Dubán Kitti novellája

liaye/lomography felvétele

Mégsem mondhatom, hogy belülről fullaszt meg az óceán

Minden éjjel erről a hullámról álmodom. Hatalmasra nő. Nem tudom, mi történik majd, ha átesik a tetőponton és zuhanni kezd. A fülsüketítő morajlásból vékony sikítás lesz, és arra kelek, hogy sípol a fülem.

Az előadóban ülök, amikor üzenet jön Klárustól, hogy ma estére kifejezetten engem kértek. Visszaírok, jöhetnek a részletek. Zoltán az Intercontinentalban fog várni, pontosan hatkor. Nem késhetek, Zoltán türelmetlen, képes otthagyni pár perc miatt, és akkor bukó az egész fizu. Ez azt jelenti, hogy ki kell hagynom az utolsó órám, pedig nincs több hiányzásom, orvoshoz is pont statkettőről kellett eljönnöm, már kétszer is. Majd megbeszélem valakivel, hogy írjon fel a jelenlétire. Valaki mástól meg elkérem az anyagot a holnapi zh-ra. Remélem, hogy Zoltán valami kiállításra akar menni, nem pedig egy hajnalig tartó buliba, ahol száll a kokain a levegőben.

Egyébként nincs mitől tartanom, Zoltán a jobbak közé tartozik, bár sokszor hozzám ér, megsimogatja az arcom vagy megszorítja a karom, de legalább nem durván. Mégsem tudom legyűrni ezt az érzést. Mint a belvíz, fokozatosan emelkedik a gyomromban, hiába a légzéstechnikák, eléri a torkom, csiklandozza a mandulám, megfulladok. Dobozlégzéssel próbálom megnyugtatni magam, egy szoba négy fala mentén sétálok a fejemben, négy lépés, beszív, négy lépés, benntart, négy lépés, kifúj, a negyedik oldalnál beáll a busz a megállóba, de akkor már hallom az ismerős morajlást, és ahogy kinyílik az ajtó, vad zúgással ömlik felém az ár. Hátraugrok, összeszorítom a szemem, a zúgás erősödik, sikítássá vékonyodik, és amikor rájövök, hogy én sikítok, megszűnik a látomás.

Az albérletben veszem észre, hogy a fekete ruhám foltos. Hétvégén leöntötte egy barom. Ígérgette, hogy kifizeti, de végül az alapösszeg sem jött meg, pedig már négy nap is eltelt. Aki nem utalja el az este végén azonnal a pénzt Klárusnak, az általában nem fizet. Behajtósdit játszani pedig nem éri meg, szivi, mondja mindig Klárus, ezen a piacon a reputáció a leg-fon-to-sabb. Szappannal dörzsölöm a foltot, nincs más, amit felvehetnék. Zoltán amúgy is szereti ezt a ruhát.

Csobog a víz, habzik a szappan, zúg a szellőztető a visszhangos fürdőszobában, én meg csak megyek körbe-körbe a dobozomban. Négy lépés, négy súrolás, négy lépés, áztatás. Bevillan a hullám, érzem az erejét, olyan, mint egy hatalmas levegővétel üvöltés előtt, de az üvöltés nem jön ki, kéz szorul a torkomra. Mielőtt átfordulna a hullám, vége, és újra kapok levegőt.

Nézem Zoltánt a hotel ablakában, épp az órájára pillant. Tulajdonképpen nem rossz pasi. Ha nem tudnám, hogy az apakomplexus beszél belőlem, talán rendesen is randiznék vele. Mindig azzal kezd, hogy rákérdez az egyetemre, közben int a pincérnek. Aperitifként tiszta gint rendel, olívabogyóval. Tudja, hogy nem jó a gyomrom, mindig figyel, hogy egyek is valamit az alkohol mellé. Amikor elmondom, hogy másnap zh, ujja hegyével megsimogatja az arcom. Végigfut a gerincemen a hideg. Akkor ma hamar végzünk, hogy tudj tanulni. Megköszönöm, koccintunk, lehúzom a gint. Muszáj köhögnöm, ezen elmosolyodik. Biztosan azt hiszi, csak azért csinálom, mert így nőies, sőt inkább kislányos. Pedig a gintől nem csak köhögnöm, hánynom is kell. Jobban bírom a likőröket, és ezt ő is pontosan tudja.

A liftben háttal állok a tükörnek, a gombokat nézem, meg a körülöttük szétkent rágó nyomait. Tényleg hamar végeztünk Zoltánnal, egy régi osztálytársának volt megnyitója, akit már annak idején is gyűlölt, mint riválist, és aki most azzal futott be, hogy csillogó kristályokból készít ordenáré szobrokat. Az egyik egy pucér lányt ábrázolt, egy WC fölé hajolt, hosszan és vékonyan lógtak a mellei. Zoltán ki is emelte, hogy azokat leszámítva hasonlít rám, már amennyire el tud képzelni ilyen pózban, mert látni sajnos így még nem látott. Nem is az zavart, hogy a fenekemre csúsztatta a kezét, hanem a gondolat, hogy könnyen lehet, az este végére tényleg odatérdepelhetek a szobor mellé, hogy a lilán csillogó ametisztkagylóba okádjam a gint és az olívabogyót. Éjjel egy van, mikor az albérletbe érek, szükségem van egy kávéra, mielőtt nekiállok tanulni.

Klárus feminista. Benne van a szabályzatában, hogy az ügyfelek nem fogdoshatják a lányokat, cserébe viszont jóval olcsóbbak vagyunk a többieknél. De persze mindenki játszik ezekkel a szabályokkal, tágítgatja őket, nézi, mennyire ruganyosak, mikor szakadnak el, így magyarázta egy régi ügyfél, miközben a dekoltázsomba bámult, és ujja hegyével a nyakamhoz ért. Nevetgélve arrébb csúsztam, mondtam neki, hogy talán a szakadásig ne menjünk el, mert akkor többet nem találkozhatunk, a főnököm megtiltaná, és ezt egyikünk sem szeretné. Ez mindig működik, a férfiaknak nem a farkát, hanem az egóját kell simogatni, ahogy Klárus mondta még az elején.

Nem tudom, ez most miért volt más. Zoltán eddig mindig udvarias és a maga módján tisztelettudó volt. Talán túlságosan megnyugodtam. Elkényelmesedtem. Ráadásul nem volt benne semmi bizonytalanság, olyan természetesen markolt belém, mintha ez így lenne rendjén, mintha az övé lennék. És nem azért, mert fizet értem, hanem mert ő az erősebb. Kétszer-háromszor megrázta, amit fogott, mint amikor a piacon leméred az áru súlyát. És én hagytam. Fuss vagy harcolj, de soha ne fagyj le. Soha ne fagyj le többé.

Remeg a kezem. Ahogy megtöltöm a kotyogóst kávéval, egy csomó mellé megy. Visszasöpröm a zacskóba, a gáztűzhelyhez lépek. Miközben melegszik, bekapcsolom a telefonomat, Zoltán nem szereti, ha rezeg, vagy ha felhívnak, amikor vele vagyok. Az elején mindig ellenőrzi, kikapcsoltam-e. Két üzenetem jött, az egyik Klárustól, hogy mi a helyzet, mert tizenegyig tartott a munkaidő, és a pénz még sehol, pedig Zoltán, ha elégedett, azonnal utal. Ugye elégedett volt, drágám? Mit csináltál? A másik üzenet egy szaktársamtól jött, felírt statkettőn, de szerinte gyanút fogott a tanár, mert óra végén megkérdezte, hogy ott vagyok-e, ő meg mondta, hogy pár perccel hamarabb el kellett mennem, de nem biztos, hogy a tanárnő elhitte neki. A jegyzeteket meg sem ő, sem a másik srác nem küldte el, akitől kértem. Nyolc óra múlva vizsga és nincs miből tanulnom.

Olyan erővel tör rám a hullám, hogy meg kell kapaszkodnom. Váltakozik előttem a kép. Hol mély zúgással emelkedik a víztömeg, hol a két kezemet látom. Egy-egy villanás csak mindkét jelenet. Elönt az óceán, a hullám magába fordul, zuhanni kezd, a mellkasomra zúdul, nem kapok levegőt. A só szaga keveredik az égett húséval, és csak akkor kapom el a kezem a tűzhelyről, amikor a végtelen hullámban csökken a nyomás, mintha elvágták volna, megszűnik a morajlás és megérzem a fájdalmat.

A hideg csempéhez nyomom a kézfejem. Folynak a könnyeim, zaklatottan és sietve, mint a hegyi patak, és a rázkódástól újra hánynom kell. Most nem tartom vissza. Elmászom a fürdőig és a vécébe okádok. Lógó mellekkel, majdnem pucér fenékkel térdelek az ametisztkagyló előtt. Lassan megnyugszik a gyomrom, kisimul a tenger. Talán nem is tenger, talán csak egy kis halastó. A halastóban nincsenek hullámok.

Holnap hazaköltözöm, abbahagyom az egyetemet. Vagy legalább keresek egy másik állást, és megpróbálok valami újfajta diétát, hogy ne kelljen annyit orvosra költenem. Holnaptól más lesz, nem lesz több vizsga, nem lesz több légszomj, nem lesz hullám és nem lesz több simogatás sem a gerincen. Zoltánhoz többet nem, pötyögöm végül a telefonba, és úgy döntök, egyelőre ez is elég.

Dubán Kitti (1996, Székesfehérvár)

10 éve Budapesten él. Jelenleg marketing menedzserként, illetve szövegíróként dolgozik egy reklámügynökségnél. 2022 óta publikál, az ÉS-ben két kisprózája jelent meg, emellett a Helikon Pavilon, a Nyitott Mondat, a Kalligram, a Műhely és a Vár Ucca Műhely hozta a szövegeit. Bár elsősorban prózát ír, a versek és a dalszövegek sem állnak tőle messze.