Fráter Zoltán levele Nyerges Gábor Ádámnak

Drága Főszerk. úr!

Töprengtem kissé a megszólításon, de nem lenne hiteles, ha máshogy címezném a hozzád írt sorokat, mint ahogyan a szerkesztőségi és a kéziratokkal kapcsolatos kérdésekben levelezni szoktunk. Jubileumi episztolát szerettem volna írni abból az alkalomból, hogy tízéves lett közös vállalkozásunk, az Apokrif irodalmi folyóirat, amelynek indítását Te kezdeményezted egyetemi tanulmányaid első évében. Hittem is, nem is, hogy hosszú távon lesz az ötletből valami, mindenesetre igent mondtam megtisztelő ajánlatodra (hátha mégse lesz belőle semmi), és előbb spiritus rectora lettem, néhány éve pedig felelős szerkesztője vagyok a lapnak. Nevet még nem szerzett fiatalként nemigen akarták közölni a verseidet, és fanyar pesszimizmusoddal az egyetlen megoldásnak azt láttad, ha saját lapot alapítasz. Végigdolgoztad a tíz évet, a bölcsészkari kis kiadvány pár éve országos terjesztésű, negyedéves periodikává nőtt. Számos írót, költőt indítottunk el a pályán, pedig akkor még nem volt olyan nagy divat a mentorálás. Nem is állami szinten és nem is tiltakozásból ellen-mentorkodtunk, csak magunk köré gyűjtöttük az általunk ígéretesnek tűnő tehetségeket, akiknek többségét jó ideje barátainknak mondhatjuk. Hősi korszak volt minden pátosz nélkül, hiszen csak beszélgettünk, és jól éreztük magunkat az alkotói szabadságban. Álldogálásod a Múzeum körúti A épület előtt a minden kéziratra kíváncsi szerkesztő jelképévé vált. Közben a saját pályádról sem feledkeztél meg. Réveteg jóslatom, amelyet kezdőként meglehetősen kételkedve fogadtál, azóta mégis beteljesedett. Immár több versesköteted és az első regényed is megjelent, sőt egy netes kulturális fórum szerkesztője is lettél, irodalmi körökben tudják, ki vagy.

Éppen ez az oka, hogy most mégsem évfordulós, ünnepi levet írok. Néztem csalódott, rövid bejegyzésedet a facebookon, miután nyilvánosságra hozták a Móricz-ösztöndíjasok névsorát. Nem voltál köztük, pedig nem is én javasoltalak. (Persze az sem túl megnyugtató, hogy ketten, akik ajánlást kértek tőlem, ők sem kaptak, noha ugyancsak bonyolult körülmények hálójában vergődő, kiváló prózaírók.) Kizárólag azért, hogy örülj – köztünk már csak ilyen a baráti viszony – elárulom, hogy én meg idén sem kaptam semmiféle díjat, pedig szokásos kompániám, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság sokadszorra ismétlődő jelölése mellett most kedvenc írószervezetem is jelölt, amit ezúton is köszönök. De úgy látszik, akármilyen politikai irányzat van kormányon, egyik sem akarja megtörni a hagyományt, hogy rajtam spóroljon a díjakkal. (Hja, öregem, nem kellene azt az apolitikus elefántcsonttornyot erőltetni.) Esetleg attól tartottak, hogy visszaadtam volna, mondván, „ezektől” nem fogadom el. Ezt ugyan bajosan tartom elképzelhetőnek, mert ajándék lónak stb., de ha oda se adják? Mit adjak vissza?

Remélem, saját ügyeim ízetlen tréfájával legalább kissé felvidítottalak. Ösztöndíjra pályázni és segítséget várni (indokoltan) persze egészen más eset, mint elmaradt kitüntetés felett borongani (talán nem is indokoltan). Az ösztöndíj az addigi munka elismerése, és olyan anyagi biztatás, amely – ha nem is végleges megoldásként –, de átmenetileg hozzájárul a folytatás lehetőségéhez. A kitüntetés viszont az addigi életmű nyugtázása, afféle végkoszorú, amely szolidan arra is intheti a szorgos munkálkodót, hogy most már hagyja abba.

Ha valakinek az ösztöndíjpályázata eredménytelen, nem biztos, hogy vele van a baj. Félreértés ne essék, senkit sem kívánok bűnbaknak megtenni. A kuratórium tagjai valóban igen nehéz helyzetben voltak, tízszeres jelentkezésből kellett kiválasztani, kiket javasoljanak. Még csak azt sem állítom, hogy az odaítélt összeget bárki ne érdemelte volna meg. A bizottság keze kötve volt, meghatározott keretből gazdálkodhattak. De azt igenis állítom, hogy a kiosztható összeg bizony nagyon kevés. Nem a fejenként kapható támogatást kellene növelni (noha az sem túl sok), hanem nagyobb léptékkel kellene mérni, hogy több pályázó munkáját segíthesse az ösztöndíj. Tizenegy díjazott helyett húsz-huszonöt alkotó segélyezése sem lenne túlzás. Kezdhetném a példálózást, hogy annyi mindenre jut pénz (igaz, még többre nem jut), és nyilván megvan az alapos oka, hogy mire miért mennyi, de maradjunk csak az irodalom területén, ahol a könyvkiadás és a folyóiratok jövője, az írói lét kilátásai egyre kétségbe ejtőbbek, hiába az állami finanszírozás intézménye. Ne aggódj, nem fog belőlem kitörni a közgazdasági zseni (hiszen ha kitörne! nem itt tartanék), csak arról álmodozom, ha lényegesen nem tudjuk is növelni a kulturális kiadásokat, érdemes lenne megfontoltabban bánni azokkal a milliókkal, amelyek a költségvetés közművelődési rovatát terhelik. (Remélem, van ilyen.) Hozzáértők és tájékozottabbak nyilván számos példát tudnak említeni a művészeti célokra fordított, de szerencsétlenül felhasznált, feleslegesen elköltött milliókra.

Ösztöndíjak, kitüntetések? Már Mikszáth felvetette a kérdést: mit tegyen a rendjellel az író? Többet érnének-e azért Petőfi munkái, ha oda volna írva a címlapjukra: „Írta Petőfi Sándor, kir. tanácsos”? Nem kisebbíteni szeretném az elismerések jelentőségét, amolyan „savanyú a szőlő” alapon. Szükség van a megerősítő visszaigazolásra, az időben jött támogatásra. József Attilának még életében kellett volna a több pénzzel járó, magasabb Baumgarten-fokozat, nem csak az utolsó előtti évében elnyert Baumgarten-jutalom. Halála után hiába kapott posztumusz évdíjat, az már nem tett jóvá semmit. No meg aztán tevékenyen is kell élni, hogy felfigyeljenek az emberre. Nem elég írogatni, szerkesztgetni, átbeszélgetni az életet, hanem kapcsolatban kell lenni tekintélyekkel, szót érteni szakmabeliekkel. Az elismertséget az ismertség előzi meg. Régóta vallom, hogy ez is része a tehetségnek, az érvényesülés iskoláját ki kell járni, s az igazi talentum meg is tudja csinálni ezt. Tudomásom szerint ezeknek az elvárásoknak megfelelsz. Ha valaki erre nem képes vagy nem hajlandó, és kiábrándultsága miatt például budai remeteségben tölti napjait, csak a baráti köre vagy a véletlen hozhatja olyan helyzetbe, hogy illetékeseknek eszébe jusson, bár ez elég ritkán vezet eredményre. Természetes, hogy a túlhabzó közéletiséggel érdemeket szerző írástudókat előbb honorálják, mint a visszahúzódókat, noha a nyüzsgés és a politikai hitvallás kinyilvánítása mellett a művek számát sem árt gyarapítani, legalábbis nem minden esetben hátrányos.

Kétségtelen, hogy az elismeréseket valamilyen módon ki kell érdemelni. A különbség annyi, hogy az ösztöndíj a munkára ösztönöz és élni segít, ahogy a maga módján az állami kitüntetés is, noha nagyon kevesen dolgoznak csak ezért. (Magam is csupán a meglepő jelölések hatására kaptam vérszemet.) Valahogy eleve úgy voltam ezzel, mint A Pál utcai fiúkban a két Pásztor és Szebenics, amikor meglátogatják a betegen fekvő Nemecseket, és a komor, vad arcú Pásztor bocsánatot kér a gyengébb, kis szőke közlegénytől. A konyhában sírdogáló anya egy-egy csésze csokoládét kínál nekik, derék, jó fiúknak nevezve őket azért, hogy így szeretik az ő szegény kisfiát. De bármennyire csábító is a csokoládé, az ádáz külső alatt lovagias szívet rejtegető Pásztor fölemeli „szép barna fejét”, és büszkén mondja: „– Nekünk ezért nem jár csokoládé.” És fegyelmezetten kimasíroznak.

Nekünk sem jár csokoládé, sem megélhetés, sem jutalmazás okán. Úgyis tesszük, amire valamelyest képesek vagyunk, írunk, és szerkesztjük tovább az Apokrifot szerzőink és a haza üdvére, s mindenképpen a saját örömünkre. Az más kérdés, hogy a Hivatal „ha adunk, ha nem, úgyis csinálják” hozzáállása nem túl lelkesítő, mert azzal, amit mi ügyszeretetnek tartunk, nem illik visszaélni. Egyelőre azonban annyit tehetünk, és mégiscsak ez a legfontosabb, hogy megköszönjük olvasóink kitüntető figyelmét.

barátsággal

Zoli

Fráter Zoltán (1956, Szob)

Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).