Furcsa dolgok

Stranger Things, NETFLIX, 1. évad

Mostanra ismerős kell, hogy legyen a kép, amit fest. Ebben élünk, amióta élünk, annyi a trükk, hogy az egészet átvonszolja egy nyálkás, lüktető, hússzínű nyíláson. Csak a rossz irányba. Innentől minden nyálkával bevont, egy kicsit mérgező és egy kicsit halott. De továbbra is a te hintaszéked, a te távirányítód, a te vízforralód, amivel a teát készíted esténként. Ez a leggyomorforgatóbb része.  A lénynek, aki itt él, nincs arca. De mikor táplálkozik, kinyílik, mint egy virág. Mások szerint két arca is van, az egyik egy kislány. A végtagjai hosszúra nyúlnak, a törzse horpadt. De egyébként, mondhatni, emberi. Feltehetően a saját tojásaival is táplálkozik, emellett kompetens szuperragadozó. Táplálkozik még rajongásig fajuló nézői iszonnyal, ujjak rései közt képernyőre feszülő tekintetekkel (ki ne kapja a gödréből), és számtalan fórumon őt taglaló tüzes vitákkal. Kétségtelen, hogy az elmúlt év újszülött tévészörnyeinek egyik legjével állunk szemben.

A Duffer testvérek első önálló sorozata 2016 nyarán támasztotta fel a nyolcvanas éveket. A show a korszak zsánerfilmjeinek hivatott emléket állítani, olvasztótégelybe szórva mindent, ami élvezetes bennük. Nyilvánvaló inspirációk közül említhető Spielberg klasszikusa a kis földönkívüliről, Stephen King felnövés- és szörny-történetei, John Carpenter kultikus művei, vagy az inkább kortárs Guillermo del Toro sápadt, humanoid szörnyetegei. A fókuszban álló gyerekcsapat okozott némi gondot a testvérpárnak, hiszen sok csatorna szerint nevetséges ötlet kiskorú főhősökkel idősebb közönséget megcélozni. A Netflix viszont, mindannyiunk szerencséjére, megérezte az ötletükben rejlő lehetőségeket, és felkarolta az író-rendező párost. Ennek köszönhető, hogy eredeti tervük szerint, kompakt, nyolcepizódos évadban mesélhették el a történetük első felvonását, ami afféle nyolcórás játékfilmként is értelmezhető. Érzésük szerint egy filmes formátum a horror zsáner műfaji megszorításaival megölte volna, míg a sorozatoknál korábban standardnak számító 22 epizód zagyvaságig hígítja az eredeti ötletüket. A rendezésben a filmes tapasztalattal rendelkező Shawn Levy segítette ki a testvérpárt.

A történet szerint 1983-ban a Hawkins, Indiana szélén élő tízéves Will Byersnek nyoma vész, hazafelé tartva egy éjszakába nyúló szerepjáték-maratonról. A zsánernek nem idegenek a mélyszegénység peremén egyensúlyozó családok, így nem meglepő, hogy mentálisan kissé instabil anyja, Joyce, dolgozott ez éjen, csakúgy, mint tinédzser bátyja, Jonathan. A kisváros, ahol jelentősebb bűntény nem történt az évtizedben, felbolydul az eltűnés hírére. A szomszédság casserole-t süt (vajon sütött-e bárki casserole-t bármely amerikai filmművészeti alkotásban saját fogyasztásra?). A seriff, akit egy személyes tragédia emléke hajt, egyszemélyes felderítőosztaggá lép elő. De a középpontba hamar Will három elválaszthatatlan barátja kerül – Mike, Lucas és Dustin –, akik biciklisen, kordbársonyba csomagolva, csúzlival és savanyúcukorral felszerelve indulnak el, hogy minden követ felforgassanak az erdei úton, amerre barátjukat sejtik. De Will helyett egy androgün kislányba botlanak. Aki, mint Mike családjának szerepjáték-barlangként szolgáló pincéjében kiderül, szívesebben kommunikál szuperképességeivel, mint szavakkal. Borotvált fején kívül az is hányatott sorsára utal, hogy név helyett számmal mutatkozik be. Tizenegyes. Tizenegyes barátkozásban és gyereknek levésben teljesen amatőr, a másik három viszont ugyanilyen amatőr más létsíkokkal való kommunikációban, levitációban, telepátiában. Így, nem zökkenőmentesen bár, de egészen kiegészítik egymást. Míg a seriff, az anya, és a kis négyesfogat külön utakon járva kutatja Willt, elindul egy szál, ami cseppet kilóg a többi közül. Egy afféle szerelmi háromszög, Mike nővérének, Will bátyjának, és a hawkinsi gimi legmenőbb, legelkényeztetettebb srácának főszereplésével. De ez a szál sem zavaró. Egyrészt, mert a fókuszban itt is a rejtély felgöngyölítése marad, másrészt, mert a hármas dinamikája, a súrlódások, és karakterfejlődés miatt szörnyen érdekes figyelemmel kísérni a tinédzserek hármasát is. A show egyik nagy erőssége a  főhőseiben rejlik: változnak, és tanulnak, és dolgokat találnak, és dolgokat veszítenek el, miközben az eltűnt kisfiú után kutatnak. Motivációik erősek és általában teljesen megállják a helyüket, és mind nagyon emberiek, és mind nagyon szerethetőek. Kivéve Mike apját. Mike apja egy gyíkarc.

A színészek teljesítménye majdnem egységesen erős, és ez nagy szó, mikor egy sorozat egész csapat gyerekszínésszel működik. Persze vannak itt kiemelkedő alakítások, mint a zseniálisan hisztérikus Winona Ryder, Joyce Byers szerepében. Kicsit visszatérés, kicsit jutalomjáték ez Rydernek, aki képes úgy előadni a látszólag idegösszeomlásba süllyedő, józan eszét lassan elvesztő anyát, hogy nézői szemszögből azért mégis teljesen megbízzunk elvetemült megérzéseiben, és abban, hogy ha kell, egy másik létsíkról is hazahozza Willt. Nem kételkedünk elmeállapotában akkor sem, mikor sokmérföldnyi színes karácsonyfaizzót faggat Will holléte felől az instant kultikussá vált jelenetben. És a fények válaszolnak. Bár hangját egyes orvosbiológiai laborok használhatnák egereken pánikroham kiváltása céljából, még azt is megszeretjük. A fiatalabb gárdából Gaten Matarazzo is jópárszor megcsillan. Feszültséget enyhítő, komikus karakterét rá szabták, az időzítése tökéletes. De komolyabb pillanatokban is jól megállja a helyét, általában mint apró, józan békebíró. Ő állítólag a bemutatkozó-videója alapján azonnal megkapta a szerepet. Bölcs döntés volt. A másik fiatal felfedezett, Millie Bobby Brown egészen félelmeteset alakít az E.T. és Carrie románcából született Tizenegyes szerepében.

A rengeteg utalást és párhuzamot a nyolcvanas évek ikonikus filmjeivel egyesek gyengeségnek érzik, mondván, a sorozat egyszerűen nem tud újat mutatni. És annyi igaz, hogy a cselekmény sosem tér le a fent említett zsánerfilmek komfortösvényéről. De ez nem feltétlenül baj, mert ügyesen csinálja, nem bonyolódik felesleges részletekbe vagy magyarázkodásba. A tudományos háttér inkább csak díszlet, és akként is van kezelve. Ebben a világban az Energia Osztály (érdekesség: ők létező kormányügynökség az USA-ban) köpenyes tudósai várandós nőkön folytatnak furcsa kísérleteket, hogy később ugyanezt tehessék különlegesnek született gyermekeikkel. Ugyanezen tudósok telepata tízéveseket használnak hidegháborús kémkedés okán, és rettenetesen csodálkoznak, ha ezen telepata tízévesek ereje elszabadul és sebet ejt a dimenziónk szövetén. Mikor egy helyi kisfiú szerencsétlenül a felnyílt sötét tükördimenzióban ragad, ádázul dolgoznak az eset eltusolásán. És, ha netán szükséged lenne rá, mert sötét tükördimenzióban ragadt barátod kutatod, lelkes fizikatanárok magyarázzák el neked a létsíkváltás alapelvét. Azért sajnálatos kicsit, hogy az egyébként a fő antagonistának is tekinthető kormányügynökség emberei is csupa díszletként kezelt, kétdimenziós karakter. De ez a nosztalgiára építő cselekményszövés mégis működik. Leginkább, ha magad is a nyolcvanas, kilencvenes évek gyermeke vagy, és a rengeteg filmet, aminek emléket állít, akkoriban láttad, mikor konkrét cselekménypontok helyett még csak hangulatok és érzések tudtak lenyomatot hagyni az agyadban. Akkor nem lesz minden fordulat egészen egyértelmű, csak ismerős, viszont a finom utalások ügyesen visszalöknek a múltba.

A hangulatokkal szörnyen ügyesen machinál a show. Ehhez hozzásegíti a jellegzetesen korabeli szint-pop hangzásvilágot szerző Kyle Dixon és Michael Stein munkája. Meg a betétdalok, például a sorozattal összefort Clash-dal, a Should I Stay Or Should I Go. De a show nem csak a letűnt kort, vagy a minden más körülmények közt békés indianai kisvárost idézi meg tökéletesen. Ami igazán megragadja az embert, az a látomásos ‚fejjel lefelé‘ ábrázolása, ami lényegében egy, a világunkkal párhuzamos, sötét tükörvilág. A dimenzió- és szörnydizájnért az Aaron Sims Creative csapata felelős, akik korábban többek közt a Csodálatos Pókember vizuálján dolgoztak. Fő inspirációjuk kultfilmeken és videojátékokon (Alien, Silent Hill) kívül a lengyel festő, Zdzislaw Beksinski életműve volt. Beksinski munkái jellegzetesen pokoli világokat idéznek meg, ahol minden felszínt leírhatatlan, alig érzékelhető nyálkaréteg borít. Egy efféle világra nyerünk bepillantást, egyre táguló résen keresztül. És a hatást sokszorosára fokozza, hogy annyiszor visz ismerős, biztonságosnak hitt helyek árnyékvilágbeli megfelelőjére. Így lesz a meghitt Byers-otthonból szörnytanya és Will kis erdei kuckójából kísérteties lyuk. Érdekes hatással van ez a koncepció az emberi agyra, például szinte lehetetlen nem elképzelni a saját lakásod sötét, hideg nyálkával borítva, csupa halott avar és moha által benőve. A levegőben idegen spórák vagy talán pernye. A lég nehéz, mérgező, és valami megmozdul a cipőtartó mögött.

Ezt a világot lakja az arctalan ragadozó, amire gyerekcsapatunk csak Demogorgonként hivatkozik – ahogy otthonára gyakran Árnyékok völgyeként. Mindkét név a Dungeons and Dragons szerepjátékból származik, és a Duffer-testvérek azon döntését hivatott megszilárdítani, hogy a sötét dimenziót a történet első évadában szigorúan gyerekszemeken keresztül ismerjük meg. De a Demogorgon név egyértelműen utalás is egyben, a végkifeljetre, a rém mibenlétére, és talán Tizenegyes sorsára és mibenlétére is. A lény alakja már a keresztény mitológiában felsejlik, bár a név maga valószínűleg félrefordítás. Miltontól Voltaire-ig sokan megidézték; mai, szerepjáték-alakjában egy démonherceg, Ura Mindennek Ami A Sötétségben Úszik. Két kígyónyakán két mandrillfej ül, két különböző személyiséggel. Nem szűnő harcban állnak egymással, azonban, mert mégiscsak egyek, képtelenek elnyomni vagy megölni a másikat. Erre a dualitásra alapoz az az elmélet is, miszerint Tizenegyes, aki erejével megnyitotta a kaput, valójában maga hívta életre a lényt – vagy, ha nem is, legalábbis nagyon szoros a kapocs köztük. Ezért nem képes úgy végezni a rémmel, hogy ő életben maradjon. Illetve talán egyáltalán nem képes végezni a lénnyel, és egyáltalán nem is végzett a lénnyel a nagy fináléban, és vele sem végzett a sok kifejtett erő. Szeretem ezt az elméletet, mert nem tetszik a gondolat, hogy két ilyen lehetőségekkel teli lényt veszítsen el a show. Mekkora szerencse, hogy csak ez év júliusáig kell rágnom a körmöm, szörnyetegekért aggódva, akkor érkezik ugyanis az újabb évad, további nyolc epizóddal. De azt hiszem, addig azért majd újraélem párszor az első nyolcat, az ujjaim közül kilesve.

A képek és a videó forrása: NETFLIX

Bognár Csaba felvétele

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)

Diplomát 2014-ben szerzett a pozsonyi Comenius Egyetemen, molekuláris biológiából. Jelenleg PhD-hallgató, tanulmányokat, lírát és prózát ír. Pesten él.