsa. Rozsdás a sárhányó, csak most látom. De azért még jól megy a kicsike.
Az ablakom nem szigetel, beszökik az eső illata, felhígul tőle a spagettiszószos konyhaszag. Kimossa a párnákból a kézkrémet, a szőnyegből a lecsöppent méz savanyodó aromáját.
Eltört egy tojás. De meglett az olasz–angol szótár.
Mikor kivittem a szemetet, megtaláltam a pizzás dobozon a nyomulós futársrác telefonszámát, meg négy betűt. De vagy hívni akart, hogy „COME”, vagy Côme-nak hívják.
Ma megint átrendeztem a könyveim, de így se férnek el. És levelet kaptam Palermóból. De az eső vonzóbb, nem megyek vissza.
Bár a felmosásból nehéz létezni, találtam egy ócska függönyt, azon keresztül nézem az esőt.
Már egy olcsó napilapba is hagynak firkálni. De a könyvemet nem veszi senki.
A szomszéd megkérdezte, nem szerepelnék-e a filmjében, mert alkatilag megfelelek a karakternek, és sztár lehetnék. Fura, de a franciák föl se veszik, ha angolul küldöm el őket a picsába.
Találtam viszont egy antikváriumot, ahova embert keresnek. Lehet, hogy a fölmosóvödör helyett végre bámulhatom a könyveket.
Igaz, nem így képzeltem el az egészet. Folyton csak nyúztak és szívták az agyam, hogy találjam ki a jövőmet. Aztán ez lett az eredménye. De attól még jobb így, mintha elterveztem volna.
Hiszen senki sem ott van, ahol akart lenni.
Az eső kövér cseppekben csúszik le az üvegen.
Kulcs csörög a zárban.
Nézem, ahogy belép az ajtón.
Látom a nedves, vörös tincseket az arcára simulni, ahogy a víz csöpög a táskájáról. Nézem az elázott pulóvert, ami kihangsúlyozza formás melleit.
Nézem, ahogy mosolyog.
Hiszen rám mosolyog.
Pedig szerettem mást is. Szerettem másképp is.
De ebből már nem akarok felébredni.

II.

Lassan fölmelegszik a vizes ablaküveg. Bambulunk bele a csöppeken át a városba. Gőzölög kifelé a kezünkből a kávé – a feketéd és a világosbarnám.
Gondoltam, visszagondolok a mostra. Aztán később meg majd az akkori mostra. Rapszodikus nosztalgia.
Amikor a kavargó, kiszámíthatatlan Szép már csókkal ébreszt, nem ajtókaparászással.
Amikor mosolyog rám a friss kávé, és nem savanyodik meg benne a tej minden alkalommal, ha csak ránézek.
Amikor nem forog a szívem a kukában, ha látom őt.
Amikor nem kerget a szőke féltékenység lobogó hajjal, kacagva, tramplisan.
Amikor a szürke plafont ketten nézzük.
Amikor már nem terít rám tövisből szőtt takarót az éjszaka.
Nosztalgikus rapszódia.
A régi mostban a fürtök csak tincsek voltak.
A zöld szempárt még sötét pillák ölelték.
És haj helyett a szakáll volt vörös.
Szerettem másképp is, hiszen függeni így is lehet.
Amikor még a magány fojtogatott reggel, délben, este, és a viszonzatlan vonzódásból kínlódás született rím-országban.
Akkor szerettem igazán.
És amikor egy volt az agyunk, egy a lelkünk, és nevetve koccint a szív, érzelem-fröccs, mosoly-koktél, az itallapnak nincs vége, és részegít a sóhaj is… akkor szerettem úgy tényleg, igazán, tisztességesen és becsületesen.
Jópontot egyikért se kaptam, pedig tényleg beleadtam apait-anyait.
Rettegtem, vonítottam, fintorogtam, lökdösődtem, szontyolodtam, színészkedtem.
Aztán összekaparódtam, grimaszoltam, vigyorogtam, ugráltam, hecceltem, vicceltem, enyhültem – tanultalak.
A kávék még mindig össze-összegőzölögnek. Elprüszkölöm az orrom elől a rézfényű hajszálakat.
Álmodni mertem róla, de nem hittem.
A mostban sem hiszek, csak itt vagyok.
Itt, ahol idegesítő pizzafutárok írják a számukat a dobozra. Ahol az utca nem válófélben lévő házaspártól, hanem magányos macskáktól visszhangos.
Itt, ahol lelketlen főnökök alkalmazzák egymást, és ahol minden este leesik a falról a kép, mert döngetik, mintha az életük múlna rajta.
Abban sem hiszek, hogy ez így van, vagy hogy így lehetett volna, meg hogy boldogan… csak amíg meg nem halunk. Vagyunk. Az én Rapszódiám.
Valahol elveszve kallódik egy múzsa, és tudja, hogy ide taszított a világ. Tudja, hogy a lelkem naplója, az agyam jegyzetei neki szólnak mind. Pedig nem neki vallottam örök és halálost, nem neki pityeregtem és könyörögtem és nyögtem maradjvelemeket. Neki nem mondtam semmit. Ez a nosztalgia.
Van az úgy, hogy elfogy a gőz… hogy ebből már ne ébredjek fel.