Nyerges Gábor Ádám: Irodalom és remény IV.

pinkbutterfly felvétele

(egy szerelmes budapestinek)

Most, mikor még minden igazán fontosnak nagyon is a kezdetén vagyunk, és még nem látjuk előre a jövőt, ezer és egy mindenféle élethelyzetben újra és újra lefolytatott, számtalan beszélgetésünk és vallomásunk során kimondott és kimondatlan szavainkkal fogadjuk, hogy szerelmünk örökkön és örökké tartani fog, és semmi, soha, semmiféle akadály nem adódhat, amelyen felül ne kerekedhetne. Most még nem látjuk előre, hogy egyikünk majd nem nézegeti az óráját, nem gondol telefonálásra, ha másikunk késve ér haza, ahogy azt sem, hogy mikor egyikünk takarítani akarna, másikunk épp pihenni vágyik. Nem látjuk, hogy mikor kisebb vagy nagyobb gondjaink adódnak, egyikünk majd rögtön pánikba esik, másikunk pedig sem vigasztalni, sem megnyugtatni nem lesz képes őt. Nem látjuk, mert nem láthatjuk előre egyikünk viszonyát másikunk családjával. Nem látjuk, hogy egyikünk majd nem látja, mikor másikunk megtörten, fáradtan vagy megviselten ér haza, nem látjuk, hogy ilyenkor kérdezni vagy kérdezni sem kéne, nem felszólítani. Nem látjuk, hogy egyikünk, mikor bántó mondatokat érlel magában, majd nyílt gorombasággal, másikunk aljas kétértelműséggel kezd beszélni. Nem látjuk előre, hol és miben szabotáljuk majd egyikünk vagy másikunk vágyait vagy közös szándékainkat. Nem látjuk, hol és hányszor gyengül majd el egyikünk, mikor nem szabadna, mert másikunk is csak alig tartja magát. Nem látjuk előre szintén, miként nem is láthatjuk, hogy mikor összes, nem is kevés spórolt pénzünkből lakást veszünk, az majd első, közösen külföldön töltött szilveszterünk ideje alatt leég, s a biztosító végül talál kibúvót a fizetés alól, a megkérdezett ügyvédek mindegyike pedig óva int majd a sejthetően végtelenségig húzódó, s akkor sem megnyerhető per elindításától. Nem látjuk előre, hogy a szülők és barátok segítsége sem lesz elég életünk újra berendezéséhez, hogy elégett mindenünket csak bajosan pótolhatjuk szeretteink segítségéből, hogy lakhatási problémáink miatt hosszú ideig munkaképtelenek leszünk, s csak nagy szerencsével, családjaink és a magunk utolsó vésztartalékainak felélésével tehetünk szert új otthonra. Nem láthatjuk előre, hogy a spórolás, a nélkülözés, a soha, egyikünk által sem tapasztalt életszínvonal adta kihívások milyen idegőrlők, mennyi, gondosan egymásnak félretett türelmünk, gyengédségünk, kedvességünk vész oda minden másunk mellett még. Nem látjuk még, hogy egyikünk majd másikunk szerint kisebb dolgokon akad fenn rendre, melyekért kényeskedőnek, nyafkának  kezdi majd érezni másikunk, miközben egyikünk minduntalan egyre bizonytalanabbul sejti majd magányosnak magát nem ilyennek tervezett, közös életünkben. Nem láthatjuk előre, hogy egyikünk majd meggondolja magát a gyerekvállalás kérdésében, de legalábbis elbizonytalanodik, míg másikunkat ez a bizonytalansága bizonytalanítja majd el. Nem látjuk előre, mert nem láthatjuk, hogy életünkben csodával határos fordulat áll majd be, hogy megmentésünkre, néha később majd így fogjuk mesélni, egy seregnyi ember siet majd, ki pénzzel, ki élelemmel, ruhával, berendezési tárgyakkal, ki csak jó szóval, nem kevéssel. Nem látjuk, hogy is láthatnánk előre, hogy kisodródott életünk, elszegényedésünk, nélkülözésünk, eleinte nem egyszer éhezésünk híre, újra és újra elmeséltetett, elhíresülő történetünk, melyben titokban egymásnak dugdossuk el az utolsó falatokat, hogy másnap is legyen mit ennie, majd bejárja az országot, s annyian és annyiféleképp, oly bőkezűen sietnek majd a segítségünkre, hogy nemcsak egészen gyorsan talpraállunk, hanem még feleslegünk is lesz, de az adományok ekkorra sem apadnak el, így, végképp nem tudva mit kezdeni vele, magunk is adományozóvá leszünk, s előbb csak helyi, majd országos szinten megszervezzük a célirányos és rendszerszerű adományozást. Nem látjuk, egyszerűen nem látható előre, hogy ez a szándékunk kis idő alatt az egyik legeredményesebb karitatív szervezetté növi ki magát, s hogy bár szabadidőnkben végzett jótékony tevékenységünkből bevételünk nem származhat, szervezetünket egy nagyobb jótékony szervezet felkarolja, minket alkalmazva, anyagi problémáinknak végképp véget vetve. Nem látjuk, hogy is volna ez előre látható, hogy életünk, néha még fogjuk majd így mondani, kiegyenlítgeti magát, történetünk példaértékűvé lesz, az egyik tévécsatorna az év embere díjra jelöl minket, amit meg is kapunk, egyre többet nyilatkozva mindenhol, hogy is sejthetnénk, hogyha kedvünk tartaná, akár még politikusnak is elmehetnénk, mert kapunk majd felkéréseket, többször is, szinte mindegyik oldalról. De mindezek mellett nem láthatjuk, hogy egyikünk majd szép lassan elidegenedik másikunktól, amitől másikunk, mint lassan halványuló ceruzanyom sárguló papíron, szabályosan elenyészik, ahogy egyre inkább tudatára ébred. Hogy egyikünk elhagyja másikunkat, mielőtt másikunk tenné meg. Nem láthatjuk, ezeket mind, most még minden igazán fontosnak nagyon is a kezdetén nem látjuk, hogy is láthatnánk, ezek a dolgok most még láthatatlanok. Nem látjuk, nem látjuk, nem látjuk. Ahogy még azt sem, hogy mindezek után egyikünk és másikunk szerint lesz-e még számunkra bármiféle remény.

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Költő, író, szerkesztő (Apokrif, Art7), legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (versek 2011-2013) (Műút Könyvek, 2015).