Fráter Zoltán levele Kosztolányi Dezsőhöz
„Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját”
Kedves jó Desiré!
Nem azért írok neked, mert félek. Nem vagyok öntudatos, éber, hivatásos rettegő, noha készséggel elismerem, hogy mindenkit megillet a rettegés joga. Félni persze lehet (ma még), és nem is alaptalanul. Épp ezért nem szoktam félni. Nem mintha olyan bátor lennék. Inkább csak naiv jóhiszeműséggel remélem, hogy képzelgéseimmel különösebben nem kavarom fel a kedélyeket. Csekélységem teljes jelentéktelenségének tudata örömmel tölt el. Ezért nem félek, noha mindig lenne mitől, de sohasem érdemes.
Régen beszéltünk, habár az olvasás is beszélgetés, és olvaslak szinte naponta. De most közvetlenül fordulok hozzád, mert év elején nem árt a számvetés az előző esztendőről. Tavaly mindenki meghalt. Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, és mindenki, aki fenyő volt – így kezdődik egyik jelentős írónk, Térey János Asztalizene című darabja, és a dráma helyzetjelentése sohasem volt aktuálisabb, mint manapság.
Mégsem arról szeretnék írni, mennyi iszonyú veszteség érte irodalmi, művészeti életünket 2016-ban, és ki milyen pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Hanem arról, hogy nekem, az egyelőre halasztást kapott tovább élőnek még mi minden fáj. Vannak, akik szemében ma már nevetségesen avultnak tűnik az a nyelvművelés, amelyet a húszas-harmincas években folytattál a Pesti Hírlap hasábjain, és túlzottan előírónak, életidegennek, sőt erőszakoltnak vélik azt a nyelvtisztító mozgalmat, amelyet az Akadémia szakbizottságában Négyesy László kezdeményezett, és amelyhez lelkesen csatlakoztál. Napjainkban megengedőbbek vagyunk az idegen szavak befogadásában, nem tartjuk nyelvpiszkításnak a más nyelvekből átvett, gyorsan meghonosodó szavakat. Magam sem vagyok híve a tiltásnak, a napi gyakorlattal nem számoló, mesterkélt stílus megkövetelésének. A nyelv egyébként is folyamatosan változik, nem lehet független mindennapjaink alakulásától. Életképességének bizonyítéka, hogy pillanatok alatt magába olvasztja a gyakran használt idegen kifejezéseket, sőt írott változatban is igyekszik magyarrá iktatni a jövevényeket. A file ma már fájl, a like ma már lájk, s bár nem a legegyszerűbb kimondani, akkor is gond nélkül használjuk mindegyiket. Az utóbbi időben már nem is az idegen szavak szervesüléséről kellene tanácskoznunk, hanem beszédünk minőségéről. Ami jelenleg még torzulásnak hat, holnapra természetes lehet. A világért sem szeretnék rávenni senkit, hogy így vagy úgy beszéljen, ne suksüközzön, náknékezzen, ban-ben helyett ne használja a ba-be alakot, ha otthon így hallotta, dehogyis merném megsérteni családi érzékenységét. Nagy merészen mégis feltételezem, hogy azt a legmegértőbb nyelvész sem üdvözölné (bár bizonyára akad, akinek szeme se rebbenne), ha írásban is éppen azt tapasztalná, amit jóváhagy a beszédben. „A karó megtarcsa a futóbabot”, „elmondanák valamit”, „a szobába voltunk együtt”, „lefolytassuk az eljárást”, „megvédjük a zembereket”, azaz pardon, ez utóbbi talán már nem is számít hibának. Ma már a takarítói állásra is önéletrajzot kell benyújtani. Milyen esélye van annak, aki azt írná, hogy „megcsinálnák minden takarítást, csak aggyanak sok készpénszt és porrszívót”. De honnan ismerné a munkára jelentkező az adott viszonyokhoz illő írásmódot, ha otthonról mást hozott, és nem tanulhatja meg az iskolában, mikor milyen nyelvhasználatot várnak tőle?
Nem tudom, mi a teendő, de engem az is szíven üt, amikor nem a ragozás vagy a toldalékilleszkedés meglehetősen egyéni módjával találkozom, hanem a szóhasználat enyhén szólva vitatható megvalósulását hallom. Amikor régóta rögzült, meglévő kifejezéseket kevernek össze, és nem a humoros hatás kedvéért, hanem komoly állítás formájában. Az elmúlt év bővelkedett az állandósult szókapcsolatok kivégzésében. „Új szín a kulturális élet spalettáján” (palettáján helyett), „az ártatlanság védelme” (vélelme helyett), „mennyit nyom a lantban” (latban helyett), „vattában lőtt” (vaktában helyett), „ígértek neki fűzfát” (fűt-fát helyett), „ha minden kötény szakad” (minden kötél helyett), „elvéti a sulykot” (elveti helyett), „szerencsemosdatás zajlik” (szerecsenmosdatás helyett), „vaj van a füle mögött” (vaj van a fején, illetve van valami a füle mögött keveredése), „elsődleges prioritást élvez” (a prioritás önmagában elsőbbség, elsődlegesség). Tudom, vannak ezeknél fontosabb, felháborítóbb problémák is, hiszen emberek éheznek, embertelen körülmények között élnek, és esélyük sincs változtatni a helyzetükön. De mit tegyek, ha nekem ezek a megmosolyogtató félreszólások rosszul esnek, mintha rám fognának valamit, ami nem is úgy van. Nem értesültem a nyelvészet legfrissebb fejleményeiről, az is lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. A tudománynak természetesen nem a napi szinten érvényesíthető kutatómunka a legfőbb feladata, de nem értem, miért baj az, ha a nyelv rendszerében vannak életszerű, rugalmas szabályok, amelyek alapján kijelenthetjük, mi a helyes vagy mi a helytelen. Hiszek abban, hogy van értelme helyesen írni (igazodni a koronként meg-megújuló helyesírási szabályokhoz) és van értelme helyesen beszélni. Meggyőződésem gyakorlati alkalmazását elsősorban azokra bíznám, akiknek alkotó módon van közük a nyelvhez, költőkre, írókra, műfordítókra, és a láthatatlan, csendes munkát végző tanítókra, tanárokra, akik nélkül moccanni sem tud semmiféle gondolat. Nincs hatalmam, hogy bármit elintézzek – nem is baj –, nekem éppen elég, ha elmondhatom, felhívtam a figyelmet a nyelvi zűrzavarra. Valakinek szólni kellett, nehogy úgy járjunk, mint a rákok. Jókai Mór mesélte ezt a tanulságos esetet a múlt vasárnap. (Hétvégén hajlandó szóba állni velem.) Az írás Herkulese, ahogyan Te nevezted, a rákfőzésről beszélt – a rákok nézőpontjából. Hogyan főnek meg a rákok? Amikor kifogják őket a vízből, és kosárba dobálják őket, bizony zúgolódnak, hogy cudar dolog, merő rosszindulat így bánni a rákokkal. Ám aztán berakják őket a fazékba, és vizet öntenek rájuk, erre nyomban felvidulnak, no, most megint jól vagyunk, mégiscsak boldogok a rákok! Sőt, amikor a fazék alatt fellobban a tűz, és melegedni kezd a víz, szinte megbolondulnak örömükben, hogy meleg vízbe jutottak. De ahogyan a víz forrósodik, és a fazék is égeti az oldalukat, az ollósok lassanként rájönnek, hogy veszélyben vannak. Úszkálnak, kapálódznak összevissza, míg végre a szakács csökkenti a lángot, hogy a víz ne forrjon olyan hirtelen. A rákok magukhoz térnek, és lecsillapodva állapítják meg, hogy nem kell csüggedni, elmúlt a vész, nem lesz semmi baj. Egészen addig tart ez, amíg ismét erősödik alattuk a tűz, és megint kétségbeesve jajveszékelnek, majd újra mérséklődik a forróság, mire elcsitulnak. Hol világ végét kiáltanak, hol boldogabb jövőt remélnek, és közben észre sem veszik, hogy egészen vörösre és puhára főttek.
Valahogy ilyen az életünk is, mint az óbégató, majd lelkesedő, percről percre vegetáló rákoké, és ez már nem csak bosszantó, hanem fájdalmas is. Mindez persze már régen nem nyelvi kérdés, hanem azok felelőssége, akik itt még emberi formában léteznek. Mert hosszú távon valóban minden mindeggyé válik, de rövid távon igenis meg kell kísérelni a lehetetlent. Kezdetnek az is elég lenne, ha tenné a dolgát mindenki, mérsékelt önzéssel és szakértelemmel. Ez a levél csak ösztönös odafordulás páratlan életművedhez, még látleletnek sem pontos, sokkal inkább hevenyészett állapotjelzés, megoldási javaslatok nélkül. Nem is vészharangot kongató célzattal írtam, csak öreges megfigyeléseimet akartam megosztani veled, örök fiatallal, kedves Desiré. Ki tudja, talán nem túl sokára, ha a fák már aranykezükkel intenek nekem, átrepülök hozzád, és miután valami alsóbb régióban jól elhelyezkedtem, kiderítjük, mi volt a baj. Mi fájt szivednek és szivemnek / Caesar, Napoleon korában?
szeretettel
Zoli
Fráter Zoltán (1956, Szob)
Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).