Szalay Zoltán: Irodalom és kriptozoológia III. / A körtvélyesi tarantula

Mandy Kerr felvétele

1979. május 22-én, hétfő reggel találták meg a két fiatal holttestét Körtvélyesen. Így hívták azt a helyet a Duna partján, Somorjától alig tíz kilométernyi távolságra, ahol településnek már nem volt nyoma, csak egy nagy területet elfoglaló csárda vonzotta oda a környékbelieket. A két fiatalt félórányi különbséggel találták meg, a lányt a bozótosban, vagy százlépésnyire a folyótól, a fiút pedig a folyóparti sziklák között. A fiú húsz, a lány tizenhét éves volt, szombat este mindketten a csárdában szórakoztak, éjfél körül veszett nyomuk.

Köves Miklóst szerda délelőtt tartóztatták le Somorján. Nem tagadta, hogy ő is ott volt négy nappal korábban a körtvélyesi csárdában. Azt állította, röviddel éjfél után biciklire ült, és hazatekert. Fűtőként dolgozott Somorján, több szövetkezeti tömbház tartozott hozzá, az egyik ház alagsorában lakott; nem volt senkije.

Nem derült ki, hogyan szivárgott ki Köves vallomása. Az sem kizárt, már vallomástétele előtt elterjedt a hír, miszerint Köves tudja, mi történt 22-én éjszaka. Szokatlanul meleg éjszaka volt, a csárda megtelt, és többen a Duna hűs habjaiban hűtötték le magukat. A csárda vezetői este tíz körül a váratlan vendégáradatot látva úgy döntöttek, minden tartalékszéket és tartalékasztalt kihoznak, és a teraszon túl helyezték el őket, a fűben, a Duna-parthoz közel. Ezek is megteltek, és többen, poharukkal a kezükben szétszéledtek a környéken, nagyrészt tizen- és huszonéves fiatalok, akiket felpezsdített a meleg májusi éjszaka. Az első sikolyok egy kisebb társaság felől érkeztek, amelynek tagjai egy puszta, kiszikkadt fűpamacsokkal borított helyen telepedtek le, épp csak hallótávolságban a csárdától. Vodkásüvegekkel szerelkeztek fel, egyiküknél szájharmonika volt, de a többiek folyton lehurrogták, mert hamisan játszott. Két lány volt velük, amikor az egyik sikoltozni kezdett, a másik elrohant. Az egyik fiúnál volt egy elemlámpa, és megkeresték a pókot, amely rámászott a lányra. A lány azt sikoltozta, hogy megcsípte, de nem találták a csípés nyomát. Amikor megpillantották a pókot, megrémültek, és visszasiettek a csárdához.

Köves állítólag azt mondta a rendőröknek, ő ismeri azt a pókot. Szokott kódorogni a csárda környékén napközben, ilyenkor, amikor nem volt fűtésszezon, mindenféle csipcsup munkákat kellett csak végeznie, és sok szabadideje maradt. Köves harmincnégy éves volt, zömök testalkatú, rossz fogú, mindig füstszagú. Sokat olvasott sötét zugában, a napvilágon folyamatosan hunyorgott. Nem hordott szemüveget, pedig erősen rövidlátó volt. Délutánonként kevesen jártak odakint a csárdánál, csaknem üres volt. A személyzet ismerte Kövest, a szakácsnőkkel kifejezetten jóban volt, hárman voltak, két idősebb, ötvenes és egy fiatalabb, harmincas asszony, utóbbi alig pár hónapja tért vissza a gyesről. Köves be-betért hozzájuk, de főként odakint kóborolt a bozótosban. Évekkel korábban látta először a pókot. Először maga is megrémült tőle, a találkozás után napokig ki sem merészkedett a csárda környékére. Ősz volt, vénasszonyok nyara, és nem bírta a városban, így mégiscsak visszatért, és megkereste a pókot. Hatalmas volt, és villámgyors, a földbe vájt lyukakban leselkedett áldozatra várva. Több mint húsz centiméteres lehetett a kinyújtott lábai fesztávolsága. Köves egy következő alkalommal egy literes befőttesüveggel ment ki, azzal a feltett szándékkal, hogy befog egy példányt. Csak sokadik próbálkozásra járt sikerrel.

A Verejná bezpečnosť különös figyelmet szentelt az ügynek, és hírzárlatot rendeltek el. Hivatalosan annyit közöltek csupán, egy harmincnégy éves somorjai lakost gyanúsítanak a bűncselekmény elkövetésével. Az indítékról és az elkövetés módjáról hallgattak. A környékbeliekhez mégis eljutott a híre, hogy Köves szerint aznap éjszaka megzavarták azt az óriástarantulát, amely a körtvélyesi csárdánál telepedett meg. Azt a példányt, amelyet korábban befogott, eljuttatta a tudományos akadémiának. Hivatalos választ nem kapott, de néhány héttel később felhívta őt egy férfi, aki az akadémia munkatársaként mutatkozott be. Azt mondta neki, régóta keres egy farkaspókfélét, de most egy másikat talált meg. Zavarosan fejezte ki magát, Köves, aki ráadásul gyengén beszélt szlovákul, nem igazán tudta kivenni, mit akar tőle. Végül kiegyeztek, hogy körtvélyesi tarantulaként fogják bejegyezni ezt a fajt, ideiglenesen, amíg nem sikerül többet megtudni róla. A fickó még valami olyasmit emlegetett, mindenesetre gyanús neki ez az eset, és nagyon nem örülne, ha bárki megpróbálná átvágni.

Akkortól Köves nem találkozott a pókkal. Csak rajzai maradtak fenn róla. Kormos, gyűrött papírlapokon örökítette meg: mindenhol sűrű, vöröses szőrzet borította, a csáprágói aránytalanul nagyok voltak és erőteljesek, a lábai hosszúak, vastagok. A lyukaikat megtalálta, azokba szőtték bele a hálójukat, de a pókok nem voltak sehol.

Nem beszélt senkinek róluk, és nem hallotta, hogy bárki látta volna őket az előtt a májusi éjszaka előtt. Akkor ott volt ő is, és hallotta, amikor a fiatal társaság egyik nőtagja felsikított: Uramisten! Megcsípett! Miután a fiatalok elfutottak, odament a lyukakhoz, de egyetlen példányt sem látott. Sötét volt, hiába világított a hold, neki nem volt lámpája, így inkább a távozás mellett döntött.

Kövest soha többé nem látták a környéken. Az áldozatok szülei soha senkinek egy szót nem mondtak gyermekeik haláláról – nem is kérdezte őket senki, mert azt viszont látták, hogy a VB autói gyakran álltak meg a házuk előtt még több hónappal a történtek után is. Egyesek azt pusmogták, Köves csak bűnbaknak kellett, hiszen a légynek sem ártott soha, és egyébként is képtelen lett volna elbánni két fiatallal. Voltak, akik kivonultak keresni az óriáspókot, amelyről Köves a rendőröknek beszélt, de nem találták meg. Lyukakat találtak, amelyek mintha pókhálószerű anyaggal lettek volna kibélelve, de üresek voltak. Azt is susmorogták, egy pók magától nem nőhet meg akkorára, amekkoráról Köves beszélt. Több mint húszcentis fesztávú lábak. Aztán voltak, akik látni vélték a kertjükben a körtvélyesi tarantulát. Másfél évvel később, 1980 októberében egy keszölcési kisfiút rohammentő vitt kórházba, kiütésszerű nyomokat fedeztek fel a testén, és eszméltét vesztette. Sikeresen kikezelték, de az orvosok nem tudtak rá választ adni, mi történt vele. Az apja – kizárólag a kocsmapultnál, három borovicska után – váltig bizonygatta, ez egyedül a körtvélyesi tarantula műve lehetett.

A körtvélyesi csárdát 1980 novemberében zárták be. A bős–nagymarosi vízlépcső építési munkálatai ekkorra érték el ezt a vidéket, a Duna medrét elterelték, a csárda területének legnagyobb része víz alá került, a helyen, ahol a két fiatalt holtan találták, később masszív töltést húztak fel, amelyen ma a közkedvelt Pozsony–Bős bicikliút vezet keresztül. Körtvélyesre már csak a mai ötvenesek emlékeznek, de az ő emlékeik is egyre fakóbbak arról a helyről, ahol mámoros éjszakáikat töltötték majd negyven évvel ezelőtt. Bogáncsok, csalán- és vadrózsabokrok nőtték be az emlékeiket, és már elfelejtették a rettegést. A vaskos töltés, amely mögött az elterelt Duna hullámai hömpölyögnek, vigyázza fáradt álmukat.