Terék Anna: Út Magadanba

Vajon mekkora távolság van
két ember vágyai között,
nem érdekli, uram?
Csak nevet, mit tudja maga,
Magadan milyen messze van.

Tudja, ha mégis
elmentünk volna,
én a jeget nézném,
maga a végtelent,
így tükröződnénk
abban a simára fagyott
Szibériában.
Épp, ahogy vagyunk egyébként:
én mozdulatlan,
maga meg mint akinek
soha nincs vége.

Rálépnénk együtt
a Bajkál-tó jegére,
hogy hallgassuk,
hogy reped.

És élhettünk volna
ez a kevés idő alatt is
sokkal boldogabban.
Talán, ha nem lett volna
körülöttünk a világ.
De valami mindig
körülöttünk van.

És ez ebben ez
a legocsmányabb,
nem gondolja?
Hogy az ember nem tud
kiszakadni vagy leválni
erről a rothadó világról,
mindig benne marad.

Maga fogná a kezemet,
én csókolnám a száját,
és így egész boldogan
meglehettünk volna,
ha nincs körülöttünk
a világ.

Az ember folyton fut
valami elől, mintha
bármiről is lemaradna,
ha nem lép elég gyorsan.
Én meg, ez a kevés idő alatt is
maga elől futottam
és vártam, néztem hátra:
vajon utolér-e,
és ha utol is ér,
bántani fog majd.

A maga hosszú lábait
nehéz legyőzni,
és épp ilyen nehéz nézni
a világos szemeit, uram.
Ahogy az utcán jár,
látni, hogy húzza
maga mögé mind
az árnyékokat.

Látja, végül mégiscsak
megszerettem magát.
Hiába harcoltam.
Igaz, sok háborút látott,
pontosan tudja,
hány mozdulatból kell állnia
egy kapitulációnak.

Az ember lehet bármilyen okos,
egy-egy jó cél felé kilőtt
éles szó mindig telibe talál.

És maga lőtt rám, uram.
Egész sortűz,
vidáman daloló kivégző osztag
bújt meg a mellkasában.
Én meg csipkésre lyukadtam.