Száz Pál: Az etnográfiai írás sajátosságai és az idegenség alakzatai Ivan Olbracht kárpátaljai riportjaiban (tanulmány)

I. Ivan Olbracht kárpátaljai művei

Ivan Olbracht munkásságának azt a szakaszát, amelyben a most tárgyalásra kerülő művek születtek, az életmű recepciója nyomán bátran a szerző legjelentősebb alkotói korszakának nevezhetjük.1
A kommunista pártból való kizárás és kényszerű távozás 1929-ben új fordulatot hozott az akkor már világlátott, szépirodalmi és publicisztikai munkásságával, politikai tevékenységével ismertté vált szerző életében.2 Az ezt követő évek intenzív irodalmi és publicisztikai munkával telnek, melynek eredményeképpen nemcsak a cseh próza remekművei születtek meg, de a korabeli Kárpátalja egyedülállóan széles körű irodalmi ábrázolása is, mely a szerzőnek a régió kulturális emlékezetében is helyet biztosított.3 1931-től 1936-ig a szerző minden évben több hónapot töltött Kárpátalján, főként Ökörmezőn (Volové, Міжгір’я [Mizshirja], 1953-ig Volove Polje [Волове Поле]) és Alsókalocsán (Koločava, Колочава), ez utóbbi regényei helyszíneinek mintájául szolgált. Megfordult Munkácson, Huszton, Ungváron, Németmokrán (Německá Mokrá, Комсомольськ [Komsomoljsk], 1945 előtt Німецька Мокра [Nymecka Mokra]).4 1938-ban Olbracht utazásának motivációjáról így vall:

„Přišel jsem psáti beletrii. Ale když jsem viděl, do jak bezměrné bídy byla celá země vehnána, jaké kulturní a politické zmatky se tu vědomě a za zištnými účely vyvolávají a jak nebezpečná a dobre organisovaná smečka lotrů rabuje celé kraje, nebylo možno alespoň v první době nenechati beletrii beletrií a nepsati o nich. Mé články vzbudili hodně vzruchu. A v něm bylo hlavní otázkou, co vím a co nevím. Věděl jsem hodně, ale napsal jsem jen zlomek toho, poněvadž pravda sice zůstává pravdou, ale aby se stala pravdou oficiální, k tomu je třeba důkazů jednotlivci často nedostupných. A právě zapomenutý kraj, v němž jsem meškal, byl pravým eldorádem panských hrabivců. Zde se kradlo a lumpačilo v božském klidu a samozřejmě. Tady byla pravá loupežnícka idyla. A sem přišlo individuum, aby ji rušilo.”5

A szépírás mellett (vagy helyett) tehát egy látványosabb cél vezérelte a szerzőt, mégpedig a saint-germaini békeszerződéssel 1919-ben az első Csehszlovák Köztársasághoz csatolt Kárpátaljáról való tudósítás. Prága és az ország nyugati, leginkább urbanizált és polgárosult régiói számára a távoli (Isten háta mögötti) Kárpátalja teljesen ismeretlen, egzotikus helynek számított, hiszen az nem volt része a cseh történelmi és kulturális tudatnak, nem volt vele semmilyen kapcsolatuk. Maga Olbracht írja egy levelében 1932-ben: „…mne stále někam zvou na přednášky o Podkarpatské Rusi, která jim je, jak se znova a znova přesvědčuji, neznámou africkou pevninou.”6 A cseh közbeszédben és az intellektuális körökben mindennek ellenére (vagy éppen ezért) feléledő érdeklődés nyomán élénk diskurzus alakult ki, amely – az egyre erősödő szociális problémák és a köztársaság kolonizációs törekvései miatt – a kritikusabb, baloldali-marxista körök kíváncsiságát egyre jobban izgatta.7 (Olbracht előtt már Vlastimil Borek és Vašek Káňa is közölt riportokat Kárpátaljáról a Tvorba című lapban, melyeket a szerző is ismerte.)8 Olbrachtot is ez a kíváncsiság vezérelte, ahogy azt 1952-ben keltezett levelében írja: „Myšlenka jít studovat Podkarpatskou Rus ve mně vznikla v dobách, kdy se v parlamentě mnoho mluvilo o tamních poměrech a o hmotné i kultúrní bídě.”9
1931-ben kezdte megjelentetni riportsorozatát a Literární noviny hasábjain, ezeket a cikkeket összegyűjtve egy évvel később Země bez jména (A névtelen föld), majd 1935-ben új riportokkal bővítve Hory a staletí (Hegyek és évszázadok) címen jelentette meg. A szerző nemcsak tapasztalatot, anyagot, élményeket gyűjtött Kárpátalján, tanulmányozta a régió politikai, demográfiai, etnográfiai, természeti, gazdasági adottságait. Riportkönyve ezeket a tapasztalatokat rögzíti, komplex képet nyújtva kora Kárpátaljájáról, szem előtt tartva a régió történelmi fejlődést, a múlt és jelen társadalmi folyamatait és helyzeteit, a nép életét, szokásait, a vallási és etnikai sokszínűséget. 1933-ban jelenik meg Nikola Šuhaj loupežník (Nikola Suhaj, a betyár) című regénye, melyben a húszas évek egyik leghírhedtebb betyárjának emlékezetét dolgozza fel a felgyűjtött levéltári anyagok (periratok), szájhagyomány (Loupežníci [Betyárok] című riportjában több népköltészeti alkotást közread) és Nikola családjának közlései alapján. Ugyanebben az évben a szerző már Karel Novýval és Vladislav Vančurával a Marijka nevěrnice (Hűtlen Marijka) című film forgatókönyvén dolgozik.10

A régió körül szövődő cseh diskurzus a ruszinok mellett a zsidóság társadalmi helyzetét sem hagyhatta figyelmen kívül, hiszen a zsidók nemcsak a Csehszlovák Köztársaságban, de a Trianon előtti Magyar Királyság területén is Kárpátalját lakták a legsűrűbben. Olbracht műveiben szintén fontos szerepet játszik a zsidóság ábrázolása, s különösen utolsó kárpátaljai prózájában, a Golet v údolí (Átokvölgye) című prózatriptichonban ábrázolja a régió keleti zsidóságának (Ostjudentum) tradicionális világát.

II. Etnográfiai írás és szépírás viszonya – regiszterek és narratív eljárások Olbracht kárpátaljai riportjaiban

1. A posztmodern etnográfia és Olbracht riportjai

Ivan Olbracht kárpátaljai műveinek megírásával, mint láthattuk, egy programszerűen világos szándékból (hírt adni a régióról, bemutatni annak társadalmi-történelmi-kulturális viszonyait) kiindulva olyan szerzői performanciát hajtott végre, amelyben a textuális ábrázolás társadalmi és esztétikai tétje nem választható szét. Hasonlóképpen összetett, több zsáner és írástechnika jegyeit használó, műfaji hibridként jellemezhetőek az olbrachti riportok. Még tovább árnyalja a szövegek és műfajok átmenetiségét, hogy a riportokban használt témák és motívumok a szépprózákban (Nikola Suhaj, Átokvölgye) is visszatérnek – a két korpusz így egymás tükrében vizsgálható és vizsgálandó.11 A riportok elsődleges szándéka, mint ahogy az a fentebb idézett levélrészletből is kiderül, hogy hírt adjanak a régió viszonyairól, bemutassák, megismertessék azt, az aktuális probléma mélyére hatolva általánosabb társadalmi-történelmi-kulturális mozgásokat térképezzenek fel. Fontos megjegyezni, hogy a szerző ezen időszak előtt már az Obrazy se soudobého Ruska (Képek a kor Oroszországából) című háromkötetes riportfüzér (1920–1921) és a Zamřížované zrcadlo (Rácsos tükör, 1930) börtönélményét feldolgozó riportregényének írói tapasztalatán is túl van.

Ha Adamová, Píša, Hnízdo és Zádor András monográfiájának a kárpátaljai riportokról szóló részeit szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy a szerzők az írástechnika és a szövegstruktúra elemzése helyett inkább illusztratív módon írnak, felvázolják vagy átveszik a tárgyalt szöveg tárgyát és témáját – tulajdonképpen arról írnak, amiről Olbracht ír, s elmennek amellett, ahogyan ezt teszi.
Pedig a szerző, pontosabban a narrátor(ok) pozíciója éppen azon alapkérdések tisztázására kényszerít, hogyan lehet megírni, textuálisan ábrázolni, bemutatni egy tájat, miként lesz szövegi reprezentációvá az adott kultúra.

A riportokat a szociográfia eszközei, az etnográfiai írást jellemző technika alkalmazása mellett a szépirodalmi tájleírás, a saját tapasztalaton alapuló anekdoták, benyomások vagy élmények rögzítése jellemzi, a lakosság viszonyainak leírása, a hétköznapok eseményeinek bemutatása váltakozik esszéisztikus részletekkel, helytörténeti összefoglalókkal vagy konkrét demográfiai adatokkal.

Az etnográfiai és szépirodalmi írás nem választható szét sem a riportokban, de még csak a prózákban sem problémamentesen, hiszen itt gyakran a cselekményt megszakítva leírásba, fejtegetésbe, magyarázatba bocsátkozik a szerző – mivel az olvasóval szükséges megismertetni azokat a körülményeket, amelyek a helyiek esetében nem szorulnának magyarázatra. A szövegeket így a „címzett” is befolyásolja, tehát a kor cseh olvasóközönsége, és annak (minimális) ismeretei a régióról. E szövegeket, s különösen a riportokat nemcsak etnográfiai töltetük miatt, hanem az etnográfiára jellemző narratív megoldások, valamint az egy másik kultúrából ismeretlen terepre érkező etnográfus feladatához hasonló szerzői szándék (reprezentatív és komplex képet adni egy nem ismert kultúráról) okán is a szépírás és az etnográfiai írás határmezsgyéjén helyezhetjük el.12

Éppen ezen határhelyzet miatt válik kétségessé az Olbracht-riportokkal szembeszegezhető kérdés: a narrátor értesülései mennyiben tekinthetőek hitelesnek, beszámolója mennyire nyújt valós képet a terepről? Mennyire tudott bennfentessé válni a zárt kárpátaljai ruszin, pláne zsidó világban? Ugyanezek a kérdések merülnek fel minden etnográfiai elbeszélés esetében, de a szerző metódusa is kísértetiesen emlékeztet az etnográfus eljárásaira, ahogy a szerző előtanulmányai is, melyek magukban foglalják a terepmunkát, az anyaggyűjtést, a szakirodalom-tanulmányozást. A riportok szöveggenealógiája is az etnográfus saját szövegéhez visszatérő, azt korrigáló, bővítő, pontosító, elmélyítő attitűdjére emlékeztet, ahogy a folyóiratközlésekben a szöveggel együtt publikált fotográfiái is:

„Během třicátých let prošel text reportáží řadou úprav. Po časopiseckém vydání Boje o kulturu na listopad 1931, s autorovými původními fotografiemi podkarpatských věnkovanů a židů, je vydána rozšířená podoba této rozsáhlé reportáže v březnu 1932 v knize Země beze jména a teprve v roce 1935 vyšly reportáže v konečné úpravě pod titulem Hory a staletí.
Již v druhém vydání Olbracht reportážní látku kompozičně a stylisticky upravuje, posiluje ideové souvislosti textu a místo prostého sdělení faktů se tak často objevuje příběh či jeho zárodek. Text vzrostl na šestinásobek, jednotlivé části původní reportáže se staly základem samostatných studií, přibyly nové kapitoly. Teoretičtější podání a výkladový sloh původního znění se nezřídka změnily v povídkový útvar s rozvinutým dějem, dialogem postav, kresbou charakterů…”13

A riportokban olvasható adatok visszakereshetőek és ellenőrizhetőek, ahogy a régió társadalmi viszonyainak, a zsidóság pozíciójának, a csehszlovák „Podkarpatská Rus”, a zsidók, a ruszinok, az ekkor már a történelemhez tartozó monarchia nyomai mind visszakövethető, illetve összehasonlítható az újabb szakirodalommal. Az összevetés nem szolgálna túl sok tanulsággal, inkább száraz tanulmányok sorát eredményezhetné. Nemcsak azért, mert az összevetést a szakirodalom birtokában bárki elvégezheti, hanem azért is, mert minden látszat ellenére sem lehet Olbracht riportjait tudományos szövegekként olvasni. A fenti kérdésfeltevések mögött ugyanis egy általánosabb kérdés sejlik fel, mely már a kultúra textuális reprezentálhatóságára kérdez rá, s ez már nemcsak a tárgyalt riportok, hanem az etnográfiai írás alapjait is megkérdőjelezi.

A 80-as évek etnográfiai diskurzusában ugyanezek az alapkérdések merültek fel. Már Clifford Geertz munkássága rávilágított a szöveg fontosságára az etnográfiában, az általa kifejlesztett ún. sűrű leírás pedig a kultúrát mint szövegi reprezentációt elgondolva a kultúra olvasására, interpretációjára irányította a figyelmet. Az antropológia posztmodern fordulatának tartott ún. kulturális fordulatot (cultural turn) a James Clifford és G. E. Marcuse által szerkesztett Writing Culture. The Poetics and Politics of Ethnography című tanulmánykötet 1986-os megjelenésétől számítják. „A kultúra szövetéről/szövegéről a hangsúly tehát átkerül a kultúráról létrehozott szövegekre. Az interpretatív fordulatból következő irodalmi vagy retorikai fordulat a figyelmet az etnográfiai szöveg egészére irányítja, hiszen a leírás tárgyán túl arra is rákérdez, az antropológus hogyan konstruálja meg szövegét, mikor idegen kultúrákkal kapcsolatos megfigyeléseit írásba önti.”14
James Clifford Partial Truths című előszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy az etnográfiai írás sosem lehet objektív, s nem képzelhető el Malinowski nyomán a kamera objektívjeként, sokkal inkább mint dekódolt kulturális reprezentációkat szöveggé újrakódoló alkotás gondolható el. Ezt pedig nemcsak a szelekció, hanem az etnográfus saját kultúrájának kontextusa és szövegei, retorikai fordulatai is meghatározzák. Az etnográfiai írás determináltságában a szubjektum és objektum viszonyai ugyanakkor a saját/én és az idegen/másik kérdéseit, a Másikhoz való viszonyt is közvetve vagy közvetlenül tematizálják, s egyfajta diskurzusba is kapcsolódnak, nem beszélve a hatalmi és politikai kontextusok szerepéről és a retorikai hagyományrendről. Az etnográfiai írásban addig háttérbe szoruló terepmunkáról szóló önreflexív beszámoló műfaja így fontosabbá válik, s egyben a szépirodalom felé tolódik el a hangsúly, megtörve ezzel az addig objektívnek hitt tudományos etnográfia uralmát. Hnízdo monográfiájában Adamová iménti idézetéhez hasonlóan a terepmunkából az egyre inkább epizálódó szöveggenezist emeli ki:

„Postup literárního ztvárnění podkarpatské problematiky byl pro Olbrachta charakteristický: vedl od faktografických a úvahových reportáží k jejich epizaci a odtud pak k románu a povídkám. […] První Olbrachtovy zakarpatské reportáže, které vešly do knihy Země beze jména, jsou důkladným zmapováním terénu nejen po stránce geografické a přírodní, ale zejména zásadní analýzou politických, hospodářských a kulturních poměrů v zemi z historického a současného pohledu.”15

A különféle narratív eljárások, a személyes benyomások, tapasztalatok, párbeszédek, események textuális rögzítése, a diszkurzív tér, amelybe a szöveg illeszkedik, az irodalomtudomány szempontjából is megközelíthetővé teszik az etnográfiai írást.

„Az etnográfiának ebben a felfogásában valamely beszámoló tényleges jelöltje nem a reprezentált »világ«, hanem a diskurzus egy sajátos esete. A dialogikus szövegtermelés alapelve azonban jóval túlmegy a »tényleges« találkozások többé-kevésbé ügyes reprezentációján. Ez az eljárás a kulturális interpretációkat a kölcsönös kontextusok egész sorozatában helyezi el, miközben arra kényszeríti a szerzőt, találja meg a tárgyalt valóságok megjelenítésének azt a módját, amely ezeket a valóságokat multiszubjektívnek, hatalommal telítettnek (power-laden) és mással össze nem egyeztethetőnek (incongruent) mutatja. Ebben a felfogásban a »kultúra« mindig viszonylagos, a történetileg létező, hatalmi viszonyokba ágyazott szubjektumok közötti kommunikációs folyamatok »felirata« (inscription).”16

E. M. Bruner a Writing Culture egy másik, Ethnography as Narrative című esszéjében pedig szó szerint kijelenti, hogy „az etnográfiát diszkurzusnak, a történetmesélés egyik műfajának tekint[i].”17
Olbracht kárpátaljai regionális tudattal és locusszal bíró művei láthatóan az etnográfiai és a szépirodalmi elbeszélés határán állnak. Az adatok visszakeresésénél, az ábrázolt viszonyok ellenőrzésénél sokkal termékenyebb értelmezési lehetőségeket ad e szövegek azon részeire összpontosítani, amelyek nem az elbeszélés tárgyát, hanem az elbeszélés módjait, regisztereit, metódusait vizsgálják, s elsősorban az elbeszélői pozíciót (honnan beszél, miről és kinek) tartják szem előtt. E pontokon pedig a szubjektum tapasztalata, a szöveg kontextuális és diszkurzív horizontja, az idegenről való beszédmód a narráció sarkalatos pontjaivá válnak.

2. Az etnográfiai írás meghatározottsága Olbracht riportjaiban

Hogyan reprezentálható a Másik, az idegen (the other, l’étranger)? Mivel a kérdés az elbeszélhetőségre kérdez rá, Olbracht riportjait olyan interdiszciplináris nézőpontból szükséges vizsgálni, amely felszámolja a szépírás és az etnográfiai írás határait. A kérdés ugyanakkor a szerző pozíciójából is ered, mely a reprezentációt is determinálja. Az „új” centrumból, Prágából érkezik a „régi” (értsd a monarchia idején is), ismeretlen perifériára azzal a céllal, hogy ezt a Másik országrészt megismertesse, hogy hírt adjon, tanúskodjon. A szerző ugyanabba a pozícióba kerül, mint az idegen kultúrába érkező etnográfus, még akkor is, ha az idegen Másik helye nem a távoli Afrikában van, hanem csak az Északkeleti-Kárpátok alatt, Prágától több mint félnapi vonatútra.
Az etnográfiai szöveg, ahogy azt Clifford idézett tanulmányában megállapítja, hatféleképpen meghatározott.18 Sok tanulsággal jár, ha e determinációk fényében olvassuk Olbracht riportjait.
„(1) Kontextuálisan (egy jelentésteli társadalmi miliőből származik, amelyet azonban egyúttal létre is hoz).”

Lépten-nyomon felbukkannak olyan reflexiók, amelyek egy idegen, a terepen tapasztalható jelenséget az olvasók számára értelmezhető, hozzáférhető kontextusokhoz kötnek. Ez az eljárás azonban nemcsak az idegenre irányulva működik, hanem visszafelé is, amennyiben a hasonlítás metaforikus irányultsága visszahat. A Století osmnácté című riportban az előző riportokból ismerős Alsókalocsáról (Koločava) kalauzolja a szerző az olvasót a szomszédos völgyben fekvő Németmokrára (Německá Mokrá): „Přímá vzdálenost mezi nimi není velká, od kostela ke kostelu něco přes deset kilometrů, tedy zdaleka ne tolik, co napříč Prahou…”19

Az összehasonlítás abszurditása a hat soron át továbbkígyózó mondat és az azt követő tízsoros többszörösen összetett mondatba foglalt tényszerű útleírás – mely a két település közötti legkényelmesebb és leggyorsabb, a hegycsúcsok alatt vezető kanyargós utat vázolja – után érzékelhető. A két terep, mely az urbánus Prága két külvárosi pontja és az őserdők és hegycsúcsok által elválasztott Alsókalocsa és Németmokra között helyezkedik el, és amelyet a hasonlítás egymás mellé állít, két külön világ, mely tulajdonképpen összehasonlíthatatlan.
Ez a kontextualizáló összehasonlítás általában sokkal konkrétabban működik. Egy helyen a kárpátaljai nyomort veti össze a prágaival:

„Jedí zelí, tokan, to je ve vodě vařenou kukuřičnou mouku, a korš, podplamenice z hrubě rozmletého ovsa, kterým říkají chléb; dva prsty vysoký, hořký, a pokud jest vlahý, tak mazlavý jako silniční bláto a také tak černý, ale který již druhého dne třeba máčet ve vodě, chcete-li jej ukousnout; chléb, po jehož ochutnání si celý den vyškrabujete ze zubů plevy a který by pražský žebrák otloukl o hlavu každému, kdo by se opovážil nabídnout mu jej.”20

Szintén a kontextuális determinációhoz sorolhatunk minden olyan utalást, amely a cseh közbeszédben a Kárpátaljáról szóló diskurzusra hivatkozik. A Židé című riport épp egy ilyen diskurzus vázlatával indul, és azokra az olvasmányélményekre hivatkozik, amelyek csehül hozzáférhetőek („O Židech Podkarpatska jsme již četli.”).21 Beszédes, hogy az ismeretlen föld ismeretlen zsidóságáról szóló mindkét mű fordítás. Ráadásul homlokegyenest más képet nyújtanak a régió zsidóságáról. Albert Londres Le Juif errant est arrivé című, 1930-ban kiadott könyvét, melyben egy fejezet a munkácsi s egy a kárpátaljai vidéki zsidóságot írja le, egy évvel később cseh fordításban is kiadták. Bartha Miklós Kazárföldön (1901) című, erősen antiszemita, nagy – Olbracht számára valószínűleg nem ismert – vitákat kiváltó útirajza 1927-ben jelent meg Munkácson cseh fordításban. A szerző az idegen kontextusokba illeszkedő olvasmányélményeket a terep tapasztalataival veti össze, majd ebből azt szűri le, hogy a két forrás tulajdonképpen használhatatlan: „…názory obou autorů bude třeba poopravit. Francouzský novinář, prohlížeje si nouzi podkarpatských Židů, se domnívá, že vidí bídu výhrandně židovskou. Mýli se; je to bída podkarpatská. A fakta Barthovy knížky jsou zastaralá.”22

„(2) Retorikailag (kifejezésbeli konvenciókat használ, amelyek őt ugyancsak használják).”

A retorikai koncepciók legmarkánsabban a tájleírásokban és a szociális körülmények leírásában jelentkeznek, utóbbi esetben, a nyugati civilizációból érkező antropológus benyomásához hasonlóan, a primitívvel való találkozásban artikulálódnak. A kárpátaljai életet, a verhovinai nép gondolkodását középkorinak nevezi a szerző.23 „Az „őserdő” („prales”) hívószóként, visszatérő motívumként jelenik meg a riportokban. Az őserdő, a hegyek a természeti környezet minden civilizációhoz kötődő, emberi nyom mögött jelen van olyan háttérként, mely mindent meghatároz. Az Egy tizenegyedik századbeli falu (Vesnice jedenácteho století) és a Tizennyolcadik század (Století osmnácté) is az őserdő leírásával kezdődik. Az őserdő mintha az időn kívül létezne, a civilizációt is elszigeteli időben, mint arra a két cím és a riportkönyv végső autorizált címe (Hegyek és évszázadok) is utal. A riportkönyvet elindító szépirodalmi tájleírás kontextuális olvasata során világossá válik a szerzői szándék, mely szembe megy a retorikai konvencióval. A barátságosnak, elevennek, emberbarátnak ábrázolt cseh tájleíró hagyományt nem használja, hiszen alapvetően más jellegű tájat ábrázol. Ugyanakkor a német romantika tájleíró hagyományát is figyelmen kívül hagyja, mely a vad, hegyi, ember nélküli tájat előszeretettel jeleníti meg. A romantika dinamikus, az elemek erejében gyönyörködő szemléletével élesen szembehelyezkedik, hiszen az Olbracht által ábrázolt táj csöndes és mozdulatlan, mint egy temető:

„Prales je smutný a zapáchá tlením. To proto, že je zde více smrti než života a živí nestačí požrati mrtvých. Kráčíte-li po svěží měkostí mechů, co scvíli se po lýtka boříte do hrobů hnijícího stromoví, z umrlých těl svých dědů ještě zcela ztrouchnivělých se ke vzduchu divoce ženou houštinz maličkých smrčků a na starých pařezech rostou zahrádky keřů a květin. Je zde ticho; není tu zpěvného ptactva ani drobného zvířectva.”24

A tájleírás itt nem a szubjektum érzelmeit tükrözi, mint a romantikus tájköltészetben, hanem az őserdőből kinövő, lenti, hegyaljai civilizációt: „…tady se umírá brzy.”25

„(3) Intézményileg (az etnográfus bizonyos tradíciókon, tudományterületeken belül, meghatározott közönségnek, illetve azok ellenében ír).”
A riportok értelemszerűen a Literární noviny baloldali olvasóközönsége számára íródtak, s ugyanerre a közönségre számított a könyvkiadó is a szerző közismert politikai meggyőződése és tevékenysége okán.

„(4) Műfajilag (az etnográfia általában jól elkülöníthető egy regénytől vagy egy útleírástól).”
Esetünkben ez az összehasonlítás csak áttételesen érvényesül, amennyiben a riportok heterogén műfaji elemekből épülő struktúrájában a markáns etnográfiai érdeklődést emeljük ki.

„(5) Politikailag (a kulturális valóságok reprezentálásához kötődő autoritás nem egyenlő mértékben oszlik meg, és alkalmanként megkérdőjelezhető).”
Az intézményi kontextussal elválaszthatatlanul összefügg ez a szempont, hiszen Olbracht dokumentarista-szociográfiai szemlélete egyértelműen artikulálja a cseh uralom, a kolonizáló vagy imperialisztikus törekvések elemzése után azok kritikáját. A szerző nyíltan kimondja: „Čeští pánové kolonisují Podkarpatsko.”26 E kritika ugyanakkor a kapitalista berendezkedés kritikája is (bankrendszer, államosított erdőgazdaság, az új határok, a magas vasúti adó, iparosított termelés), melynek emblémájaként a Baťa üzlethálózata lépten-nyomon felbukkan.27

„(6) Történetileg (a fenti konvenciók és korlátozások mindegyike változó).”

A csehek kolonizáló törekvéseit az előző rendszer, a magyarok uralmának kontextusában vizsgálja a szerző. Egán Ede és bevégzetlen törekvése (az ún. „hegyvidéki actio”) ennek emblémájává válik.28 Egy másik „hazai” történelmi kontextussal való összevetés szintén a kritikus hangnemet erősíti. Az a nép, amely néhány évtizede még az osztrák uralom imperializmusával harcolt a nemzeti függetlenségért, most ugyanolyan eszközökkel gyarmatosít egy másik népet:

„Divide et impera? myslíte si. Stará rakouská škola?”29
„…pražští páni zapomněli na rakouské zkušenosti.”30
„…dnes se ještě národní hnutí na Podkarpatsku daleko spíše podobá českému vlastenectví let šesdesátých s jeho živelností, nediferencovaností a často i naivností. Jde tu v první řadě o boj o jazyk, o kulturu, o jméno.”31

Munkácsot is ebben a XIX. századi történelmi kontextusban szemléli, és az 1860-as évek Prágájához hasonlítja.32 Még a kárpátaljai vallás jellegét is a nemzeti történelem szempontjából artikulálja: „Náboženství karpatských pastevců a dřevorubců je směsice pohanství a křesťanství, táž, proti které bojoval na sklonku prvního tisícletí v Čechách svatý Vojtěch.”33

E hat determináció alakítja Olbracht elbeszélését a szerző etnográfus pozíciója, háttere vagy kontextusa által – tehát azon társadalmi, politikai és irodalmi nézőpontok, textusok, kontextusok, diskurzusok, adatok összessége, amelyet a centrumból a Másikról, a perifériáról kialakít; vagyis ahonnét a szerző jön.
Ugyanakkor az idegenről, a Másikról való beszéd a sajátra és az ismertre is (vissza)vonatkozik, amennyiben a szerző ezen kontextusok összességét az idegen bemutatásánál felhasználja – képletesen azt mondhatnánk, az ő nyelvükön beszéli el, milyen „csehül áll” Kárpátalja.
Johannes Fabian, a posztmodern antropológia egyik fő teoretikusa írja:

„…our ways of making the Other are ways of making ourselves. The need to go there (to exotic places, be they far away or around the corner) is really our desire to be here (to find or defend our position is the world). The urge to write ethnography is about making the then into now. In this move from then to now the making knowledge out of experience occures. Both movements, from here to there and from then to now, converge in that I called presence. This is the way I would define the process of othering.”34

E megállapítások mentén olvasva Olbracht riportjait elsősorban az idegenség, az elkülönbözés retorikai artikulációját kell vizsgálnunk – s csak ezután az idegent, a másikat, mint a leírás/elbeszélés tárgyát – hiszen az idegen pozicionálása, hasonlítása, s végül domesztikálása/honosítása lesznek azok az artikulációk, amelyek a narrációt keretek közt tartják.

III. Az idegenről való beszéd  a topográfia és a kronotoposzok szintjén az Egy tizenegyedik századbeli falu és az Akikről itt azelőtt nem lehetett hallani című riportokban

Az idegenség retorikai reprezentációja több regiszterben történik, ám mindig hasonló kontextuális/referenciális alap vonatkozásában: Prágához, illetve Csehországhoz való hasonlításban.

1. Idegenségelbeszélés a topográfia szintjén

A topográfia szintjén egyfajta geonarratívát alkotva indul meg az elbeszélés a Hegyek és évszázadok első darabjában, mely a Kárpátok vadregényes bérceiről az őserdőkön keresztül vezet vertikálisan lefelé, a kultivált völgyek és a lakott területek irányába. A tájleírás nem hasonlítja a tájat explicit módon az emberléptékű, dombos, kultiváltabb és szelídebb cseh tájhoz, a referenciális alap kontextusként van jelen, s csak az elbeszélés egy elemében tör be a szövegbe, miként az e területeken általánosan honos holló (krkavec, corvus corax) hangjaként a csöndes tájba:

„Uvidíte-li někde v pralese karpatských hor, jak ze stráně do stráně a přes údolí jen desítky metrů široké letí zvolna krkavec, a uslišíte-li, jak mezi máváním křídly říká své pomalé a smutné k-k-k, jako by bylo vyslovováno odněkud z hloubky lidského hrdla, nevzpomínejte na to, čemu ste jsi učili ve škole že je krkavec pták v našich krajinách již dávno vyhynulý. Zde jste právě před tím dávno; a jste tu pred stoletími.”35

A holló károgása tehát szimbolikusan poliszém alakzattá lesz, egyrészt a táj nyelveként, egy másik, idegen nyelvként jelenik meg, hasonlóan az itt beszélt idegen nyelvekhez (ruszin, magyar, jiddis), másrészt az ősivel, az archaikussal, a mitikussal való találkozást beszéli el, amely a tudott (iskolában tanult), de nem tapasztalt (nem hallott) múlt időt jelenvalóvá (present) teszi. Ez a prezentáció egy metonimikus retorikai alakzaton keresztül történik, amelyben a jelenlétet („jste tu”) a térbeli távolság felszámolásáról („there” => „here”) az időbeli távolság felszámolására („then” => „now”) váltja.

2. Idegenségelbeszélés a kronotoposzok szintjén – az idő

Ugyanez a metonimikus felcserélés jellemzi a narráció kronotoposzaival artikulált idegenséget is, mely már az idézett riport címében – Egy tizenegyedik századbeli falu – is megjelenik, és a narráció ezen visszatérő eleme teszi koherenssé vagy határolja le az etnográfiai elbeszélést. Ebben a középkoriként, tizenegyedik századiként jelölt keretben reprezentálja a mezőgazdasági termelést, a religiozitást (amit a középkorias kereszténység és a pogányság élő emlékének egyvelegeként ír le), a népi mágiát, de ugyanakkor a jelen társadalmi problémáit, a közelmúlt politikai eseményeit és azok új, megváltozott, jelen társadalmi körülményeket kialakító nemrégi (kicsivel több, mint tízéves) idejét is. Az elbeszélés tehát azt az időzavart hivatott érzékelni, amelyet a centrumból érkező elbeszélő érez, ti. hogy a jelen anakronisztikus.

A népéletre, a népzenére és néptáncra tett megjegyzésekben („Hrají tanečný písně s monotónní melodií, znova a desatkrát znova opakovanou, a tančí…”)36 a primitív egzotikuma, idegensége jelenik meg, ahol újra betör a szövegbe az időt összezavaró metonímia: „Jak žili staří Slované Kosmova věku? Netřeba po poučení choditi do listinných pramenů. Takhle žili.”37 A hollóhanghoz hasonlóan itt is egy otthonról ismert, de nem tapasztalt elemet használ (az iskolában tanult Kosmas, a középkori cseh krónikás alakját idézi meg). A másik térben, az idegen terében jelenvalóvá, azaz megtapasztalhatóvá válik az otthoni múlt idő. A térben való mozgás, az odautazás tehát időben való mozgásra cserélődik fel.

A tizenegyedik század ideje ugyanakkor olyan idő, amely nem változik és nem adaptálható. A közelmúlt Kárpátalja szociális helyzetét súlyosbító politikai eseményei, a rendszerváltás, az új centrum és az új gyarmatosítók a kereskedelem új, kapitalista formájával (a Baťa a szöveg topográfiájában ezt jelképezi), illetve az új bankrendszer nem az idő haladását hozta, hanem a stagnálást, az új határok pedig – a monarchia területén végzett idény- és vendégmunka útjait elvágva – az elszigetelődést. A fakitermelés államosítása, a magas vasúti adók, az Amerikába való utazás ellehetetlenülése tovább fokozta a nyomort. – „Ale teď přišli zlé časy. Není zač kupovat. […] Třeba se vrátit z třinásteho století a z haléřového peněžního hospodářství zase do věku jedenáctého.”38 „Je nutno vrátit se do jedenácteho století; do hladových let jedenácteho století.”39

Kárpátalja tehát egy másik időben létezik, másikban azért, mert idegen, hiszen a múlté, és mert konstans és stagnáló, a váltakozó kolonizáló hatalmak számára elfeledett.40

3. Az idegenség elbeszélése a kronotoposzok szintjén – a tér

Hasonlóan metonimikus idegenségartikulációt találunk a második, Akikről itt azelőtt nem lehetett hallani című riport narrációjában is. A riport a Kárpátalján (főleg a városközpontokban) megtelepedett csehekről szól, akik leginkább hivatalnokként dolgoznak. Az ismeretlent, a Másikat kutató szem itt azt keresi, ami ismerős, a tájban azokat a jeleket kutatja, amit értelmezni tud (cégérek, márkák, feliratok, nyelvek). A nyelvek, megnevezések sokszínűségének textualizálásával egy saját, ismert homogén nyelvi környezetből egy inkább idegenbe és heterogénbe, nyelvi pluralitásba lép az elbeszélő. A leírás, elbeszélés két helyszínét így vezeti be:

„Zřízenci na nádraží mluvili ovšem česky. Vrátný, odnímající jízdenky, také. Omnibusák rovněž. A teď, když vystupují před pěkným domem s ohromným »Baťa« a s vyleštěnou výkladní skříní bot a punčoch učiněných plastickými, pochoduje kolem za zvuku »Andulky šafářovy«,41 rozsekané ve vojenské kroky, oddíl československé pěchoty. Podvečerní prochazeči se zastavují, dívají se a poslouchají.
Pardubice?
Nikoli: Užhorod.
Ale zdání možná klame a třeba si druhého dne město nad Uhem, bývalý Ungvár, zevrubněji prohlédnout, prozatím aspoň z vnějška. Je to přece hlavní město země a metropola podkarpatských Rusínů.
Rusínů? Kde jsou?”42

A ruszinok helye ismeretlen marad, hiszen a város, a régió centruma kolonizált, vagyis ismertté tett: „Užhorod je město dvou dobyvatelů: Čechů a Maďarů. Dobyvatele starého a dobyvatele nového.”43 Az ismeretlen nyelvvel való találkozás is idegenségjegyként olvasódik, melyet a félreértesülés is erősít: „I děti přistěhovalých sem Čechů, pro které má maďarština, zvučná reč bez skloňování a členů, jíž možno mluvit již při jisté zásobě slov, obzvláštní přítažlivost.”44

A kolonizált táj az ismert, a saját látszatát kelti („Pardubice”), ám a saját „belenyúlása” a plurális, félig-meddig idegen tájba nemcsak az idegent, a másikat reflektálja, hanem önmagát is, amennyiben idegenként érzékeli. Az elbeszélés, leírás másik helyének bevezetésében – Užhorod/Ungvárhoz hasonlóan – a nyelvi pluralitás, a megnevezés heterogenitása és egyszersmind esetlegessége bizonytalanítja el a helyet. A nevek szinonimái szinte párhuzamos, szinonim tereket alakítanak ki. Mintha a különböző nyelvű megnevezések mégsem ugyanazt a helyet jelölnék, miközben mégis az otthoni nyelvet halljuk, mely itt persze idegen:

„»Jemináčku, vy už taky vzhůru, paní oficiálová?« Jest to nejkrásnější pražská čeština. To se na pusté ulici zhlédly dvě ženy. »Ale můj jede do Chust, tak mu jdu zamluvit v autobusu místo…« […] Jablonec nad Jizerou? Ne. Volovoje. Ökörmezö. [sic!] Volové!”45

Jablonec nad Jizerou kisváros a festői Krkonoše hegyei között található. A Krkonošera mint Csehország legmagasabb hegyvidékére való utalás az attól méretében, természeti és kulturális környezetében elütő Keleti-Kárpátokat hivatott érzékeltetni.46 A település neve mögött személyes allúzió is rejtőzik, hiszen Olbracht a 20 km-re délre fekvő Semily városában született a Krkonoše lábánál, s már gyerekkorában megismerkedett a hegyvidékkel.

Ökörmezőn a helyi zsidósággal találkozik az elbeszélő, mint idegennel. A magyar nyelv Ungváron tapasztalt idegensége a jiddis idegenségére változik – a magyar nyelv az elbeszélés idejére szinte eltűnt a városkából, csak az idős nyugdíjasok, az ügyvéd, az orvos és a görög-katolikus pap beszéli.47 Az elbeszélői tekintet az ismertből az ismeretlenbe tart, a tájban a ruszinokat keresve (a ruszinok helyére vonatkozó kérdés újra és újra visszatér), a gyarmatosítottól az idegen felé halad a régió centrumából, „fővárosából” a kisvárosba, onnét a faluba, a lakott terület és a természet határáig. Ezen a peremvidéken találja meg a ruszinokat, a legláthatatlanabb, legelnyomottabb idegeneket. A periféria felé való haladás stációi az idegennel való találkozásban is fokozódnak: a különös nyelvű urbánus magyaroktól a kisvárosi zsidóság zárt világán át a ruszinokig, mint a civilizált tájból a természetibe vezető út utolsó megállójáig.

Az elbeszélő végül a vad természetben, a hegyi őserdőben, a Popágya-csúcs (1740 m) és a csehszlovák–lengyel határ körüli senkiföldjén találja magát egy vadászbódéban, s éppen itt, a világvégén bukkan az otthon és a centrum emlékére, mely az etnográfiai terepbeszámolók narratív formáit idézi:

„Pisatel těchto reportáží zde za jedné krásné červencové noci přespával. A prohlížeje prkenné stěny, objevil u maličkého okénka smutný výkřik, krasopisně tam napsaný inkoustovou tužkou: »Ach, zlatá Praho! Uvidím Tě ještě? Ant. Kadeřábek, respicient fin. stráže.« A autor knížky představoval živě respicienta Kadeřábka […] jak vzpomíná na nějaký šťastný koutek Prahy svého mládí, jak mu je smutno a jak mu je hrůza ne z té osamělosti a pustoty okolo, nžbrž v něm, jak vstává, protahuje se v kříži a vyjímá ze služebního notesu tužku, aby tu zvěčnil svou touhu.”48

Prága tehát egyszerre jelenti az otthont, az ismertet, a múltat, a civilizációt, amely rejtett emlékként betör az embertelen, idegen, vad természeti tájba. Az etnográfiai írás szerzője – Johannes Fabian idézett megállapításai nyomán – az ittből az ottba vágyik, az idegent akarja megismerni. A narráció eddig a végpontig tart, hiszen az ott („there”), a jelen nem lévő hely ebben az esetben már nem az idegent, hanem Prágát, az otthont jelenti.
Irodalom

Adamová, Lenka: Ivan Olbracht. Praha, 1977, Horizont.
Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kárpátalján. Budapest, 2013, Aposztróf.
Clifford, James – Marcus, George E.: Writing Culture – The Poetics and Politics of Ethnography. Berkeley, 1986, University of California Press.
Dějiny české literatury IV. Praha 1995, Victoria publishing.
Hnízdo, Vlastislav: Ivan Olbracht. Praha, 1982, Melantrich.
Kopisťanská, N. F. – Gošovský, V. L.: Jak vznikla první kniha Ivana Olbrachta o Zakarpatsku. Česká literatura, 25. évf. 1977/1. 26–34.
Kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 1999/4 (LXV. évf.).
Olbracht, Ivan: Nikola Šuhaj loupežník, Golet v údolí, Hory a staletí. Praha, 1959, Naše vojsko.
Píša, Antonín Matěj: Ivan Olbracht. 1982, Československý spisovatel.
Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó.
Zádor András: Olbracht. Budapest, 1967, Gondolat.

—

1 Adamová, Lenka: Ivan Olbracht. Praha, 1977, Horizont. 75.
2 Píša, A[ntonín] M[atěj]: Ivan Olbracht. 1982, Československý spisovatel. 67.; Zádor András: Olbracht. Budapest, 1967, Gondolat. 81–83.
3 1981-ben Alsókalocsán (Коло-
чава [Kolocsava]) Ivan Olb-
racht-múzeumot nyitottak, ké-
sőbb mellszobrot emeltek a szerzőnek.
4 Ivan Olbracht kárpátaljai utazásait, ismereteit, tevékenységét a köv. tanulmány alaposan feldolgozta: Kopisťanská, N. F. – Gošovský, V. L.: Jak vznikla první kniha Ivana Olbrachta o Zakarpatsku. Česká literatura, 25. évf. 1977/1. 26–34.
5 Idézi Rudolf Havel utószavában. In Olbracht, Ivan: Nikola Šuhaj loupežník, Golet v údolí, Hory a staletí. Praha, 1959, Naše vojsko. „Azért jöttem, hogy szépirodalmat írjak. De amikor láttam, hogy milyen mérhetetlen nyomorba hajszolódott e föld, milyen politikai zavarokat keltettek tudatosan és nyerészkedésből, és milyen veszélyes és jól szervezett rablóbanda lop meg egész vidékeket, nem lehetett legalább az első időszakban nem félretennem a szépirodalmat, és nem írni ezekről. Cikkeim elég nagy felbolydulást váltottak ki. És a fő kérdés az volt, mit tudok, és mit nem tudok. Eleget tudtam, de csak a töredékét írtam meg, bár az igazság igazság marad, de hogy hivatalos igazsággá váljon, ahhoz az egyén számára gyakran hozzáférhetetlen bizonyítékok kellenek. És éppen az elfelejtett vidék, ahol tartózkodtam, volt az úri harácsolók eldorádója. Itt természetesen isteni nyugalomban lehetett lopni és zsiványkodni. Itt igazi betyáridill volt. És idejött egy egyén, hogy megzavarja.” (A cseh forrásokat saját fordításban idézem, ahogy Olbracht riportjait is, mivel Zádor András fordítása nem állt rendelkezésemre – Sz. P.)
6 Idézi: Kopisťanská–Gošovský: i. m. 32. „…engem egyfolytában hívnak valahova előadást tartani Kárpátaljáról, amely számukra, mint ahogy erről újra és újra meggyőződöm, ismeretlen afrikai vidék.”
7 Vö. Olbracht: i. m. 604–605.
8 Idézi: Hnízdo, Vlastislav: Ivan Olbracht. Praha, 1982, Melantrich. 99. Káňa állítja: „S Olbrachtem jsem o Zakarpatsku mluvil, četl tyto reportáže a ptal se mne, zda je to tam vskutku tak hrůzné. Nu, sám se o tom přesvědčil.” Idézi: Adamová: i. m. 77. [Olbrachttal beszélgettem Kárpátaljáról, olvasta ezeket a riportokat, és azt kérdezte, tényleg olyan szörnyű-e ott. No, maga győződött meg róla.”] 9 Idézi: Adamová: i. m. 77. „A gondolat, hogy Kárpátaljára menjek, és tanulmányozzam a vidéket, abban az időben ötlött fel bennem, amikor a parlamentben sok szó esett az ottani körülményekről, az anyagi és kulturális nyomorról.”
10 A filmet Alsókalocsán forgatták, színészek nélkül, a helyi lakosok szerepeltetésével.
11 Lásd Adamová: i. m. 80–81.
12 Alaposan feldolgozta ezt a folyamatot Kopisťanská–Go-
lošovský: i. m.
13 Adamová: i. m. 81. „A harmincas évek folyamán a szöveg alakítások során esett át. A Harc a kultúráért 1931. novemberi folyóiratközlése után, a szerző eredeti fotográfiáival a kárpátaljai vidéki zsidókról, e hosszú riport bővített verziója 1932 márciusában jelenik meg a Névtelen föld című könyvben, majd a riportok végleges változata a Hegyek és évszázadok cím alatt jelentek meg 1935-ben. / A riportanyagot Olbracht már a második kiadásnál szerkezetileg és stilisztikailag átalakítja, megerősíti a szöveg gondolati összefüggéseit, és az egyszerű tényközlés helyett gyakran jelenik meg történet vagy annak csírája. A szöveg hatszorosára bővült, az eredeti riport egyes részei önálló tanulmányok alapjává váltak, új fejezetek kerültek betoldásra. Az eredeti változat elméletibb fogalmazásmódja és értelmezési rendje nemritkán elbeszélői formájúvá alakult, kidolgozott cselekménnyel, a szereplők dialógusával, jellemzésével…”
14 N. Kovács Tímea: Kultúra – szöveg – reprezentáció. In Kulturális Antropológia és irodalomtudomány. Helikon Irodalomtudományi Szemle, LXV. évf., 1999/4. 487.
15 Hnízdo: i. m. 102. [Kiemelések tőlem – Sz. P.] „A kárpátaljai probléma irodalmi megformálásának menete jellemző volt Olbrachtra: a tényleíró és fejtegető riportoktól vezetett azok epizációjához, s onnét a regényhez és az elbeszélésekhez. […] Olbracht első kárpátaljai riportjai, amelyek bekerültek a Névtelen föld című könyvbe, a terep alapos feltérképezését nyújtják, nemcsak földrajzi és természeti értelemben, de főképpen a vidék politikai, gazdasági és kulturális állapotának lényegbevágó elemzése, kortárs és történelmi szemszögből.”
16 Clifford, James: Bevezetés: részleges igazságok. In Kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon Irodalomtudomá-
nyi Szemle LXV. évf. 1999/4. 509.
17 Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó. 181.
18 Clifford: i. m. 499.
19 Olbracht: i. m. 520. „A közvetlen távolság nem nagy, templomtól templomig valamivel több mint tíz kilométer, tehát távolról sem annyi, mint Prágán keresztül…”
20 Olbracht: i. m. 433. „Káposztát és tokányt esznek, ami vízben kifőzött kukoricaliszt, és »kors«-t, durva őrlésű zabból készített lepényt, amelyet kenyérnek neveznek; két ujj magas, keserű, és ha nedves, akkor olyan csúszós, mint az út sara, és éppoly fekete, de amelyet már másnap vízbe kell áztatni, ha bele akarsz harapni; kenyér, amelyet megkóstolva egész nap a pelyvát kapargatod a fogaid közül, és amelyet a prágai koldus a fejéhez vágna annak, aki képes lenne felajánlani neki.”
21 Uo. 455. „Kárpátalja zsidóiról már olvashattunk.”
22 Uo. „…mindkét szerző nézeteit korrigálni fog kelleni. A francia újságíró a zsidók nélkülözését látva arra következtet, hogy kizárólag zsidó nyomort lát. Téved; ez kárpátaljai nyomor. És Bartha könyvének adatai elévültek.”
23 A Vesnice jedenáctého století című riportban: uo. 429., 437.
24 Uo. 424. „Az őserdő szomorú, és a bomlástól bűzlik. Azért, mert itt több a halál, mint az élet és az élők nem győzik felzabálni a halottakat. Ha a friss, puha mohán lépdelsz, hamarosan bokáig süppedsz a korhadó sírokban, a fák apáik már szétesett holttestéből, a kis fenyők bozótjából vadul igyekszenek a levegőre, és a régi csonkokon bokrok és virágok kertje nő. Itt csönd van; nincsenek itt sem énekesmadarak, sem apróvadak.”
25 Uo. 426. „…itt korán halnak.”
26 Uo. 450. „A cseh urak gyarmatosítják Kárpátalját.”
27 Pl. uo. 439., 462., 470.
28 Uo. 450–455.
29 Uo. 476. „Divide et impera? gondoljátok. A régi osztrák iskola?”
30 Uo. 481. „…a prágai urak elfelejtették az osztrák tapasztalatokat.”
31 Uo. 486. „…Ma még a nemzeti mozgalom Kárpátalján sokkal jobban hasonlít a hatvanas évek cseh hazafiságára elemiségében, differenciálatlanságában és gyakran naivitásában. Elsősorban a nyelvért, kultúráért, névért folytatott küzdelemről van szó.”
32 Uo. 440., 443.
33 Uo. 432. „A kárpátaljai pásztorok és favágók vallása a pogányság és kereszténység keveréke, ugyanaz, amely ellen az első évezred végén Prágai Szent Adalbert harcolt Csehországban.”
34 Fabian, Johannes: Presence and Representation: The Other and Anthropological Writing. In Critical Inquiry. Vol. 16, 1994/4. 756.
35 Olbracht: i. m. 423. „Ha valahol a Kárpátok hegyeinek őserdőjében meglátjátok, ahogy a hegyoldalból a pusztán néhány tíz méter széles völgyön átrepül a holló, és ha meghalljátok, ahogy szárnyalása közben lassan és szomorúan kiáltja: k-k-k, mintha valahonnan egy emberi torok mélyéről szólna a hangja, ne gondoljatok arra, amit az iskolában tanítottak, hogy a holló vidékeinken már régen kihalt madár. Itt éppen ezelőtt a régen előtt vagytok; és itt évszázadokkal ezelőtt vagytok.”
36 Uo. 426. „Táncdalokat játszanak monoton melódiával, újra és tízszer ismételve, és táncolnak…”
37 Uo. „Hogyan éltek a régi szlávok Kosmas idejében? A tanulságért nem kell a kéziratos forrásokig menni. Így éltek.”
38 Uo. 426–427. „De most rossz idők jöttek. Nincs miből vásárolni. […] Vissza kell térni a tizenharmadik századból és a filléres pénzgazdaságból megint a tizenegyedik század idejébe.”
39 Uo. 430. „Vissza kell térni a tizenegyedik századba; a tizenegyedik századi éhezés éveibe.”
40 E riport párját alkotja a Német-
mokra zárt, időben és térben elszigetelődött németségét bemutató Osmnácté století című esszé is, ahol a Mária Terézia idején Tirolból betelepített németek a telepítés korának állapotát őrzik.
41 Andulka šafářova – az egyik legismertebb cseh népdal, Bechyňsko területéről származik, szövege 1977-ben jelent meg Prágában a Národní písně, pohádky, pověsti, říkadla, obyčeje všeobecné a zejména právní című gyűjteményben.
42 Olbracht: i. m. 440. „Az állomás alkalmazottai persze beszéltek csehül. A menetjegyeket ellenőrző kalauz szintén. Az omnibuszvezető is. És most, amikor kiszállok egy szép ház előtt, hatalmas »Baťa« felirattal, kifényesített kirakatában cipők és plasztikus harisnyák, körben az »Andulky šafářovy« menetelnek, a melódiát szétszabdalják a katonás lépések, a csehszlovák gyalogság osztaga. / Pardubice? Dehogy: Uzs-
gorod. / De a látszat csalhat, és más-
nap alaposabban meg kell tekinteni egyenlőre legalább kívülről az Ung folyó menti várost, az egykori Ungvárt. Hiszen ez a kárpátaljai ruszinok fővárosa és központja. / Ruszinok? Hol vannak?”
43 Uo. 440. „Ungvár a hódítók városa: a cseheké és a magyaroké. A régi és az új hódítóké.”
44 Uo. „Az ideköltözött csehek gyermekei számára a magyar, e dallamos, ragozás és toldalékok nélküli nyelv, amelyet csak bizonyos szókinccsel lehet beszélni, különös vonzerővel bír.”
45 Uo. 443. „»Jézuskám [»Jemináč-
ku« – a »jemine« kicsinyítő képzős alakja, meglepetést kifejező indulatszó. Etimológiailag a »Jesu Domine«-ből ered. – Sz. P.], maga már szintén fenn, tekintetes asszony?« Ez a legszebb prágai cseh nyelv. Két asszony találkozott az üres utcán. »Ó, az én uram Husztra készül, megyek, foglalok neki helyet az autóbuszban…« […] Jablonec nad Jizerou? Nem. Volovoje. Ökörmező. Volové!”
46 „…a kárpátaljai táj más, mint a cseh, rejtélyesebb, diszharmonikusabb, vadabb.” Zádor: i. m. 88.
47 „Město bylo kdysi židovsko-maďarské; teď maďarsky mlví jen několik penzistů, advokát, starý lékař. A ovšem řeckokatolícky farář, ty jsem na Podkarpatsku jinak hovorit neslyšel. Dnes je Volové židovsko-české. Na ulici se mluví česky a jiddiš.” – Olbracht: i. m. 444.
48 Uo. 447. „E riportok írója egy szép júliusi éjszakán aludt itt. És amint a deszkafalat nézegette, a pici ablaknál szomorú kiáltást fedezett fel, szépírással, tintaceruzával írva: »Ó, arany Prága! Látlak-e még valaha? Ant. Kadeřábek, a pénzügyőrs. munk.tsa.« És a könyv szerzője élénken elképzelte Kadeřábek munkatársat […] amint Prága valamely boldog szegletére emlékezik az ifjúságából, amint szomorú, és amint borzong, nem is a magánytól és az ürességtől, ami körülveszi, de magától, amint felkel, kinyújtja a derekát, kiszedi az ügyeleti noteszből a ceruzát, hogy megörökítse itt vágyait.”