Ughy Szabina: Irodalom és csönd 4. / Az utolsó vers

                                                              Bella István emlékére

Hallgatni kéne, mint egy csepp eső,

cseresznyemag vagy egy madártojás.

Hallgatni kéne felfelé, legalább egyszer meghallani

egy elhagyott fészek, egy fa, egy hegy hangját,

csak legalább egyszer a napba nézni igazán.

És hallgatni, zuhanni befelé, át a szem vakfoltján,

a sejtek és atomok közti távolság világűrjébe.

Egy femtométer vagy millió fényév?

Itt is, ott is csak ugyanaz a leírhatatlan igen hallgat.

Minden, mit hozzátennék, giccses és didaktikus.

Inkább ne legyen egyetlen szavam semmire sem:

A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan

de üsse át a földet harangnyelve.