Körkérdés I. – Víz az irodalomban II.

Körkérdés I. – Víz az irodalomban II.

Gál Soma fotója

 

Az Irodalmi Szemle új rovatának első részében arról kérdeztünk írókat, költőket, irodalomtörténészeket, melyik a számukra legkedvesebb, víz közelében játszódó jelenet az irodalomban. Második fordulónkban a FISZ tábor résztvevői válaszoltak.

 

Lesi Zoltán (1982, Gyula) költő, műfordító, programozó

A vízről jelenleg Seamus Heaney utolsó kötetének egyik darabja, A folyóparti rét jut eszembe. A vers összeköti/összekavarja az északír szülővárosának, a Moyolának és az alvilágnak, a Léthének a folyóit. Heaney lefordította Aeneis néhány szakaszát.

Seamus Heaney: A folyóparti rét

The Riverbank Field

Unszoltok, hogy fordítsam újra ezt:
„Különálló liget… kanyarában a völgynek” –
És összekavarom a Léthét a Moyolával,

A parti szakasszal, Grove Hillről lejövet
A hátsó parkon át, a dombháton keresztül,
Történetesen épp a domos placidas,

Felső Broagh „csöndes házai” mellett .
Muslincák lennének ott esti vízen,
Inkább, mint méhek kora nyáron,

Szúnyogfátyol, nem fehér liliomok;
De stimmel minden más: az elysiumi
Ezüst fűzlevelek, az ért kalászú,

Puha szűzfű, mely óhatatlan fölidézi
Szellemrajok vonulását, animae quibus altera fato
Corpora debentur, azazhogy a „lelkeket, akiknek

A végzet újabb testet szánt”.
És most, mert annyiszor a lelkemre kötötték,
„A saját szavaimmal”:

„E lényeket,
Idők kerekén ezer év ha lepergett ,
Tömött sorokban a Léthéhez szólítja az isten,

Hogy hörpöljék a feledés vizét
És kedvük támadjon felölteni testük
Az ég kupolája alatt.”

Imreh András fordítása

 

 

 

Posta Marianna (1983, Debrecen) költő

Ha nem is kedvenc, de közeli kép, Virginia Woolf A hullámok című regényében a tenger mentén kirajzolódó párás, fullasztó környezet. A hullámok és a tudatfolyam képi, gondolati sodrása.

 

 

 

Szőllőssy Balázs (1981, Budapest) költő, szerkesztő, a Fiatal Írók Szövetsége titkára

V. S. Naipaul regénye, A nagy folyó kanyarulatában az idei véneki alkotótáborban jutott eszembe, amikor hallgattam a tábor alaptémájára – közösség, közérzet, közélet – való reflexiókat a meghívott szerzőktől. Bár nem tudnék egyetlen vízparti jelenetet kiemelni a világirodalomból, ami szigorúan véve a kedvencem lenne, a regény (amiben komoly szerepet játszik a nagy folyó, amelynek a kanyarulatában található a történet színhelyéül szolgáló város) második részének tizedik fejezete – ahonnan az idézet is származik – mintegy esszenciája annak a feszültségnek, amely végigkíséri a regényt, és amely feszültség, bár tőlünk igen távol eső területen játszódik, mégis rezonál bennünk, mert ugyanolyan problémákkal küzdünk mi is (víz)partjainkon. A folyó, mint a közlekedés eszköze, és ezen belül a modernitás és a hagyomány összeütközésének színtere; a folyó, mint a kolonizáltak és elnyomottak szimbóluma, ahol találkozik elnyomó és elnyomott; a folyó, mint utolsó remény, ha szimbolikus is; a folyó, ami látja elmúlni az időt és a társadalmak törékeny jelenidejét, látja Árpádot és Werbőczit ugyanúgy, mint a dinnyehéjat bámuló költőt.

“Elmúlt már dél, és nagy volt a hőség. A bárba beáradt a víz felszínéről visszaverődő fény, vékony aranysárga erek táncoltak benne. A sör, hiába volt gyenge, elálmosított bennünket. Indar elfelejtkezett sajgó izmairól; a vita, amit Ferdinanddal kezdett a kínaiak vagy a tajvaniak által végleg bojkottált mintagazdaságról, befulladt. Az én idegességem eltűnt, sőt kitűnő hangulatban voltam – Yvette-tel együtt fogunk távozni a hajóról.

A fény a kora délutánok fénye volt – a nap tüze olyan forró, hogy szinte önmagát falta fel. A folyó vakítóan ragyogott, az iszapos víz fehér lett és aranyszínű. Motorral felszerelelt fatörzscsónakok sürögtek rajta, mint gőzösnapokon mindig. Oldalukra nagy betűkkel rá volt festve a tulajdonos “cégek” extravagánsabbnál extravagánsabb neve. Néha, amikor egy csónak besiklott egy fényfoltba, a benne ülők alakja sziluettként rajzolódott ki a fényben: úgy tűnt, mintha nagyon alacsonyan ülnének, szinte csak vállból meg kerek fejből álltak, s egy kis időre olyanok voltak, akár egy vicces képregény figurái, akik valami nevetséges útra indultak.”

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár) író, újságíró

Szeretem a nyarat, mert önkéntelenül is a szabadsággal kapcsolom össze, ugyanakkor félek tőle. Negyven fokos hőségben nem lehet dolgozni, ilyenkor valahogy meg kell úszni a munkát, hogy az ember például úszhasson – vízparton könnyebb elviselni a kánikulát. A szabadúszó életforma sokat segít, de szorongást is szül. Egy szabadúszó újságíró nem mindig engedheti meg magának a tengerpartot, de még a Balatont sem. Ebben az esetben marad a Velencei-tó, a szegények Balatonja. És ha Velencei-tó, akkor természetesen Hajnóczy Péter. A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényéből választottam részletet.

„Érdekes, gondolta, de én nyáron szinte soha nem dolgoztam. Leginkább egy sokat tapasztalt ismerősétől tanult: elment az ideggyógyászati rendelésre, és az orvosnak a kollégától hallott tüneteket sorolta fel, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és főként nem lehetett bizonyítani az állítások hazug voltát. Álmatlanságról, mégpedig hetekig tartó álmatlanságról panaszkodott az orvosnak, aztán előadta, hogy nem képes enni; ha villamosra száll, gyakran megesik: a kapaszkodó-rúd helyett a levegőt szorítja meg, és ugyanígy van ez otthon a kilincseknél. Az ajtó kilincsét akarja megfogni, de a kilincs mellé nyúl a keze. A meglepő az volt, az orvosok csakugyan bevették a mesét. A kolléga még azt is tanácsolta, viselkedjék úgy, mint aki a szervezetét gyötrő kórságok ellenére keményen és férfiasan tartja magát, szinte nem is akarja tudomásul venni, hogy valami baja van, s az orvosnak aggódó, fegyelmezett arccal kérdéseket tett fel, amelyek arra vonatkoztak: ha netán kissé beteg is, remélheti-e, hogy minél előbb kilábol a nyavalyából, és újra fölveheti a munkát. Mindennek rendszerint az volt a következménye, hogy a vizsgálat után azonnal kiírták betegállományba, azt tanácsolva, hogy legalább három hétig ússzon és napozzon, és ha tünetei nem múlnának el, ne habozzon arról kezelőorvosának beszámolni. Ilyen módon volt lehetséges, hogy nyaranként nem dolgozott. Akkor, ott a gárdonyi strandon, a következőket művelte, miközben szerelmére várakozott. Először: már az állomás büféjében megivott két üveg sört és két konyakot. A strandon is árultak sört, de igyekezett fegyelmezett ember módjára fogyasztani. Apró szertartások előzték meg egy üveg sör elfogyasztását. Napozott egy kicsit, kiballagott a stégre, beugrott a vízbe, és jó tíz percet úszott. Aztán fölkapaszkodott a stégre, és elsétált a sört és pogácsát áruló emberhez. Vett egy üveg sört, megitta, és elfogyasztotta a töpörtyűs pogácsát is. Ismét tízperces napozás következett a kiszemelt fűzfa mellett, aztán megint úszás, sör, pogácsa. A lány úgy egy óra körül bukkant föl a strandon; ő már addig megivott tizenhárom üveg sört, és megevett tizenhárom töpörtyűs pogácsát. Természetesen dohányzott is, mégpedig kettős céllal: egyrészt szeretett cigarettázni, másrészt a sör áporodott bűzét akarta elnyomni a dohányfüsttel, hogy a lány ne nagyon érezze a leheletén, mennyit ivott.”

 

 

 

Gál Soma (1992, Keszthely) író, szerkesztő

Azt hiszem, hogy ahogy az iskolában külön tanulunk magyar és világirodalomról, úgy illenék nekem is kétfelé bontani a vizet. A kémia két hidrogén- és egy oxigénatomra osztja fel a molekulát. Nálam most ezek csend és szó helyett („Irodalom. Szó és csend. Mint a víz: két hidrogén és egy oxigén. Sok csend, kevés szó.” Cs.-Sz. A.) az édes és a sós lesznek.

Előbbiről ki más jutna eszembe, mint az Öreg Hölgy, akit a leghitelesebben tolmácsolni talán Bernáth Gyula kalandjai tudtak („A mólón sétáló sokaság tele volt nőkkel. Szőke lányok, fekete asszonyok lépdeltek, hullámzottak végig a betonon. Száz és száz ígéret, beteljesülés, boldogság, ruhákból kibuggyanó életöröm. De Eszter nem volt köztük. […] Eszter eltűnt.” B.B.), a zalai prózista tollából.

Ó, tenger! Ó, ceán! Túl sok hang morajlik fel róla: van, aki oroszlánok bömbölését utánozza („De kitől, mitől szenvedtél vereséget – tűnődött. – Semmitől – mondta fennhangon. – Nagyon messzire kimentem a tengerre.” E.H.), mások meg a part mellett, gondolatban utazva mondanak meséket („Valami kurva nagy buli lehet most Európában, annyian utaznak oda.” A. L. A.) („Az Ibériai-félsziget akkor ismét elmozdult egy keveset, […] és a városokkal, falvakkal, folyókkal, gyárakkal, vadonokkal, szántókkal borított, emberek és állatok lakta kő- és földtömeg elindult, akár a kikötőjéből távolodó hajó, amely ismét nekivág az ismeretlen vizeknek.” J. S.).

Talán kiderül, hogy ők jártak el helyesen, csak képzeletben lehet elszabadulni a víztől, hiszen az egész világot is körülöleli, ahogyan egy bizonyos, mítoszokkal zsúfolt falut („ – A súly essen belé! – kiáltotta. – Macondót mindenütt víz veszi körül!” G. G. M.)

 

 

 

Kollár Árpád (1980, Zenta) költő, a Fiatal Írók Szövetsége elnöke

Kosztolányi Dezső: Csath Gézához c. verséből a “most a Palicsi tó fénylik, mint az ólom / a beléndeken, vad farkasbogyókon alszik a fény” sorok. Nem pontos az idézet.

 

 

 

Balázs Imre József (1976, Székelyudvarhely) – irodalomtörténész, költő, kritikus

Sok kedvenc van, tavakkal, folyókkal, tengerrel is, valamiért szerzőként is újra és újra visszaérkezem a vízhez. Az első jelenet, ami a kérdés kapcsán eszembe jutott, András Sándor regényében olvasható, és a vidrák és emberek közti kommunikáció váratlan nehézségeiről szól. Szeretem a játékosságát és az üdítő relativizmusát. „A vidra azt mondta, ő nem ül autóba. Hosszas töprengés következett, végül Holmes rámförmedt: „Dolittle, ezt neked kell megoldanod, neked és Marvinnak.” (…) Beletartott némi időbe, mire meg tudtunk egyezni, hogy másnap reggel egy bizonyos fenyőfánál találkozunk a falu szélén, amelyet a vidra is ismert, Thák Khuát-i is. De mikor? A vidra azt ajánlotta, napfelkelte után tíz halkibelezésre. – Hát az meg mennyi – kérdezte Holmes, amikor ezt tolmácsoltam neki. Kiderült, nem tudjuk megállapítani. Ahhoz le kellett volna mérni órával, mennyi idő alatt belez ki a vidra egy halat. Szegény ajánlotta, hogy hoz egyet, vagy menjünk vele a tóhoz, és nézzük végig, amíg csinálja, de Holmes türelmetlen volt. (…) A vidra meg nem igazán értette, mit akarunk tőle, pedig nem buta lény, csak éppen nem ismeri az idő fogalmát.” (András Sándor: Gyilkosság Alaszkában. Sherlock Holmes a tlingitek földjén. Kalligram, Pozsony, 2006.)

 

 

 

Vida Kamilla (1997, Pécs) költő, egyetemi hallgató

“És hát a legsúlyosabb: az ezüst evőeszközök. Hogy mi mindig, nemcsak vasárnap vagy ünnepen, ezüsttel ettünk.

– Mért? – Mert nincs más – vigyorgott apánk, anyánk meg a fejét csóválta. Benne is maradt a kezünkben az ezüst súlya. Vendégségben, napköziben mintegy át kellett állnia a kezünknek az alumíniumra. – Mi van, nem tudtok rendesen enni?! – mert a túl könnyű kéz kapkod, kilötyböl, ledisznóz. Hallgattunk. De aztán lebuktunk. A strandon. Az még ezüsteszcájg nélkül is lebukás lett volna.

Szinte az egész nyarat a házunkkal szemben lévő strandon töltöttük, reggel ki, zárórakor be. Lehetett volna a büfében enni, de az drága, lehetett volna, ahogy uzsonnát az iskolába, kenyeret magunkkal vinni, vajas paprikást, olykor meg is történt, mindegyik külön szalvétába csomagolva, de délben meleget kell enni. Ha lehetett, mi tizenkét órakor ettünk, ezt hoztuk a kitelepítésből, faluról; harangszó, ebéd, évszázadokon át. Vagyis tizenkettőkor abbahagytuk, amit épp csináltunk, focit, úszást, csajozást, és mentünk a kerítéshez, ahol anyánk már várt az ételhordóval, mert enni kell, és enni rendesen kell, meg kell adni a módját, az egyik rekeszben tehát nem étel volt, hanem szalvéta meg a házban föllelhető egyetlen eszcájg, ama ősi. Ültünk testvérek egymás mellett, ezüstkés, ezüstvilla – ami a félmeztelen testek közt még abszurdabbul vette ki magát –, jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Körben a barátaink finoman fitymálva figyelték a kapros zöldbabsalátát(!). Ezek az ebédek nem segítették összeforrásunkat a dolgozó nép tömegeivel.” (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)

 

 

 

Mészáros Márton (1977, Budapest) irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa, a FISZ elnökségének tagja

Az Iskola nyitójelenete, a Szeredy az uszodában, 1957-ben. A regény egyik legrejtélyesebb jelenete: miért pont a Lukács-fürdőben kezdődik a regény, miért fontos az 1957? Miről is szól tulajdonképpen az egész párbeszéd, ha párbeszéd egyáltalán? És főleg: a napozóágyas fiaskót követő diskurzus: “Úgy tettem, mintha Szeredyt okolnám a kudarcunkért. -Sz -mondtam dühösen. -Mb. Szeredy is nevetett.” Egy csoda.

 

 

 

Puskás Dániel (1990, Hatvan) költő, műfordító, a szegedi egyetem PhD-hallgatója

A vízről a Prufrock-vers vége jutott eszembe. Nem erről akartam írni először, hanem A Mirabeau-hídról, ahogy a sanzonok egyszerűségével, nosztalgiájával cseng a szöveg. Ahogy megjelenik a közhellyé elemzett nyitó kép: az álló híd és a hömpölygő Szajna, az elmúlt szerelmeken töprengő versbeszélő, majd jön a refrén: „Jöjj el éj az óra verjen / Száll az idő itthagy engem” (Ford. Vas István). Olyan, mint Munch Az elválás című festménye, mely egy álló, színpadiasan szívéhez nyúló férfit ábrázol, akitől egy elmosódó nőalak távozik. Hasonlóan A sikolyhoz, itt is a sokk pillanatát ragadta meg, ahogy minden megy ugyanúgy, mint eddig, holott valakinek már semmi sem lesz ugyanaz. Ahogy Barthes mondta a fading fogalma kapcsán, a távozó másik fakuló, testetlen árnnyá válik, mint Odüsszeusz anyja az alvilágban, akit többé hiába ölelne, elfolyik kezei közül, mint a víz.

Prufrock ugyanígy nosztalgiázik, keresve helyét a körülötte hömpölygő emberek között. Minden ember sziget, a modern Odüsszeusz közöttük próbál eljutni önmagához. A verset itt is összetartja az örvénylésszerűen visszatérő refrén, a lüktetően hullámzó jambusok, mint Apollinaire-nél. Majd a vers végén, ahogy Matthew Caley Sleepwalking For Beginners (Alvajárás kezdőknek) című versében olvashatjuk: megcsap minket az ébredés, mint az ammónia szúrós szaga.

T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (részlet)

Öregszem már… Öregszem…
Nadrágom szárát föl kell, hogy szegessem.

Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam hullámokon tovavágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A hableányokat, kik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.

Ford. Kálnoky László

 

 

 

Térey János (1970, Debrecen) író, költő, drámaíró, műfordító

Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül, Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, Jókai: Az arany ember, Proust: Az eltűnt idő nyomában, Papp András: Vadpénz, Hajnóczy: A halál kilovagolt Perzsiából, Lanczkor Gábor: Folyamisten, Juhász Gyula: Tiszai csönd, Camus: Közöny.

Victor Hugo: A nevető ember (tette hozzá a mellette ülő Orcsik Roland – szerk.)

Térey János: Fürdőhely futtában (tette hozzá a melletük ülő Lanczkor Gábor – szerk.)