Mikor lesz elég a történelemből? – Könyvfesztivál, 2016/2.

XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2. nap, 2016/4/22

Péntekre, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál második napjára feléled a Millenáris, délelőtt kezdődnek és kora estig tartanak a dedikálások, könyvbemutatók és kerekasztal-beszélgetések, a testvérrendezvény, a Kis Könyves Éj programjai pedig kora estétől éjfélig zajlanak. Az egyik legforgalmasabb hely természetesen a díszvendég ország, Szlovákia standja, a közelben kis túlzással több szlovák szót hallani, mint magyart.

De nem lenne nemzetközi a fesztivál, ha nem mutatnák meg magukat más nemzetiségű írók. Például a szerb Dragan Velikić, bár a vele folytatott beszélgetés meglehetősen kurtára sikerül, ráadásul nem is túl informatív. A nemzetközileg is elismert író, akinek több regénye olvasható magyarul, mindenféle országok mindenféle városaiba (köztük Budapestre) és különböző történelmi korokba kalauzolja olvasóit, ezúttal viszont csak néhány anekdotát hallunk tőle – természetesen a magyar fővárossal kapcsolatos élményeit osztja meg velünk. Amúgy a Millenáris épületeinek standjai és termei között rohangálva a tudósító nehezen dönti el, hogy a kevesebb tényleg több lenne-e, vagy inkább örülnie kellene a programok változatosságának és mennyiségének. Mindenesetre húszperces, fél- vagy egyórás beszélgetések zajlanak párhuzamosan, illetve levegővételt sem engedve követik egymást a különböző helyszíneken, és törvényszerű, hogy nem sikerül mindegyikük tartalmasra.

A szlovák Dušan Šimko bemutatkozása azért jóval többet nyújt, bár a bő félórás műsor fele – ahogy a szlovák stand más programjainak esetében is – tolmácsolással telik. Ez azért nem olyan nagy baj: miközben magyarul és szlovákul hallgatjuk ugyanazt, a beszélgetők mögötti fal mini-szótárát böngészhetjük. Nyelvlecke kezdőknek – magyar szavak szlovák megfelelői és fordítva. Hiába nem rokon a két nyelv, a nem kevés jövevényszó révén akad közöttük némi kapcsolat. A kassai születésű, egyébként szerb felmenőkkel is rendelkező Šimkóval és magyar fordítójával, Forgács Ildikóval Márton László beszélget. A téma a történelmi regény, amelyhez Šimko esetében egyrészt saját életútja, másrészt kis emberek kis történeteinek történelmi kontextusba helyezése adja az alapanyagot. Az író ’68-ban emigrált Csehszlovákiából, hogy aztán Svájcban, Bázelben telepedjen le és tanítson az egyetemen. Életének háromszögét a Balkán teszi teljessé: nemcsak a csehszlovák, hanem a jugoszláv történelmet is tematizálja.

Dušan Šimko bemutatója

Šimko beszél egy kicsit a lokális identitásról, illetve annak hiányáról: az elbizonytalanodás korát éljük, olyan időket, amikor a nemzeti identitás (amelyből neki is több van) negatív felhangot kap. Szerinte a régi és új generációk közös betegsége a felejtés, ami visszavezethető arra, hogy a régió nemzetei két diktatúrát is átéltek. A múltnak a jelent megbénító visszaköszönése azonban nem kizárólag kelet-közép-európai nyavalya, teszi gyorsan hozzá, ő ugyanis két évig élt Japánban is, ahol hasonlót tapasztalt. Richard Holbrooknak a délszláv konfliktus kapcsán elhangzott kifakadását idézi, miszerint „elég a történelemből!” Aztán a kis nemzetek irodalmának fennmaradásában fontos szerepet játszó műfordítók munkásságára hívja fel a figyelmet, Forgács Ildikó pedig arra hoz példát, hogy szerző és fordító munkája néha csapatmunka: a Gubbio negyvenéves főhőse az eredeti szövegben ötvenedik születésnapját ünnepli, a magyar változatban viszont már helyesen szerepel az életkora.

A szlovák stand díszlete

A történelemtől ezen a napon nehéz elszakadni: az Amerikai Egyesült Államokban élő örmény írónő, Aline Ohanesian Orhan öröksége című könyvéről szóló eszmecsere konklúziója éppen az lenne, hogy a kollektív traumákról – konkrétan az örmény genocídiumról – nem lehet eleget írni és beszélni. Az első világháború leple alatt történt népirtás párhuzamba állítható a holokauszttal: egy népcsoportot neveztek ki bűnbaknak, csak éppen nem izraelita, hanem egy keresztény vallású népcsoportot. A regény alapja egy dédszülő visszaemlékezése. A beszélgetésben visszaköszön A Musza Dagh negyven napja is, Franz Werfel regénye, ami szintén az 1915-ös eseményeket dolgozta fel, több fiktív elemmel és optimistább befejezéssel, mert míg annak a könyvnek a szereplői megőrizték hitüket, az Orhan örökségében felmerülő, a keresztényeket hasonló helyzetben egyébként is foglalkoztató kérdésre, miszerint hol van ilyenkor az isten, nincs megnyugtató válasz.

Az örmény irodalom örvényeiben

A beszélgetést Réti Attila, a Tarandus Kiadó vezetője moderálja, és bár a szerző nem vesz részt rajta, meghallgathatjuk Bakay Dóra szerkesztő és Lázár Júlia műfordító, valamint Avanesian Alex, az Országos Örmény Önkormányzat elnökhelyettesének gondolatait. Utóbbi a törökök állandó világhódító terveiről értekezik, majd hajmeresztő párhuzamba állítja az örmény népirtást megelőző török–német paktumot a mai menekültválsággal. Szerinte akkor is a németek generálták a konfliktusokat, és most is ők a hunyók, a muszlimok pedig megpróbálják átvenni a hatalmat Európa felett… A homályos összeesküvés-elméletet azzal árnyalja, hogy ő maga egyébként nem ellenzi a bevándorlást, örményként meg amúgy is örül, hogy a tizenhárom regisztrált nemzetiséggel, köztük örmény kisebbséggel is rendelkező Magyarország ennyire befogadó. Hozzáteszi azonban, hogy egy alapvetően keresztény ország könnyebben integrál keresztény népeket.

Lázár Júlia annyival finomítja az elhangzottakat, hogy összetett kérdésről van szó, és a menekültválság előidézéséért sokan felelősek. Az Orhan örökségével kapcsolatban kiemeli, hogy a könyv nem politizál – bemutatja a borzalmak mellett a különféle népek kultúráját, a kurdok, a törökök és az örmények háború előtti békés egymás mellett élését is. Bakay Dóra megemlíti, hogy a szöveg humora oldja a témából fakadó feszültséget. Aztán szóba jön, hogy Törökország a mai napig nem ismeri el az egyes források szerint nyolcszázezer, mások szerint másfélmillió halálos áldozattal járó genocídium tényét, ahogy Magyarország sem… Avanesian elmondja még, hogy az irodalom, tágabb értelemben véve pedig a művészetek célja, hogy bemutassa a hatezer éves örmény kultúrát, és – ahogy azt a fiatal Ohanesian tette – családi történetekből kiindulva felhívja a figyelmet a közös és kibeszéletlen múltra.

Szarka Károly