Gyurász Marianna versei
Julija Svetlova felvétele
Apotheosis?
Az első alkalommal mintha a sosem volt balett-tanárom szállt volna meg téged,
úgy szorítod meg a vállam és nézel egyenesen a szemembe,
és mondod, hogy egyébként jól csinálom, csak egy kicsit
könnyebben kéne.
Mintha az arcod is hirtelen a szoros kontytól feszülő
bőrdob volna, de ki is az, aki kezet merne emelni rád.
A lapockáim alá karmok feszülnek (átölelem magam, de nem veszem észre),
és egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy repülni akarsz tanítani.
A következő héten arról mesélsz,
hogyan vágjam kétfelé a borsószemeket, mintha atommagok lennének,
és hogyan hasítsam olyan vékony hasábokra a répát, hogy, hasonlóan a fényhez,
egyszerre tudjam átfűzni két tű fokán (ekkor inkább hullám már, mint részecske).
A következő leckéd: mostantól csak strandon űzhető,
késő nyári tevékenységekről írhatok,
de az olajban sülő krumpli illatából semmiképp ne lélegezzem be többet napi
öt köbcentinél.
Ha ez könnyen megy már, és délután fél négy felé szinte strandlabdának érzem magam,
elkezdhetek dolgozni azon, hogy elfelejtsem,
van más formája a létezésnek, mint
strandlabdának lenni.
Mikor ezt elfelejtettem,
nem kell több leckét adnod,
mert mindannyian jól tudjuk, hogy a strandlabdáknak már
senki nem tud semmit megtanítani.
Emesis
Hormonok, hormonok, hírvivő molekulák,
most nem kérek, köszönöm,
magamra lötykölném csak, de nem tudnék nyelni,
mert a retroperisztaltika annyi, hogy
egy pillanat, és viszontlátok mindent:
kakaós tejben ázó csillagok,
hároméves korom előtt lenyelt legóember lába,
jobb belátással visszanyelt szavak,
a testtelen gomoly, aki
fekete stopperórát hord magánál –
Hormonok, hormonok, most le kell ülnöm,
halántékom két oldalról, térddel satuba,
szorosabbra vonni a drótot, amit az állkapocsízületemben hordok,
mióta a testem nehezen tesz különbséget kívül és bévül között
(vagy bévül és kívül között, de ez inkább
mindegy),
miközben nagyjából ez a legsúlyosabb érv, aminek köszönhetően
önálló életformaként definiál
egy csomó poros füzetke az egyik felső polcon,
de amíg senki nem árulja el a füzetkéknek, hogy csalok,
addig minden rendben…
Hormonok, hormonok, most lelassul a szívverésem,
lépcsőfoknyi távokat hagy, hogy le tudjak mászni,
s miközben lábfejemmel vakon tapogatózom,
egy csapat ázott szárnyú,
szomorú szitakötőt böffentek fel.
Kanalakat
Vannak a fiókban ezek a színes fagyiskanalak.
Legalább egy tucat gyűlt össze,
Egy pár adott volt a rekeszben
Mikor gyűjteni kezdtük,
De azóta elkeveredtek egymással,
Mert mind olyan, mint a többi,
Mert a világon semmi különbséget nem találsz,
Molekulák szintjére bonthatnád,
Színre, feszességre, az anyag dús vonalára,
Ahány paraméter megadható egy fagyiskanálban,
És nem találnál egy szemernyi különbséget.
És az év 351 napjában valóban csupán kanalak, és legambiciózusabb
Terveikben sem vágynak többek lenni ennél.
De az év 14 napjában (a rosszabb években akár 15)
A konyhakövön ülök, s miközben a szék lába vinnyogva
Távolabb húzódik tőlem, a tucat
Kanálból kirakott színes és szabályos
Kört bűvölöm a felhúzott térdem fölött:
Mert kettőben megkeseredik számban a falat.
A kiszámoló tűnik az egyetlen tudományos megalapozottságú módszernek,
De a végén csak felállok,
Lenyalom a kanalakat, és
Visszapakolom ugyanabba a rekeszbe.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/9-es számában.
Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)
Költő, író, molekuláris biológus.