Terék Anna: Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 3.
Áll a levegő a porban,
mintha csak az tartaná meg
térd fölött a nyarat.
Beleszúrt szemembe a nap,
uram, én foltokban nem látok,
csak számolom
útközben a látóteremen
a fekete pöttyöket.
Kis lyukak, azokon
keresztül süt be,
szökik a fejembe a nap.
Tán világosság lesz
végre ott bent tőle,
azért igyekszik ennyire
befelé.
Nézzen bele
a szemembe,
látni kívülről is
a foltokat?
A munkából hazafelé,
a buszban, az ablakhoz
nyomom a halántékomat.
Mintha csillapíthatná
bármilyen
szétjárt út rázása
a fájást.
A nap végére egészen
összemegyek,
görnyedve járok,
mint a vénasszonyok,
kiknek végképp kinyúlt
mindkét karja,
a szatyrok, vödrök,
gyerekek súlyától.
És bármerre indulok,
csak lassan találok haza.
Nézem az eget,
néz vissza rám
a buszra csorgó nap.
Bugyog be a félrehúzott
ablakon, újra áztatja
arcomat.
Nem mozdul, áll,
beleszögezve az égbe,
és nézi, hogy megy minden
tönkre és magától
hogy kezdődik újra.
Nézem ezt a sótlan eget,
kibírja szótlanul,
egymás után a napokat,
ugyanabban a fényben,
hagyja, hogy görnyedjenek
a hátak, mintha még várná,
görbüljön mindegyik
mélyebbre, még mélyebbre.
Nézem, ebben a csorgó fényben
egész nap azt nézem, hogy
merről jön majd a megbocsátás.
Egy szakállas férfira várok,
pont mint maga, uram.
Tegye le azt a poharat,
vigyen haza,
két nagy tenyerével
takarja be arcomat,
nyomja vissza
a számba a kifújt levegőt.
Tegye a számra a kezét,
na ne féljen,
én mondtam, hogy tegye!
Úgy, most tartsa bennem
a levegőt.
De ne így,
ne hagyja, hogy kifújjam!
Ha sikerül lenntartani,
tán elmúlik
az összes furcsa
emlék, ami húzza
a föld felé
a ruháimat.
Egyre csak
gyűröm a zsebembe
apámat, az elválást,
az összes hiányzó
kart, mellkast, álmos
férfiak arcát,
nevetős szemeket és
minden embert,
akit el kellett engedni
egyszer, vagy újra
és újra.
Állva gyűröm a zsebembe
minden elválásomat.
Várva, hátha egyszer
lesz majd idő,
végiggondolni,
a repedésekbe
belesimogatni
mindent.
Akkor majd kifordítom
a zsebek belét,
és visszakerülhet
minden a maga helyére
az agyban.
Nézem, hogy távolodnak
ezek a férfiak.
Gyorsabban illannak,
mint az asztalra öntött
tiszta alkohol.
Ahányszor eszembe jut
apám szuszogása,
én azt az emléket
a zsebembe gyűröm.
Mert képzelje, uram,
egy lyukat vertek
a légcsövébe,
hogy ott járjon ki-be
a levegő,
majdnem, mint egy
kolumbiai nyakkendő.
De dohányos volt apám,
így csukott szájjal is
egyre csak köhögött.
Állott, dohányos lélegzet
jött ki folyton azon a csövön,
és én féltem, mert nem tudtam,
mi van még abban a lélegzetben,
uram.
Mintha fújta volna ki-be
apám csukott szájjal
a torkán a halált.
A csövet csak letakarták
egy gézzel, hogy szűrje valami
a lejutó lélegzeteket.
Mozgott az a gézdarabka,
a csőbe bújt és billegett.
Ahányszor eszembe jut
a géz vagy a cső
vagy a csukott szájú
köhögés,
én a zsebembe gyűröm
az emlékeket, uram.
Kitömött zsebekkel állok,
és egész nap nézem a napot.
Izzadok, présel ki belőlem
mindenfélét a nap,
fogom belülről a jól
kitömött két zsebem, várok,
hagyom az időt nyúlni,
és itt állok én is a tű fokán,
de nem tudok átjutni.
A szerző a vers megírása idején Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.