Szászi Zoltán: Na de mit akar Szabó Emese – avagy kritikai jelzések és avatásszerűség (Szabó Emese írásairól)

Lehet-e alig féltucatnyi versből valamiféle véleményt formálni azok írójáról, vagy több kell a megismeréshez – ezzel a magamnak feltett kérdéssel kezdtem el Szabó Emese verseinek olvasását. Arra a következtetésre jutottam, lehet, és ezúttal kell is véleményt formálni, addig, amíg a versanyag is, és a szerző is képlékeny, amíg az amúgy kiforrásra váró tehetségben még nem rögzültek semmiféle manírok, nem gyökeresedtek, kövesedtek meg stílusjegyek.

Szabó Emese írásaiban izgalmas lendületet érzek, látok. Ami néhol persze olykor ki is sodorja őt a saját hangulatából, néha elragadtatja magát. Már nem ő ír, már a rím viszi, már a beindult szöveg gerjed, a szerző nem is tudatosítja, mit akart kezdetben, merre is a merre, mi legyen a micsoda, mert az ütem, a rím elszabadultak. Aztán meg egyszerre csak ugyanabban a versben akár megint fegyelmezett gondolatiság váltja fel a zaklatott ritmusba beleszédült szöveget. Ez most még, a pálya elején, mondhatnám, előny. Bizonyítéka annak, hogy Szabó Emese nem megjátszós kislány, hanem magát adó egyéniség. Ami mindenképpen érdeme, előnye ennek a formálódó poétikának, az a sajátságos önreflexiós képesség. Már most el lehet mondani azt, hogy Szabó Emese versei „szabóemesések”. És ez nagyon jó! El lehet mondani, hogy magát, érzelmeit, gondolatait képes bizonyos esetekben olyan nagyvonalú rálátással kezelni, amely egyszerre tud kijózanító és elkábító lenni. Ki akarhat emberként,  akár férfiként, akár nőként ennél többet, mint amit a költő az Ördögi cœur című versében megír: „szeretve lenni, / vagy úgy tenni, / teng’ni – leng’ni, / elfeledni, / ki is vagyok”.

Igazán figyelemre méltó, hogy az időmértékes lüktetés, a kissé régiesnek, netán elkoptatottnak, lerágottnak mondott téma, a magány és a halál kérdései egészen meghökkentő képeket magukkal sodorva jelennek meg a Huszonkettő című versében. Ezek a sorok itt például: „a vad viadalban a / hajnali harmat a / sebből ömlik alá” – akár egy hősköltemény sorai is lehetnének, de nem azok, hanem egy lírikus önvallomásban lüktetnek. Azt értem, érzékelem és részben elfogadhatónak is tartom, hogy a szerző a rímelést kiemelten kezeli a Kispál és az indián című versében, ám ha őszinte akarok lenni magamhoz is, meg az alkotóhoz is, akkor azt kell leírnom, hogy harmadik vagy negyedik elolvasás után már zavarón hatnak a szinte ugató ragrímek. Ha szándékos cél volt ez az elidegenítés, kalapom emelem, de valószínűbbnek látom, hogy egy fejben tekergő, talán más által megírt dalszöveg (nem véletlen a Kispál és az indián cím?) ritmusára kezdett el kibomlani ez a szöveg. Mit lehetne vele tenni? Néhány szándékos rímrontás vagy a szöveg áttördelése, átigazítása előnyére válhatna ennek a versnek, mert hangulata, a már említett és fontosnak tartott önreflexiós visszacsatolásai nagy erényei. Ebbe a versbe például beleférnek a slam poetryre jellemző enyhébb vagy súlyosabb trágárságok is, ha kellő lírai ellensúlyt kapnak a szöveg más részeiben. Ezek a sorok például: „absztinálok, / körbenézek, / mégis hányok. / hímringyók és halott lányok, / büdös stricik, mocskos árkok, / parlamenti sztárolások, / ellopások, megcsalások, / hétköznapi átbaszások” – akkor kapnak, kaphatnak kellő figyelmet az olvasótól, ha ellensúlyokat, feloldásokat, valamiféle ellenpontozást is kapnának a versen belül. A Kispál és az indián című írásban ezt talán nem sikerült teljességében megoldani, de mivel úgy gondolom, nincs lezárt és végleges szöveg (pláne nem egy a pálya elején, első kísérleteivel dolgozó szerzőnél!), ajánlatos lenne ezt a verset még átgondolni, csiszolgatni, ragrímeitől megszabadítani, ívét felépíteni, mondanivalóját frappánsabbra faragni. Egyébként kipróbáltam, jól dudorászható lenne ez a szöveg, csak néhol bicsaklik meg. Két út létezik. Vagy kicsiszolni tökéletes rímekre és ritmusra, vagy szándékosan rontani, hangsúlyt adni bizonyos részeknek. Ezt a szerzőnek kell majd megoldania! A Semmi című verssel birkózgattam kicsit. Ennél a szövegnél olyan érzésem van, mintha több versötlet futott volna fel egy papírlapra. Egymást nem igazán segítő, inkább szorongató ötletek. A Semmi megfogalmazása, a semmi értelme és értelmetlensége egy kis közéleti lírával, némi slam poetry-becsusszanással, társadalomkritikával keveredik. Ennek a versnek egyetlen hibája van: sokat markol, de keveset fog. Mégsem kellene sutba dobni! Helyenként erős képei, izgalmas, belső ént megmutató vallomásai az erényei. Számomra zavaros kissé ez a részlet például: „De nincs abban semmi / érdem, piktornak lenni / bérben, ha / eleget tenni / vérben úszó, / ódon modernizáció / törvényének nem tud.” Kérdezhető, van-e ódon modernizáció törvénye? S az vérben úszik-e? E kis mellékzönge ellenére van ereje a Semminek (legyek akkor kissé én is zavaros), a semmilyen élet tiszta és őszinte kritikája szeretne lenni, ha kissé borzasan, csapzottan is.

A Téboly, receptre jellemzően önreflexiós szöveg. Egyetlen hátránya a túlírtság! Szabó Emese még szereti a saját szövegét (nincs is olyan poéta, aki nem szeretné), s itt még nem volt képes vágni, sűríteni. Kissé túlmagyaráz, túlbeszél. Az ilyen, erősen közhelyszerű sorokra például: „közönyös boldogsággal, / átlátszó balgasággal.” – egyáltalán nincs szüksége a szerzőnek. Mert tud sokkal jobbakat!  Már csak ezért sem kellenek ezek a közhelyek. A gúny, a felismerés, az értékek átértékelése mind-mind olyan tevékenység, olyan gondolatmenet, amelyek erős versbéli képekké nőhetnek.

Szabó Emese versei közt a legjobban sikerültnek, a legtisztábbnak a Falra száradó szerelem című opust tartom. Ez egyetlen szép és erős, igaz vallomás a nővé válásról, a szerelem tanulásáról, az életről, a felfedezésre váró testről és a dolgok következményéről. Végtelenül szimpatikus a kiábrándultság ennyire józan megfogalmazása. Súgnám, ez a stílus, ez a gondolatiság, ez az irányvonal látszik nekem a legjárhatóbb lírai ösvénynek, amit a szerző bejárhatna. Ebben már a visszacsatolás is letisztult. Ritkaság olyan jó költői kérdést olvasni, mint ezt: „jelent még valamit / az idő? / az eltelt és elpazarolt. / ami az első óvszer / és a párnádon hagyott / zsebkendő / között volt.”

S a végére hagytam a prózaverset, az Aludtam egy életet magamnak címűt. Azért a végére, mert ez egy teljesen letisztult, „szabóemesés” írás, és ezt az irányt is szívesen látnám a pályán induló fiatal költő ívelésében. Akiben nagyon bízom. Mert erőt, tisztaságot mutatott, nem szégyelli a versírás gyerekbetegségeit sem, miközben úgy válik felnőtté, gondolkodóvá, hogy máris rá tud látni önmagára, tudja magát szarkasztikusan és felülnézetből kezelni. Remélek egy szép pályát, erősödést, mindenképpen folytatást. Szabó Emese! Jó lesz a költővé avatás. Ami részben most meg is történt.