Szalay Álmos: Irodalom és az Ördög II.

A szerző grafikája

(négy monológ a hidegről)

2.

(a szobalány)

Ha rálép azokra a kavicsokra, fájdalom, de nincs visszaút. Nem hiszi? A pezsgőt, ha kérhetem. Gondolja, hogy elhagyhatja ezt a helyet bármikor? Édes. Csak kisétál a kapun, igaz? Rálép azokra a különös, nemevilági kavicsokra, és hopp kint is van. De tényleg kint lenne? Egyszer már szóltam a pezsgőért, legyen úriember és adja ide. Nem a jól ismert szigligeti utcakép várja majd, elhiheti, hanem az a kurva park. Az ő parkja.

Van fogalma róla, mit művel ott? Ha tudná, akkor a híres-nevezetes félmillió sem tartaná vissza attól, hogy megszökjön innen. De hiába is tenné, mert a kapun túl megint folytatódik a park, csak annak egy nagyobb és sötétebb verziója.

Aranyos, ahogy ott áll és nézi, milyen megható, a csillagokat. És ahogy visszanéz rám. És újra a parkra. Így tettem én is valamikor, csak akkor egy Vittorio nevű férfi feküdt az ágyon, és olasz akcentussal mondta el nekem mindazt, amit most én akarok magának, és nem tudom, képes leszek-e rá. Nem is a fájdalom, hanem a gyengeség. Vittorio érettségi után költözött Magyarországra, mert úgy tudta, a pesti Duna-parton sokat lehet keresni a hotelekben. Pincérként, természetesen. Ott találkozott Vilmossal. Ő hívta meg. Lehet, hogy a szeretője is volt, nem tudom. Rebesgették, persze. De a rebesgetés, úgyszólván a ház tartozéka, mint a falakról hiányzó órák.

Jó lett volna, ha Vittorio vonzó férfi lett volna, elviselhetőbbek lettek volna az első évek. A halála erőt adott volna ahhoz, hogy kisétáljak innen. De ehelyett Vittorio enyhe ammóniaszagot árasztott, a kölnijének pedig távolról sem volt köze a romantikához, ezen kívül a felső fogsora enyhén kitolta felső ajkát, s talán éppen emiatt ajkai állandóan nedvesek voltak, és bamba a tekintete. Nem buta, inkább csak riadt volt. Estéről estére az ajtóm előtt motoszkált. Annyira egyedül voltam, hogy az ágyamba engedem, ha egyenesen megmondja: ez a vágya. Igent mondtam volna, de ez a beteges, sunyi motoszkálása… Guggolt az ajtó előtt, piszmogott, szuszogott. Hozzáért az ajtómhoz. Rátapasztotta az ujjait, és húzta-vonta, csiszatolta, reggel látszott a zsíros nyoma. Mintha a combomat képzelte volna oda. Viszolyogtam tőle. Mikor meghalt, megkönnyebbültem és elkezdtem kényelmesen érezni magam itt. Nem zavart az sem, hogy a lámpák csak erre a pislákoló sercegésre képesek. Nem tűnt fel magának? Ne csodálkozzon. Elsőre senkinek nem tűnik fel. Vittorio szaga még sokáig terjengett az emeleti szobákban, aztán az is eltűnt. Gondolom, valahol itt halhatott meg.

És figyelmeztetem, hogy fázni fog.

Két nap múlva észreveszi, hogy több nap telt el, mint kettő. Akkor kezd fújni a szél. A szél persze most is fúj, de akkor veszi majd észre. Az ajtórésekből süvít, meglebbenti a függönyöket és a törülközőket, az éjjeli szekrényen a terítőt. A szoknyákat is felemeli a hideg. Nem tudom, miként, de olyan lesz az idő tőle, mint a méz. Semmi költészet, ne gondoljon rosszra! Bennem, láthatja, semmi líra. A házban se. Könyvet itt nem talál – ha nem hozott magával.

Kapcsolja le a villanyt, és ne féljen tőlem. Jöjjön ide, és hallgassa. Az ablakot hagyja nyitva.

Hallja már? Igyon maga is. Úgy. És csukja be a szemét.

Duruzsoló hangot hallunk. A duruzsoló hang a konyhából jön, lentről. A semmilyen nyelven nem beszélő szakács turmixol. Most abba marad a turmixolás, lépteket hallunk. A lépések közelednek, mert a szakács feljött a lépcsőn, közeledik felénk, csak közeledik, nem akar ide jönni. A feljárónál, halljuk, irányt vált és házunk urának szobája felé sétál. Most bekopog, az ajtó kinyílik és nem halljuk, mit mondanak.

Kint a kertben léptek zaja. Egy nő az. Elsétál az ablak alatt, megáll, mert hallja, hogy beszélek. Hallgatózik, próbál kivenni valamit a hangom búgásán túl is, de nem sikerül neki, csak annyit ért, hogy megáll és annyit, hogy búgásán. Arra kíváncsi, hogy róla beszélek-e. Tovább megy, kisétál a füves részig. Ott már nem halljuk a lépteit, mert mezítláb van és a fű minden hangot elnyel. Áll a park szélén vagy tovább megy? Nem tudjuk. Miért van itt, és miért nem a lefekvéshez készülődik? Én tudom. Mert keresi a kerítést, hogy megszökjön. De ma éjjel sem fogja megtalálni. Fölöttünk, némileg keleti irányban, Vilmos szobája található, és a hozzá tartozó erkély. Most ott áll és figyeli a nőt, aki vagy a park szélén áll vagy besétált a térdig érő fűbe. Figyeli őt, ő is kíváncsi: meglátja-e végre a kerítést?

És most hallgassa a légzést, ami nem a magáé és nem az enyém. Honnan jön? Nem tudjuk. Kintről is jöhet, a falakon túlról is jöhet. Belülről is jöhet. Ha a falakból jön, akkor megbolondultunk. Ha kívülről, támadás készülődik ellenünk. Maga fél? Én csak beszélgetni szeretnék valakivel. Itt mindenki csak beszélgetni szeretne valakivel. Vagy beszélni.

Nem hinném, hogy van bármi keresnivalónk odakint. Vilmos tudta, hogy engem se vár senki, ezért aztán… leszólított. Azon a partin, ahol magával is találkozott. Nem akarom untatni.

Hallgassa csak… most csukja be gazdánk a szemét, mert a sötét park látványa elálmosította. A pillák halk, csak műszerekkel mérhető pattanó hangot adnak ki, amint összeverődnek. Közben egy nő lép ki a szobájából, egy másik nő. Nem az, aki odalent bolyong a fűben. Ez a nő sokkal talpra esettebb. A maga szobáját keresi. Azért keresi magát, mert maga még új, elmondhatja, mi ez a hely, és mire kell vigyáznia, ha nem akarja, hogy bármi is elcsábítsa. Nem akarja? Azóta, hogy meglátta az emeletről lejönni abban a… nézzünk a fejébe: „indokolatlanul feszesnek” ítélt öltözékben. Ő közeledik most az ajtaja felé. A főnöke, a ház ura arra kérte, kilenc órakor, pontban kilenckor jelenjen meg Önnél feltálalva két ancarói mártásban sütött csirkecombot kókuszos rizzsel és vichyssoise-zal, Önnek pedig indokolatlanul „feszes” gondolatai támadtak e közeledő vacsora képzeletbeli képe láttán. Hallja, milyen egyértelműek és biztosak a léptei? Semmi töprengés vagy eltérítő, futó gondolat. Ez a lány, akit már annyira vár (hiszen az imént a nyolcadik óra ötvenkilencedik percéig figyelte az óráját), nehéz sorsú. Egy szegény kis faluból jött, szegény, beteg szülők gyermeke, ő maga is halálos beteg, amiként szegény, szerencsétlen öccse is az, autoimmun betegek mindketten, és még biciklijük sincs, nem is volt soha. No de ez nem igaz, maga is tudja. Mi történt vele? Nem tudjuk. De magával beszélni valója van, be akar feküdni az ágyába és beszélni magához, megpróbálni elmondani az életét, a zavarosat, és annak történetét, mint került a szigligeti kastélyba, ahol valaha (hallottuk ám Vilmos szavait, hallottuk mind) „írók tanyáztak”, de az írók feloszlottak, többé már nincsenek írók, és a könyveket elvitték messzire. Elmondom én magának, mi lett azokkal a könyvekkel. Tudja, mi lett vele? Érzi maga is, ugye?

Jöjjön. Vigyázzon a lábára, vigyázzon a fejére. Nem kapcsolhatunk fényt, mert meglátnak minket és mi is a könyvek sorsára jutunk. Halkan! Halkan csukja be az ajtót. Jöjjön. Néhány méter csak, aztán mindjárt lépcső vezet lefelé. Vigyázzon, történtek már itt véres balesetek. Igen, folyt a vér. Ez talán túlzás, igen. Kiérünk mindjárt, kiérünk a házból – lám, kiértünk.

A lány, a talpra esett, már pillanatok kérdése, a szoba előtt áll majd, hóna alá veszi a pezsgőt és szabaddá vált kezével kopogni fog – kilenc óra -, majd visszaveszi a pezsgőt a kopogó kézbe. Még mindig szép, pedig fáradt, nem aludt napok óta. De mivel fiatal, nem látszik rajta semmi rezdülés, a fáradtság egyetlen szikrája sem. Szikrát vethet a fáradtság? Nem tudjuk. Most ért az ajtó elé, és mindent úgy csinál, ahogy vártuk.

Haladjunk az alacsony bokrok irányába. Ne féljen. Az a csak szél. Hajnali órákban mindig feltámad. A bokrok felé haladjunk. A bokrok után a tuják felé.

Most következnek a hársfák. A hársfák mögött… ott állunk. Nyissa ki a szemét. Látja a könyveket? És melege van? Nincs melege? Nekem sincs, pedig nyilvánvalóan kéne, hogy legyen. Menjünk közelebb. Most már érzi? Most sincs melegünk.

A lány, aki miatt most az óráját nézi a szobájában, éppen bekopog az ajtaján. Ki van magával idekint, és ki feküdt maga mellett eddig? És ki van odafent? Ki maga?

(folyt. köv.)

Bán Attila felvétele

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

A szerző sokféle kanyar (úgymint: színház, képzőművészet, pszichológia) után és mellett frissen csöppent az irodalmi életbe a FISZ-kötetek sorában könyvhétre megjelent Fák mindenütt című regényével vagy mivel. Szeretett volna híres színész is lenni. Idén igen jó nyara volt.