Nyerges Gábor Ádám paródiái
2015-ben indult útjára az Apokrif Könyvek című könyvsorozat, az Apokrif folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában. Az említett lap szerzőinek (zömében) első köteteit megjelentető vállalkozás eddigi négy éve alatt hét kiadvány látott napvilágot, öt verseskötet (Bödecs László, Csillik Kristóf, Juhász Tibor, Mizsur Dániel, Stolcz Ádám), egy regény (Szendi Nóra) és idén egy műfordításkötet, melyben a kortárs angol lírikus, Norman Jope magyarországi tárgyú verseit adta közre Tarcsay Zoltán fordító.
A szerzőkkel ilyenkor, naná, együtt ünnepel a büszke (társ)sorozatszerkesztő is. De, mivel közben azért egy szemét tróger is, egyszersmind persze rögtön ünnepet is rontva, friss paródiáját törve bors helyett, mondván, az túl modoros retorikai fordulat, az épp csak frisskötetessé avanzsált áldozat orra alá. Ezek a kollegiális jellegű köszöntések 2015 és 2017 közt az azóta jobb sorsra szenderült, Amúgy nevű, debreceni illetőségű, valahai online folyóirattal együtt süllyedtek el az internet archiválatlan bugyraiba – ma már nem lennének elérhetők, ha (jobbhíján) az Apokrif Online-ra fel nem kerülnek, ott lelve végső nyughelyükre.
Ahogy azonban a könyv-, úgy a paródiasorozat is folytatódik, utóbbi a friss Apokrif könyves Norman Jope és az idén második kötetével jelentkező Bödecs László kollegiális jellegű baszogatásaival.
Ezek következnek alább.
Nyerges Gábor Ádám
Norman Jope:
Zalai áhitat
Beragyogja a szeptemberi ködön átszűrt,
tompa napfény Felsőszenterzsébet utcányi
erdeit és zömükben piros házait.
A híres magyar költőről, Petőfi Sándorról
elnevezett szakaszon haladva
rálátni e Zala megyei, zsongó,
falusi metropolisz buja, vadregényes
idilljére, postaládáktól rekettyésekig,
miközben valamibe, lehet, épp belelépek.
Elképzelem, ahogy Petőfi Sándor, a forradalmár
költő rója velem együtt e lépteket, s magamban
biccentek a költőtársnak, szabadság, szerelem,
írta, e kettő kellett neki, én most egy térképpel
és egy kapucsínóval (nem sok habbal, kis tejjel,
lehetőleg egy cukorral) is bőven megelégednék.
Haladok előre a kiúttalan Petőfi úton, mint
holmi brit, zalai Robinson, míg zörgő szatyromban
a nyálkássá érett, tescós párizsi ősze vegyül
már, de egyszerre megtorpanásra késztet
az elmúlás baljós, három-négy esőcseppje.
Nem egészen olyan, kiáltok fel önkívületben,
Felsőszenterzsébetnek épp ezen szeglete, mint
Liverpoolban a Victoria Gallery and Museum,
három perccel nyitás előtt, egy tavaszias,
decemberi reggelen?
Nem, feleli kiváló angolsággal egy szembejövő,
talán postai dolgozó, tökéletesen kivehetően
mondja, szemembe nézve, hogy “No!“, s pálinkával,
ősrégi táltosok kumiszával kínál. Fair enough,
mondom, ő sem kért párizsit, teát vagy biscuitet.
Mire szeptemberi áhitatomból feleszmélek,
már egy másik versben járva, s talán Jász-
Nagykun-Szolnok megyében. Megüzenném, ha
tudnám, a bölcs, szembejövő táltos-postásnak,
hogy, bár nem szívesen ismerem be,
valamelyest talán tényleg eltévedtem.
(Tarcsay Zoltán kifordítása)
Bödecs László:
Áradás
Ma láttam egy hajléktalant,
és megnyílt előttem egy korszak.
Új hangokkal, bennük
utcák, tengerek, málló vakolat és borszag.
Annyira szeretlek, fájdalom!
Ebben a képemben egyébként nyár van,
így is, hogy elfelejtettem beleírni,
meg félhomályos gang – ott somfordálok bátran.
*
Az átszakadó menetből megindul a víz,
felgyűlik, majd kiönt az eldugult mosdóból.
Így születnek a tengerek, mondtam álmomban
kisgyereknek, felnőttnek – suttogva, egykedvű
vízvezetékszerelőknek.
*
Annyit éltem, mióta tudom, milyen egy
lassabban beszélő lírai alkat,
aki sejtelmesebben megy csekket befizetni,
és elalvás előtt napkitöréseket hallgat.
És bonyolult szavakat használ, társadalom,
igen, az is határozottan van,
ezt észrevenni még a határon szoktattam
magam, Kőbánya-Kispestnél.
Az aluljáróban állok, ez még talán rímel.
(Nem.)
*
Ez itt rozsda lehet? Azt hiszem.
Így kommunikálnak emberek,
amiből aztán vesszőhibák születnek,
meg gyermekek.
*
Annyira megölelnélek, boldogság!
De csak két kezem van, és azok sem szabadok.
Megtántorodnak a háborgó tengerek,
kezemben vécépumpa, lemegy az áradás
és a végére megint egyedül maradok.
