N. Tóth Anikó: Nyár, a negyvennegyedik

Miután elmennek a vendégek, kibújik a papucsából. A reggel vágott fű hűvös csiklandozása jólesik a talpának, ahogy tűnődve föl s alá járkál az almafa hosszú árnyékában. A fél délutánnyi beszélgetésből visszaverődik néhány mondatfoszlány a szomszéd ház durva vakolatáról. Összeszedi a tányérokat. A magas poharakat, melyekbe sötétpiros mintákat rajzol a céklalé maradéka, tálcára gyűjti. A szalvétagombócokat a markába gyűri. Az egyik használatlan, mint egy narancssárga lepke, szárnyra kap az udvaron váratlanul átlibbenő szellőben. Ahogy utánakap, felborítja az ásványvizes palackot. Összerezzen a tompa puffanásra. Előbb a tálcát viszi be, majd a tányérokat, hóna alá csapva a kiürült céklalés kancsót is. Ügyel, hogy ki ne csússzanak az edények, amint fellép a két lépcsőn, lábával betolja a szúnyoghálós ajtót, majd fürgén, hogy a ravaszul várakozó legyek be ne jussanak, a vállával a helyére löki. A konyhapultra semmi sem fér, az asztal is zsúfolásig. Tétován rakosgat, majd nekilát a mosogatásnak. Bosszankodik a beszáradt céklaléminták miatt, a felfelé szűkülő poharak nehezítik a súrolást. A tányérokkal gyorsan végez, ahogy a különböző villákkal, kanalakkal, kávéscsészékkel is. A salátamaradékot lefóliázza, berakja a hűtőbe. A gyümölcsöt az üvegtálon hagyja, lecsíp két-három szőlőszemet, kellemesnek találja a muskotályos ízt, ezért folytatja a csipegetést, közben figyeli az alkonyi fény útját a járólap négyzethálóján. Eltörli a poharakat, felrakja a helyükre, melléjük kerül a kancsó is. Kimegy, összehajtogatja a terítőt, felkapkodja a padokról az ülőpárnákat. Minden levél mozog az almafán. Fura borzongást okoz a látvány, visszacsúsztatja lábát a papucsba. A terítőt, a párnákat az asztalon hagyja, jár egyet a kertben. A tikkadt növények várják az enyhülést, készülnek az éjszakai növekedésre. A gyümölcsösben minden levél rezeg, pedig áll a levegő. Hátát nekitámasztja a diófának. A kéreg picit karcolja a fedetlen lapockát. Ügyel, hogy a kiálló anyajegyet ne sértse meg. Mélyről sóhajt, lassan kifúj. Különválik a diólevél illata a kéregétől, a fű szagától, aztán összekavarodik minden. Szokott mozdulattal oldalt beletúr a hajába. Érzi, hogy a fejbőrről hajszálak távoznak az ujjai között. Nézi a kezét a hajcsomóval. Próbálja a másik oldalt, ugyanaz. Összefog egy tincset, nem is rántja, mégis a tenyerében marad. A tarkóról is elválnak a hajszálak. Szétszórja maga körül, keverednek össze fűszálak és hajszálak. A kétségbeesés a gyomorszájtól indul, a csigolyák között cikázik, a mellkast nyomja, az agyban dübörög. Miben is reménykedett. Hogy napokig nem jelentkeztek kellemetlen mellékhatások a kezelés után. Pedig felkészült. Erre is számított persze, titokban mégis azt hitte, hátha lehet kivétel. Ám pontosan úgy van, ahogy az orvos jelezte. Tíz napon belül. Pontosan a tizedik napon. Visszasiet a remegő levelek között, a borzongó növények mellett, elmulasztja behajtani a léckaput maga után, kinn felejti a terítőt, a párnákat. A házból elfogyott a fény, még nem gyújt lámpát, áll a tükör előtt a homályban, simogatja és szelíden húzkodja az engedelmes tincseket. Tenyerébe költözik a haj. Riadt árnyékok motoznak a szeme körül, a szorongás árkot ás az orrától a szája sarkáig. Ismeretlen öreg arc néz vissza, barátkozzunk. Elkezdődött, mondja a hazatérő férfinak. Tizennyolc évesen forgattam a fejemben, hogy kopaszra nyíratkozom. Kíváncsi voltam a fejformámra. Akkor nem volt bátorságom. Most választásom nincs. A férfi szemében nincs idegenkedés, csak együttérző szomorúság, ez most elég is, szavakra aligha van szükség. Érintésre inkább. Ráérez, szorosan öleli, amíg bele nem fáradnak, ideiglenes biztonság. Könyörtelenül perceg a falióra másodpercmutatója. Előveszi az erre a célra előkészített kendőt, háromszögre hajtja, óvatosan a fejére borítja, próbálja a homlokától hátrafeszíteni, a tarkón féloldalt bohókás nagy masniba kötni, nem is rossz. Nézi oldalt, visszapillant a kézitükörből, a masni felemás, egyik szára hosszan lelóg, egész vidám látvány az élénk virágmintákkal. Alul kunkorodik néhány hajfürt, így a virágos puha kelme mintha nem is a hiányt kendőzné, hanem vagány öltözék-kiegészítőként szolgál. Beletörődés és tiltakozás feszül egymásnak, fanyar vigyor lóg az arcon a tükör fehér keretében. Kiülnek a teraszra, körülöttük mocorog az este, fáradhatatlanul zenélnek a tücskök, el kéne feledkezni, nem fáj, fáj, nem fáj, önkéntelenül a fejéhez röppen a keze minden percben, nem hull, hull, nem hull, belemorzsolja a hajszálakat a sötétbe, mígnem a férfi a karjára teszi a kezét. Éjfél körül magukra zárják az ajtót, sötétben vetkőznek, a kendő az ágy melletti szék karfájára kerül, nyitott szemmel, szótlanul fekszenek sokáig, hirtelen és egyszerre zuhannak az öntudatlanság szakadékába. Reggel a párna sötétlik a hajtól, ahogy felemeli a fejét. Iszonyat fojtogatja, miközben ujjaival sietve söpri a hajszálakat, hogy kiszökhessen a hálóból, mire a férfi felébred. A kendőt benn felejti, visszasurran, az egyenletes szuszogás megnyugtatja. A reggeli fény a fejtetőn babrál, sárgás sávokban csillog a bőr. Nyúl a fésűért, megtorpan, majd mégis a fejéhez illeszti, elkeseredetten kaszálja a megmaradt tincseket, eltűnik a fésű zöldje a hajszálak alatt. Könnye összefolyik a csapvízzel a hosszú arcmosás közben. Miután elzárja a csapot és a könnycsatornát, az esti mozdulatokat követve köti meg a kendőt. Kényszeredetten visszamosolyog a tükörből egy másik arc, mint akit megszokott. Menekül, levegőért kapkod, a terasz oszlopába kapaszkodik, fáj, nem fáj, fáj. Az almafán egy madár csapkod a szárnyával, rezegnek a levelek, ez valahogy megnyugtatja. Reggelit készít, tálcára kerül a kenyér, a vaj, a sonka, a paradicsom, a céklalé, mire a férfi felébred, gondosan megterít a teraszon, borzas őszirózsát tesz egy régi pohárba, ejha, micsoda haja van ennek a virágnak. Nincs étvágya egyiküknek se, csak a másik kedvéért tesznek úgy, mintha ráérősen eszegetnének, miközben alig megy le a falat a torkukon. Igyekeznek mosolyba szelídíteni a kétségbeesés ráncait. Le kéne borotválni, mondja váratlanul a férfi. Összeszedi a tányérokat, poharakat, a maradék kenyeret, vajat, sonkát, paradicsomot, céklalét. Elrámol, mosogat. Előveszi a hajnyírógépet. A konyha közepére ül. Összeszorítja a fogát. Leoldja a kendőt. Behunyja a szemét. Megadóan lehajtja a fejét. A férfi torkát elszorítja a látvány. Aztán nekifog, félszeg óvatossággal, vagy inkább gyengéden tologatja a cirregő gépet a nyaktól a tarkón át a fejtetőig, majd kétoldalt, végül a homloktól hátrafelé. Nem kellemetlen, majdnem kéjes érzés. Mindkettejüknek. Szép szabályos a fejformád, mondja végül. Nem tojás, kérdi nevetve. A férfi válasz helyett magához húzza. Nem siet a tükörhöz, előbb eltakarítja a hajat. Ilyen sok volt még, csodálkozik, amikor nem fér egyszerre a lapátra. A fürdőszobában érinti meg először a csupasz fejbőrt. Ismerkedik új magával. Nem fáj, fáj, nem fáj.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2016/7-8-as számában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz) író, irodalomtörténész, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-európai Tanulmányok Kara tanára