Terék Anna: Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 3.

Áll a levegő a porban,

mintha csak az tartaná meg

térd fölött a nyarat.

 

Beleszúrt szemembe a nap,

uram, én foltokban nem látok,

csak számolom

útközben a látóteremen

a fekete pöttyöket.

Kis lyukak, azokon

keresztül süt be,

szökik a fejembe a nap.

Tán világosság lesz

végre ott bent tőle,

azért igyekszik ennyire

befelé.

Nézzen bele

a szemembe,

látni kívülről is

a foltokat?

 

A munkából hazafelé,

a buszban, az ablakhoz

nyomom a halántékomat.

Mintha csillapíthatná

bármilyen

szétjárt út rázása

a fájást.

A nap végére egészen

összemegyek,

görnyedve járok,

mint a vénasszonyok,

kiknek végképp kinyúlt

mindkét karja,

a szatyrok, vödrök,

gyerekek súlyától.

És bármerre indulok,

csak lassan találok haza.

 

Nézem az eget,

néz vissza rám

a buszra csorgó nap.

Bugyog be a félrehúzott

ablakon, újra áztatja

arcomat.

Nem mozdul, áll,

beleszögezve az égbe,

és nézi, hogy megy minden

tönkre és magától

hogy kezdődik újra.

 

Nézem ezt a sótlan eget,

kibírja szótlanul,

egymás után a napokat,

ugyanabban a fényben,

hagyja, hogy görnyedjenek

a hátak, mintha még várná,

görbüljön mindegyik

mélyebbre, még mélyebbre.

 

Nézem, ebben a csorgó fényben

egész nap azt nézem, hogy

merről jön majd a megbocsátás.

Egy szakállas férfira várok,

pont mint maga, uram.

Tegye le azt a poharat,

vigyen haza,

két nagy tenyerével

takarja be arcomat,

nyomja vissza

a számba a kifújt levegőt.

Tegye a számra a kezét,

na ne féljen,

én mondtam, hogy tegye!

Úgy, most tartsa bennem

a levegőt.

De ne így,

ne hagyja, hogy kifújjam!

Ha sikerül lenntartani,

tán elmúlik

az összes furcsa

emlék, ami húzza

a föld felé

a ruháimat.

 

Egyre csak

gyűröm a zsebembe

apámat, az elválást,

az összes hiányzó

kart, mellkast, álmos

férfiak arcát,

nevetős szemeket és

minden embert,

akit el kellett engedni

egyszer, vagy újra

és újra.

Állva gyűröm a zsebembe

minden elválásomat.

Várva, hátha egyszer

lesz majd idő,

végiggondolni,

a repedésekbe

belesimogatni

mindent.

Akkor majd kifordítom

a zsebek belét,

és visszakerülhet

minden a maga helyére

az agyban.

 

Nézem, hogy távolodnak

ezek a férfiak.

Gyorsabban illannak,

mint az asztalra öntött

tiszta alkohol.

 

Ahányszor eszembe jut

apám szuszogása,

én azt az emléket

a zsebembe gyűröm.

Mert képzelje, uram,

egy lyukat vertek

a légcsövébe,

hogy ott járjon ki-be

a levegő,

majdnem, mint egy

kolumbiai nyakkendő.

De dohányos volt apám,

így csukott szájjal is

egyre csak köhögött.

Állott, dohányos lélegzet

jött ki folyton azon a csövön,

és én féltem, mert nem tudtam,

mi van még abban a lélegzetben,

uram.

Mintha fújta volna ki-be

apám csukott szájjal

a torkán a halált.

A csövet csak letakarták

egy gézzel, hogy szűrje valami

a lejutó lélegzeteket.

Mozgott az a gézdarabka,

a csőbe bújt és billegett.

Ahányszor eszembe jut

a géz vagy a cső

vagy a csukott szájú

köhögés,

én a zsebembe gyűröm

az emlékeket, uram.

Kitömött zsebekkel állok,

és egész nap nézem a napot.

Izzadok, présel ki belőlem

mindenfélét a nap,

fogom belülről a jól

kitömött két zsebem, várok,

hagyom az időt nyúlni,

és itt állok én is a tű fokán,

de nem tudok átjutni.

 

 

A szerző a vers megírása idején Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.