A soha ki-nem-kisajátítható szerző (interjú)

Önarckép álarcokban – Arany János-emlékkiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

(Kadlót Nikolett beszélget Kaszap-Asztalos Emesével és Sidó Annával)

Hogyan kezdődtek az emlékév munkálatai?

Sidó Anna: A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítási tervének elkészítésekor mindig figyelembe veszi a különböző írókhoz kapcsolódó emlékéveket, ennek megfelelően készültünk kiállításunkkal az Arany-emlékévre is. Kalla Zsuzsát jelölték ki a főkurátori feladatra, s ő keresett meg minket a kiállítást szervező, koordináló csapatba. Én művészettörténészként, Emese pedig irodalomtörténészként csatlakozott a csapathoz a 19. század kutatójaként, aki egyébként PhD-jét is e századból írja.1 Egy ilyen komplex munka során hetek, sőt hónapok követik egymást úgy, hogy egy asztalnál ülve tervezünk, ötletelünk, inspirációt gyűjtünk, szakirodalmat olvasunk. Végül ennek a közös gondolkodásnak az eredményeképpen születik meg a koncepció.

Azt tudtuk, hogy Arany Jánoshoz kapcsolódóan mégiscsak valami nagy kiállítást kell rendezni, ez evidens volt. Azt is a kezdetektől figyelembe vettük, hogy ez a tárlat több nemzedéknek is szól, tehát ugyanúgy célközönsége az idősebb és a fiatalabb látogató is. Ez a széles spektrum ijesztőnek tűnhet ugyan, de mi kihívásként tekintettünk rá. Azt meg kellett oldani, hogy azért itt is megvalósuljon egyfajta klasszikus, kronologikus felépítésű kiállítás, hogy bejárhassuk az életrajzot, de azt tudtuk, hogy ezt nem sztenderd módon szeretnénk megjeleníteni.

Kaszap-Asztalos Emese: Az irodalomtörténet felől érkezve szembesülnöm kellett azzal, hogy egészen más formanyelvet igényel, ha kiállításba kell önteni egy életművet. A tárlatban ehhez azonban nem egy vizualizációs megoldást választottunk, hanem több szemponttal kísérleteztünk. Annának nagyon jó muzeológiai, illetve kiállításrendezési tapasztalatai vannak, a szövegalapú irodalomtudományos és irodalomtörténeti bázis mellett pedig az ő szakmai, kreatív „tekintete” elengedhetetlen volt. Ezt egészítette ki a látványtervezés, az interaktivitás, a koncepció térbe öntése, amely Mihalkov György nevéhez fűződik. Így alkottuk a team szűk magját Kalla Zsuzsával együtt, ehhez kapcsolódtak a különböző szakemberek, kivitelezők.

S mennyire kaptatok szabad kezet?

Kaszap-Asztalos Emese: Szabadon dolgozhattunk, gondolkodhattunk, egyedül a szakmai kötelességérzet irányított bennünket. Másik belső elhivatottságunk volt, hogy rendkívül széles közönséget szólítson meg a kiállítás, előtérbe helyezve az iskolásokat, ehhez pedig erős múzeumpedagógiai koncepciót kellett kidolgoznunk. Továbbá nem hagyhattuk figyelmen kívül a múzeum brandjét sem, azt az évek óta megszokott, magas minőségű tartalmi és vizuális megjelenést, melyet a közönség immár joggal vár el tőlünk. Irodalomtörténészként tudja az ember, hogy az évfordulók, például Arany 1882-es halálának a 100. évfordulója 1982-ben milyen nagy fordulatot eredményezett szövegei értelmezésében, megítélésében. Más, addig „észrevétlen” művei, poétikai megoldásai felé fordult a figyelem, úgynevezett „apróműfajait”, például akadémiai papírszeleteit ekkor fedezték fel. Azóta ismét változott az Arany-kutatás fókusza, modalitása, így azt is szerettük volna, hogy az új tudományos megközelítések, kutatási eredmények, újdonságok is átszőjék a tárlatot.

Hogyan állt össze mindez végül a térben, a múzeum falai között? Egyúttal rögtön kíváncsi is lennék arra, hogy mi az, ami kimaradt?

Sidó Anna: Ez nehéz kérdés, hiszen nyilván nagyon sok minden kimaradt. Másrészt meg ahogy a kivételes tárgy és témabőség is mutatja, igyekeztünk a lehető legnagyobb koncepcionális felületet kiválasztani arra, hogy a témát bemutassuk. Különböző értelmezési szinteket hoztunk létre a kiállításban, amelynek köszönhetően az ember bemegy ebbe a kreatív univerzumba, és kedvére barangolva azt fogadhat be, amit kedve van. Tulajdonképpen úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy több kisebb kiállításból áll össze egy erős koncepció mentén egy nagy kiállítás.

Kaszap-Asztalos Emese: A koncepciógazdagságnak köszönhető az is, hogy többféleképpen fogadható be a kiállítást: dönthetsz úgy, hogy mondjuk képzőművészeti tárlatként barangolod végig, de helyezheted az interaktív elemekre, a játékos vagy digitális tartalmakra a hangsúlyt. Akár pedig filológusként is búvárkodhatsz, és böngészheted csak a kéziratokat, miután rendkívül ritka vagy akár még soha nem látott kuriózumokat is kiállíthattunk, legtöbbet a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának közreműködésével. Ezek az olvasatok önmagukban is mind felrajzolnak egyfajta dramaturgiai ívet.

Amit például szűkebbre kellett szabni, mint szerettük volna, az az utóélet tárgyalása. Sokat foglalkoztunk azzal, hogy hogyan is alakult az Arany-kultusz: hatalmas anyagot gyűjtöttünk össze arról, hogy mi történt Arany életművével, személyi kultuszával, relikviáival a halála pillanatától kezdve: melynek már másnapján megalakult Nagyszalontán
az Arany János Társaság.

Sidó Anna: Igen, a temetése gyakorlatilag egy közösségi esemény volt, miután az Akadémián volt felravatalozva. S ha sok kis kamarakiállításként gondolunk a tárlatra, és mondjuk a várostörténeti szálat „csippentjük” fel, Aranyhoz kapcsolódóan felmerül egy izgalmas urbanisztikai olvasat is. Az a húsz év, amíg Arany itt élt Budapesten, a főváros legprosperálóbb két évtizede volt – a kiegyezés után, s tartunk a millenium felé – s egy csomó urbanisztikai dolgot hoztam be, amelyből most kevés tudott megmutatkozni a tárlaton.

A kapcsolódó események között margitszigeti séták is vannak, ez az urbanisztikai gondolat adta az ötletet?

Kaszap-Asztalos Emese: A városi séta műfaja amúgy is népszerű mostanában, a margitszigeti sétákat a Petőfi Irodalmi Múzeum a margitszigeti szabadtéri színpaddal közösen szervezi. A két intézménynek kiváló a közönségszervezése, így a séta híre sok emberhez el tud jutni. A népszerű műfaj és téma mellett igyekeztünk nem bulvárosan összeválogatni a séta során elhangzó idézeteket, leveleket, verseket, dalokat. Az öreg, beteg Arany szigeti éveinek életrajzi körülményei mellett végigjárjuk például azt is, hogy milyen poétikai kihívásokkal nézett szembe egy urbánosodó, megváltozott nyilvánossági formákat (pl. napi sajtó, felgyorsult közlekedési eszközök) használó, egészen új élethelyzetekkel „előálló” városi térben.

Hogy értékelik a tárlatot a látogatók, milyen visszajelzések jutottak el hozzátok eddig?

Sidó Anna: Sokan az összetettségét emelik ki, egyértelműen az a visszajelzés, hogy ez nem egy egyalkalmas kiállítás, ide vissza kell jönni, hogy ha igazán minden részletét be akarja járni az ember. Erre viszont kevés lehetőség adódik manapság, szinte luxus, hogy kétszer látogasson meg valaki egy kiállítást. Nagy az anyagbőség, ahogy előbb is említettük, válogatni, szemezgetni kell, lehet belőle. Emiatt a tárlat a felgyorsított befogadói trendekkel kicsit szembehelyezkedve a választáson alapuló, akár többalkalmas, elmélyült befogadásra hívja a látogatóit.

Osztályok is szoktak jönni, a múzeumpedagógusok változatos és interaktív foglalkozásokat tudtak kitalálni a tárlat sokrétűsége miatt, illetve a fizikai, térbeli elrendezés is nagyon alkalmas kiscsoportos foglalkozások megtartására. Erre egyébként is nagyon odafigyeltünk, s a kezdeti hosszú ötletelések során szorosan együtt dolgoztunk a múzeumpedagógus kolléganővel is, akivel komolyan átbeszéltük, milyen versek szerepeljenek a tárlaton; mi van a kerettantervben; mire tudják ráépíteni a különböző foglalkozásokat, amikre szeptembertől jelentős számú iskolás csoportot várunk az ország minden területéről. Ez a fajta művészetközvetítés az általános és középiskolás generáció számára az egyik fő célja is volt a tárlatnak.

A címet mi alapján választottátok? Szándékos az utalás Szentkuthy Miklósra?

Kaszap-Asztalos Emese: Igen, Szentkuthy 1982-ben, Arany halálának 100. évfordulójára írott nagy esszéjéből2 választottuk e szókapcsolatot, így „szó szerint” is kapcsolódhattunk az előző emlékévhez, egyúttal metaforikusan folytonossá téve a nagy évfordulókat. Szentkuthy szép megfogalmazása továbbá jól illeszkedett a koncepciónkhoz, amely különböző alakpárokra, maszkokra fűzi fel a kiállítást. Az esszé maga is hasonló gondolatot boncolgat: Arany miként transzponálta különböző művészi formaproblémákba személyes vagy közösségi konfliktusait? A tárlat célja az is, hogy bemutassa ezt a formai virtuozitást, vagyis Arany életművét ne szűkítse elbeszélő költeményekre vagy balladákra. Az iskolai tananyagból például kevéssé derül ki, hogy kifejezetten kísérletező alkat volt, rendkívül tudatos formaművész, aki tulajdonképpen – szándékosan nagy szavakkal élve – több ízben is megújította a magyar irodalmat. Kevesen tudják például, hogy nagyon játékos szerző volt, nemcsak olyan komoly, már-már komor, mint amilyennek az irodalomórákon megtanulhattuk. Arany rájátszott saját szerepköreire is, például hivatalnokként nemcsak vonalazta és másolta az aktákat, hanem vicces verseket is írt monoton munkaköréről. Ez akár egy 21. századi embernek is sokat adhat, hiszen a „multiban” vagy a bürokráciában ma is megtapasztalható élményről van szó. Arany továbbá nagyon rokonszenvesen tudott nevetni a nemzeti, magyarkodó, pátoszos szerepkörökön is, melyeket A nagyidai cigányokban vagy a Bolond Istókban zseniálisan figuráz ki.

Mik azok az elemek, ötletek, amelyeket alkotóként ti is a kiállításban mint kézjegyet benne hagytatok?

Sidó Anna: Ha valakinek volt egy ötlete, azt kitette szimbolikusan az asztalra, s elkezdtük formálni, mint a gyurmát, s mindenki hozzátette saját szempontjait, ami által közösen kialakítottuk a tényleges koncepciót. Olyan ez, mint egy agyagszobor, amit együtt kezdtünk el kialakítani, s mindnyájunknak rajta lesz az újlenyomata. Így a végeredményt – függetlenül attól, hogy ki mit tett hozzá – minden résztvevő a magáénak érzi.

Kaszap-Asztalos Emese: Igazán nagy tapasztalat volt, hogy mennyire együtt tudtunk dolgozni, hogy valóban demokratikus alkotóközösségként hoztuk létre a kiállítást. Külön fontosnak találom, hogy ilyen párbeszéden alapuló, az autoritást száműző működésmódokat ma meg lehet valósítani. Talán négyünk dinamikus együttgondolkodása teszi ennyire sodróvá magát a tárlatot is.

Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a tárlatra a Petőfi-kiállításon keresztül érkezünk meg. A kettő tárlat teljesen eltérő rendezőelvet követ, mégis szoros egymásra utalásban vannak. Szándékos volt ez a koncepció a barátságuk miatt?

Sidó Anna: Egy sporthasonlattal élve úgy lehetne megfogalmazni, hogy ez egy ziccer volt, hogy a palota termeinek elrendezéséből fakadóan a Petőfi-kiállítást végigjárva érkezhetünk az Arany-kiállítás tereibe. Ezt egy nagyon jó muzeológiai lehetőségnek éreztük, hogy tudatosan játszunk a terekkel és egy átvezető faltömbbel mintegy szimbolikusan is összefűzzük a két kiállítást és a két szerzőt.

Kaszap-Asztalos Emese: Amellett, hogy egymás mellé kerülnek, kettejük kapcsolatának kontrasztosságát is érzékelhetővé szerettük volna tenni. Nem véletlenül a kiállítás két fő színének, a zöldnek és bordónak találkozásánál tematizáljuk a 19. század „páros ikercsillagának” toposzát. Sok szempontból téves kép él kettejükről a köztudatban. Ha megkérdezzük a látogatóktól, hogy hány év van a két szerző között, általában 30-40 évet szoktak mondani Arany javára, holott csak hat évvel született korábban. Barátságuk pedig nem kizárólag lendületes csúcspontokból állt, hanem voltak töréspontjai, vagy legalábbis felmerült a töréspont lehetősége.

Hol tart most Arany megítélése a tudományos életben, az irodalomtörténetben?

Kaszap-Asztalos Emese: Arany örök helyet foglal el a nemzeti pantheonban. Az idősebb generáció még ma is sok memoriterre emlékszik a költőtől, színészhallgatók pedig előszeretettel visznek Arany-balladákat például felvételizni, épp azok drámaisága miatt. Ettől függetlenül „terepen” dolgozva, például a kiállítás készítése közben tapasztalatunk az volt, hogy sokszor a fiatal értelmiségi generáció még csak műcímeket is alig tud Aranytól megnevezni, nemhogy részletet idézni a költőtől.

Sidó Anna: A szélesebb közönségnek a szerző humorát is próbáltuk megmutatni, mert ez is kevésbé ismert. Arany nem egy merev, öreg bácsi volt, hanem egy szarkasztikus, ironikus stílusú ember és alkotó, aki mindent ki tudott forgatni és képes volt megmutatni a dolgok hátoldalát, a szempontok sokszínűségét. Ezt sajnos a középiskolai oktatás során sok esetben nem sikerül a fiataloknak megmutatni, mi sem így emlékezünk Aranyra, csak a kultuszszemélyt tanítják, s lehet, jobb lenne egy picit ezeket a rétegeit is megismertetni velük.

Hogyan lehetne Aranyt közelebb hozni?

Sidó Anna: Nagyon nehéz dolga van a magyartanároknak, a 19. századi nyelvezetet ma nagyon távolinak érzik a fiatalok. De mégis talán úgy lehetne közelebb hozni a mai kor olvasójához Arany Jánost, ha azt a sokoldalú alkotót mutatnánk be, aki ő volt. Így a már említett humorán kívül például kézenfekvőek a balladái, amik filmszerű, nyomozós, krimibe illő történetekkel érnek fel. Vagy ott vannak a dalszövegei, amelyekről alig hallott valaki.

Szerencsére annak idején az én magyartanárom ilyen szellemben tanította Aranyt, és ennek a sokoldalú szerzőnek valamennyi oldalát izgalmasan tárta elénk. Így például megmutatta az egészen modern oldalát is, olyan verseit, melyeket egy 20. századi modern költő is írhatott volna. Azzal, hogy sokféle arcát megmutatta, az unalmas Arany János-kép helyett egy nagyon izgalmas alkotó személy képe tárult elénk és maradt meg bennünk. Azt hiszem, ez a módszer nagyon hatásos.

Annak is nagyon örülök, hogy szerzeményei közül néhányat mostantól megzenésítve is hallhatunk, például a Zách Klára című vers kortárs feldolgozásban meg tudott újulni, szólalni. A Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében tartott koncerten a rappelt szövegrészeket a tizenéves látogatók együtt mondták az előadóval, ez fantasztikus élmény volt. Ki gondolta volna, hogy az Arany-szövegek ennyire alkalmasak rappelésre?

Kaszap-Asztalos Emese: Természetesen nem csoda, hogy Arany versei dalszövegekként is jól működnek, hiszen egy levelében maga írja, hogy „lyrai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, amelyek dallamát hordtam már, mielőtt eszmém lett volna – úgyhogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat.”3 Ez a gondolat, főképp pedig a gondolat tudatossága rendkívül modern, egészen Nemes Nagy Ágnesig, a tárgyias líráig repítő megfogalmazásmód. Arany nemcsak lírai költeményeiben használta a zeneiséget, hanem konkrét dalszövegeket is írt, valamint dalt is szerzett, egyébként pedig jól rajzolt, legismertebb talán, hogy A nagyidai cigányokat maga „illusztrálta”. Talán „összművészetisége” felől megragadva karaktere is érdekesebbé tehető, ámulatot kelthet a fiatalabb generációkban.

Az emlékév és a tárlat miatt egész évben forrong a múzeum is: koncertek, programok sora követik egymást. Melyik kísérőrendezvényeket emelnétek ki?

Kaszap-Asztalos Emese: Szeptember 23-án lesz egy nagy lemezbemutató koncert a Kobuci kertben, a lemezen Arany János 10 saját dalának újragondolása lesz hallható. Ezek közül 5 darab már a kiállításon is meghallgatható. A napokban indult el továbbá az Arany200 busz is, mely bár merített a nagy kiállításunkhoz gyűjtött anyagból, annak megközelítésmódjaiból, de önálló látvánnyal, teljesen más célokkal készült, hiszen az országot járva más funkciókat is kell betöltenie. Reméljük, hogy olyan helyekre is eljuthat ez a mozgó tárlat, ahol egyébként nincs lehetőség múzeumba járni vagy korszerű installációs megoldásokkal találkozni. A busz kiállítása elképesztően finom, árnyalt és lenyűgöző formákat használ, Ágnes asszony balladájával például úgy lehet megismerkedni, hogy azt a bizonyos leplet hajtogathatjuk ki, feltárva egyúttal a ballada szövegrétegeit is. Bízunk benne, hogy ezek a korszerű „varázslatok” szerte a Kárpát-medencében tudják jó értelemben népszerűsíteni Arany Jánost.

Sidó Anna: Ősszel a kísérőprogramokat még intenzívebben folytatjuk, illetve egy átfogó katalógus készül a tárlatról, ennek decemberre tervezzük a bemutatóját.

Mi a legfőbb tanulság, amit Arannyal kapcsolatban levontatok magatoknak? Milyen felfedezéssel jár ez az Arannyal töltött egy év a kiállítás rendezésétől mostanáig?

Sidó Anna: Nekem az volt nagy reveláció, hogy mennyire összekapcsolódik Arany János Budapestje a maival. Nagyon izgalmas, hogy azalatt a húsz év alatt, míg ebben a városban élt (1861-től 1882-ig) látta felépülni a mai arcú Budapestet. Azokat az utcákat, mint például az Andrássy út vagy a mai Bajcsy–Zsilinszky út egyrészt látta kiépülni, másrészt ő is nap mint nap sétált rajtuk. Olyan ikonikus épületek felépülésénél volt jelen, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a Vigadó vagy a Margit híd. Nagyon érdekes megvizsgálni azt is, hogy a világvárossá kiépülő Budapest hogyan hat a költészetére, hogyan jelennek meg a nagyvárosi hatásokat tükröző modern elemek és motívumok a verseiben.

Kaszap-Asztalos Emese: Borbély Szilárd gondolatára támaszkodva számomra a legfontosabb Aranyban, hogy esztétikai és etikai értelemben is megmutatta a magyar nyelv teherbírását. Épp ezért soha ki-nem-kisajátítható szerző, ma is talán legfontosabb vonása költészetének, hogy konszenzuális. Egyformán fontos és kikezdhetetlen mindenki számára ideológiától, származástól, élethelyzettől, kortól vagy nemtől függetlenül.

Min dolgoztok most?

Sidó Anna: Jelenleg nagyon sok szakmai vezetést tartunk, illetve a kiállítás katalógusán dolgozunk. Ebben további kollégák bevonásával új, Arany Jánoshoz köthető kutatási eredményeket is szeretnénk megjelentetni, de emellett mindenképpen megakarjuk örökíteni a kiállítás különleges jellegét adó egyedi koncepcióját is.

1 A művészet enthusiastája: Petrichevich Horváth Lázár.

2 Szentkuthy Miklós, Legmodernebb, legmagyarabb. Arany János halálának századik évfordulójára, Új Írás, 1982. október.

3 Arany János – Szemere Pálnak, 1860. április 14. = Arany János Összes Művei XVII., szerk. Korompay H. János, Universitas Kiadó, Budapest, 867.

Kadlót Nikolett (1986, Salgótarján)

Költő, újságíró.