Körzőütem – Egy detektív arcképe – Demény Péter esszéje
Hász Róbert portréja (Fotó: Petőfi Kulturális Ügynökség)
De ki ez a Fábián Marcell?
Először a címekben találkozunk vele. Ez a krimik egyik hagyománya, leginkább Simenon munkásságára jellemző. Emlékezzünk csak: Maigret és a bolond öregasszony, Maigret és a padon üldögélő ember, Maigret csapdát állít. A három cím elég, hogy belássuk: Hász Róbert ahhoz a hagyományhoz viszonyul, amelyhez Simenon is tartozik.
Ennek az eljárásnak több erénye is van. Egyrészt a puszta közlés: ebben a könyvben „Fábián Marcell” nyomoz majd. Még nem tudjuk ugyan, hogy Fábián Marcell a nyomozó, de a hagyomány irányít, és egyik szerző sem fogja felfedni a gyilkosát, egy jelentéktelen szereplőt pedig miért nevezne meg, sőt emelne címbe?
Másrészt a bevésés: az esetek egytől egyig ehhez a nyomozóhoz tartoznak, őt látjuk három köteten át tenni-venni, kérdezősködni, válaszokat keresni, a kollégáival beszélgetni vagy inni, a feleségéhez hazamenni, a cselédhez szólni. A különféle szituációknak köszönhetően sok minden kiderül róla.
Végül van ennek egy irodalmimarketing-hatása is. Akit három címben megneveznek, azt nem lehet elfelejteni, azt keresni fogják, akik megszerették az első krimit. Ebbe a varázslatba estem jómagam is, és ismerek még rajongókat.
Egyszer arról beszélgettünk egy barátommal, hogy nekem nem tetszett Albert Finney a Gyilkosság az Orient expresszen című filmben: valahogy mesterkéltnek éreztem, távolinak attól, amit Poirot-ról képzelek. David Suchet sokkal közelebb esik ahhoz a képhez. Igen, de neki volt lehetősége hosszan megrajzolni egy alakot – válaszolta a barátom.
Ugyanez történik Fábián Marcellel: fokozatosan, koncentrikus körökben kerülünk közelebb hozzá. Vagy talán jobb a puzzle-hasonlat: ahogy telnek-múlnak a kötetek, egyre több mozaikkockát találunk ahhoz, aki „Fábián Marcell” lesz. A trilógia varázsához ez a fokozatos fejlődés, az egyre teljesebb arckép is hozzátartozik.
Először az derül ki a nyomozóról, hogy árva. Négy nővér meg egy atya nevelte fel: Johanna nővér, Jozefin nővér, Cecil nővér, Anna nővér és László atya. Ebből különféle istenkereső és -tagadó gyötrelmek származnak, egyelőre azonban az árvaság a lényeg. Mindenki emlékszik a népmesékre: aki árva, az önálló, találékony, jó a lélekjelenléte és sok megpróbáltatáson esik át, ami viszont nem ijeszti meg feltétlenül, hiszen az élete kezdettől megpróbáltatások sorozata.
Aztán azt is megtudjuk, hogy harmincöt éves. „Marcellt mindig elfogta egyfajta elérzékenyülés, valami elgyengüléshez hasonlatos meghatottság, amikor az ember jövőbe vetett bizodalmával találkozott. Ez a park is ilyen volt. Annak a reménynek a megtestesülése, hogy egy emberöltő múlva, amikor a fák és a bokrok kellő méretűkre nőnek, lesznek még büszke polgárai a városnak, akik örömmel sétálnak majd lombos árnyékuk alatt. Közben hálával adóznak a bölcs elődöknek, akik bíztak az ő világrajövetelükben. Huszonöt év múlva mondjuk. Kiszámolta, akkor már hatvanéves lesz. 1927-ben. Öregember. Öregebb lesz, mint amennyi most Winter úr. Megfoghatatlanul messzinek tűnt.” (FMPTN, 50.)
Tehát 1902-ben vagyunk – az első kötet címe arra is jó, hogy a korszakot nagyjából bejelölje, manapság már nem szaladgálnak köztünk a „pandúrdetektívek” –, Marcell pedig, ha huszonöt év múlva hatvan lesz, akkor most, az első kötet idején, harmincöt éves. Ezek szerint 1867-ben született, és a könyvből az is kiderül, hogy Zomborban él, az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bács-Bodrog vármegye Zombori járásának központjában. Több etnikum él itt egymás mellett: szerbek, magyarok, németek, zsidók.
Miközben bűnregények, a Fábián Marcell-könyvek én-regények is. Hász Róbert 1964-ben született, 97 évvel főhőse után; Zomborban végezte a középiskolát, szerbül természetesen tud.
Ez csak játék, a krimik nyilván nem vallomások, legalábbis nem közvetlen értelemben. Inkább a távoli szeretet vallomásai: Hász mindent tud a regények környezetéről, a gyermek- és fiatalkora ott telt, ahol Fábián Marcellé is majdnem száz évvel korábban; a hitelesség megteremtésének nehézségeit a korok közötti különbség okozhatta, a helyrajz és a mentalitás eltérései kevésbé.
Harmincöt év, az az emberélet útjának fele, indokolt tehát a melankólia, főleg, ha azt is hozzávesszük, amit László atya mond a detektívnek, amikor az felkeresi, mondván, ráakadt a szüleire: „Türelmetlen vagy. Mindig is az voltál.” (FMPTN, 295.) Aki türelmetlenül keresi a szüleit, és mint szintén ebből a beszélgetésből megtudjuk, már többször hitte azt, hogy megtalálta őket, abban valami megszüntethetetlen fájdalom motoz.
Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy házassága ötödik évében jár – „Felhúzta barna kesztyűjét, nyaka köré tekerte a hosszú, kötött sálat, amit két héttel korábban kapott Amáliától házasságkötésük ötödik évfordulójára, fejébe nyomta keménykalapját, megvárta, amíg a fogat eltűnik a kanyarban, majd elindult hazafelé.” (15.) –, ami nem sok, de azért ez a férj már nem nevezhető „kezdőnek”. Ha meggondoljuk, hogy a kötelező sorkatonaság és a kisebbségi sors miatt eleve érettebb, mint az, aki nem szembesül korlátokkal és másságokkal, akkor azt mondhatjuk, Fábián Marcell fizikai és szellemi képességei zenitjén van.
Egy harmincöt éves férfi, aki a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján él a Monarchia szerbek lakta zugában, házassága ötödik évfordulóját ünnepli, melankolikus, türelmetlen, érett és értelmes, és ami talán a legfontosabb: detektív.
Az „értelmes” jelzőt még nem indokoltam – ezt a következő részben fogom megtenni.
Demény Péter esszésorozatának korábbi részeit itt olvashatják!
Demény Péter (1972, Kolozsvár)
Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.