Részletek Bíró Tímea Moldva című kisregényéből

Kerosin felvétele

 

(Loptuk a völgyből a meleget, hogy ne fagyjunk meg reggelre. Nem magunkért, a másikért nem adtuk fel. Titkoltuk, hogy egyikünknek sincs kedve élni. Ahogy megemelte a rönköket, a melle alatt feljajdult a heg és feljajdult ő is. A műtét piros féknyomot hagyott maga után. Nyikorgó ajtókként haladtunk a ködben. Gyilkoltuk az akácfákat, a hóhullásban néztük a kéményből felszakadó utolsó sóhajaikat. Alvás helyett a magasba ugráltunk, hogy füstté váljunk, vagy felkapjon minket egy semmibe szálló angyal. Úgy képzeltem, majd végigsikítom az utat. Nézzük egymást, miként szakadunk el, lassan belemosódunk a kékbe. Mindent elfelejtek. Visszanézek. Elfelejtek.)

A negyven kilométer végén már dübörög a fejfájás és a hányinger. Törés, törés, egy felpattanó kavics a szélvédőn, megrepeszti a tekintetet. Lebotorkálok a lépcsőn, talán a futás segítene. Hátrahagyni a hátrahagynivalót. Hiszek a lábaim erejében. 

A kétsávos út négysávossá szélesedik, jobbról és balról is járművek. Bízom a reakcióidejében, de a lábam néha rátaposna az odaképzelt fékre. Hiába próbálom elnyomni, szétterül bennem a satuérzés, remegnek a térdeim, mert minden szűkülni látszik. Mintha egyre közelebb jönne hozzánk az a piros Opel, és mintha mindjárt beleszaladnánk az előttünk lévő Volvóba. A félelem akkor is nő, amikor kamion mellett vagyunk és elém tárul a gazellát elkapó oroszlán képe, a buszokról nem is beszélve. Hány utas nézné csodálkozó szemekkel a balszerencsénket. 

Anyámnak hiába mesélném, ő csak a mentő gyorsaságát ismerte, és azt az előzékenységet, ahogy a villogó járművet mindenki elengedi, hadd siessen. 

Az autóba szorít a négysávos út, egyre kisebb leszek. Közel a talaj, de ez mégiscsak a talajtalanság szintje. Ne ez a rész menjen a Moldvából, hallom, ahogy a hullámok a sziklának csapódnak és ájultan lezuhannak. Képtelen vagyok aludni, pedig még négy óra van a megérkezésig, és ő sok tapasztalattal vezet. Mint egy megszállott, bámulom az úttestet, ahogy százhússzal suhannak el mellettünk a járművek, és ahogy mi is magabiztosan előzzük őket. Nem tudom befogadni a tájat, hártya vastagszik a szememen. Aztán a szélerőművek és a hegyek átkapcsolnak, a ritkán látott dolgok elűzik a pánikot. 

Hogy fogunk nyaralni menni, hiszen a tengerre csak szerpentines út vezet. Néhány éve még egyszerűbb volt, de ahogy egyre többet látok a világból, több dolog szül bennem félelmet. Anya nem retteghet, anya a biztos pont, aki nemcsak hogy nézi a tájat, hanem ha apa elfáradt, akkor átveszi a vezetést. Milyen anya leszek.

 

*

 

(Anyám a huzat, ami kisöpör bennünket az utcára. Ami becsapja a kaput, miközben ránk sötétedik. Ami lefújja a ruhát a hátunkról, hogy az ütés a húst érje. A huzat a fejünkben, ami messzire viszi a gondolatokat. Az erő, ami felbuktat, hogy ne tudjunk talajt fogni.)

Nem fognak félni tőlem. Nem változom szörnyeteggé és nem torzul el a kiabálástól az arcom. Nem leszek a ház sötét pontja, amit jobb elkerülni. 

Nem fogom egy szál bugyira vagy gatyára vetkőztetni és kiküldeni őket a hidegbe. Nem fogom az udvar közepére állítani őket, hogy a szomszéd a meleg szobából lássa, hogy rosszak voltak, és majd a mínusz fokok kiszívják belőlük a bűneiket. 

Nem fogom a hintába kötözni őket a zuhogó esőben. 

Nem fogok szöget szúrni a tenyerükbe. 

Nem törik el a testükön a fakanál, nem csattog a nadrágszíj, nem pirosodik be a tenyerem. Nem repülnek a levegőben a bögrék, nem akarnak fojtogatni a párnák. A kádban a víz szelíden várja a testüket. 

Nem rángatom ki őket a hajuknál, a karjuknál fogva az ágyból. 

Nem fogom a bolt közepén leordítani őket, hogy nincs pénzünk édességre. Nem fogom mások előtt megszégyeníteni őket.

Nem szorítom meg úgy az ujjaikat, hogy aztán folyton azt nézegessem, eltörtek-e.

Nem fogom a hajukat addig tépni, hogy már csak egy szánalmas copfra fussa belőle. 

Nem tüzelek be könyveket, nem dobom a kályhába a kedvenc játékaikat, hogy sóvárogva nézzenek a lángok közé, bárcsak ők is ott égnének. 

Nem tudom, hogy fogok úgy haragudni, hogy ne gyűlöljenek meg. Nem életben hagyni, hanem éltetni akarom őket.

 

*

 

(Bekötötte a szemem, ne lássam, hogy elszalad. Kioldotta a cipőfűzőmet. Úgy futott el, mintha üldöznék, én meg sötétedésig ott álltam a kukoricaföldön, és vártam, hogy hazavigyen. Biztos ott felejtett, hazamentem. A házban semmi fény. Anyám megtiltotta a szentjánosbogaraknak, hogy repüljenek. Nem tudtam, hogy pontosan minek lett vége. Tücskök ciripeltek az ürességben. Anyám nem jött haza a napfelkeltével. Néztem, hogy mihez kezdek én ezzel a nagy házzal. Túlzás hozzám ennyi ajtó és ablak, hiszen csak egy kell, hogy kimenjek és elszaladjak, egy kell, hogy kinyissam, és kiugorjak.)

A műhelyben rengeteg a kötél, de nincs, aki a nyakamra kösse. Anyám bent porosodik a házban, nincs, aki verje, így már nem is érzi, hogy él. Nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Apám utolsó kórházi napjaiban anyám kifeküdt az udvar végébe, hogy halálra fagyjon, úgy kellett esténként felfeszegetni a földről a testét. Az ujjait egyenként kapargattam ki. Óvatosan vittem be a házba, nehogy eltörjön a keménnyé dermedt teste, és amikor órák múlva kiengedett, maga alá vizelt. A barátnőim úgy mentek el dolgozni, hogy a munkaidő közben a gyerekeik a bölcsődében játszottak, én meg amikor felszálltam a buszra, anyám elindult a kertbe megfagyni. Annyira hozzászokott a mínusz fokokhoz a teste, hogy a ravatalozó hidegét észre se vette. Az imára kulcsolt kezek időnként a zsebek melegébe szöktek, anyám kezében különböző nagyságú szögek, az enyémben egy férfi keze. Anyám teste végül nem lett apáméhoz szögelve, ahogy képzelte, a férfi nem engedte el a kezem, ahogy képzeltem. Hazamentünk, sok lépcsőt megmásztunk, a mécses lágy fényében elővettem egy fáklyát, és elkezdtem gyújtogatni. Megvilágítottam a poklot, amiben éltem, ami bennem élt, ő pedig velem tartott. Még hajnalban is a hamut kapartuk alólam, az éveim alól.

 

*

 

(Anyám egy ránk tekeredett köldökzsinór. Nem kapunk tőle levegőt, csak részletekben szívjuk és nyeljük magunkba az életet. Senki nem meri, semmi nem tudja elvágni ezt a fojtogató erőt.)

Amióta hazajöttem a kórházból, folyamatosan arra az anyára gondolok, aki egyik nap megszülte a negyedik gyerekét, másnap pedig hazament a másik háromhoz, és a kisbabát otthagyta a nővéreknek. Három nap múlva mehetett vissza a babájáért, aki addig tápszert kapott, hogy ne haljon éhen. A gyomrát jóllakatták, de minden más éhezett benne, mert az, akiben kilenc hónapig növekedett, magára hagyta. A gyerekorvosok szánakozva nézték az apró, besárgult testet, aki még három kilós sem volt, és az anyja is kihúzta alóla a testét. Naponta hat órát volt fényterápián, hogy kapjon némi melegséget ebből a világból, ami már a második napon cserbenhagyta őt. 

Többet gondolok erre a nőre, mint a saját veszteségemre. Mesélték, hogy le-fel járkált a kórteremben, telefonálgatott, a mosdóba járt cigizni, és képtelen volt a kisbabáját maga mellé fektetni vagy magára tenni. Valami űzte, hajtotta kifelé a szülészetről, az újabb anyaságból. Nem tudom elképzelni, hogy tudott a gyereke nélkül kilépni a kórház kapuján, aztán három nap múlva visszajönni érte, felvenni, és mint egy csomagot, hazavinni.  

Ha behunyom a szemem, hallom a kisbaba sírását, a hangja összetéveszthetetlen, így csak az tud sírni, akiről lemondtak. A mellkasomra fektetném, összeborítanánk a szívdobogásainkat, és amikor kinyitná a szemét, meglátná a függönyön keresztül beszűrődő fényt.

 

 

Bíró Tímea (1989, Szabadka)

Palicson él, újságíróként dolgozik. Eddig két verseskötete jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézetnél (A pusztítás reggelei, Hosszú), és hamarosan napvilágot lát a Moldva című kisregénye. Költői munkáját Sinkó-díjjal ismerték el. Szerkesztőként is kipróbálta magát a Gion Nándor novellaantológiák, valamint Ladik Katalin Idővitorla című kötetének gondozása során.