Polgár Anikó: A trójai kanca; Kincskeresés a hamuban; Állatbőrök

A trójai kanca

Felnőtt a falovacska. Mit lehet most már vele játszani?
Húzkodjuk meg a sörényét, hátha szemünkbe prüszköl.
Fésüljük meg a farkát, hátha felénk rúg.
Csikizzük meg a nyakát, hátha felveti még
nyerítve, büszkén a fejét.
Csajok, vagy van tán jobb ötletetek?
Hisz megnyergelni nem szabad. Fel sem érjük.
Nagy hasú, vemhes fakanca lett,
nem bír ugrándozni, rázni sem tudja merev, kiálló farát.
Messziről hallani, ahogy liheg, zihál.
Jó móka lesz majd, ha elkezd elleni.
Menjünk közelebb, hogy lássuk,
ahogy préselődnek belőle ki
a sisakok, fejek, kardok, végtagok.
Biztos dől majd a vér is. Juj, de izgi lesz!
S egy-egy édi harcos amikor kipottyan,
talán kisvártatva talpra áll majd,
dülöngélve, mint egy kiscsikó.
Lehet, hogy a kanca meg összecsuklik, darabjaira hull,
s kiszedhetjük majd a véres latyakból a léceket,
ott virítnak majd, akár a csontok,
s mi versenyezhetünk, ki tudja közülünk
eldobni valamelyiket egész a tengerig.

Kincskeresés a hamuban

Nem jön le ez a vacak,
nem tudom a kapcsot szétkattintani.
Törjük inkább szét a koponyát, úgy tán lehúzható.
Mutasd! Remélem arany, és érdemes volt ennyit
csúszni, mászni, kaparni itt a bűzben.
Adide, mer’ beütlek közéjük téged is!
Gyere, ássuk ki és szitáljuk át a hamut –
lehet, hogy némelyiknek aranyfoga volt,
az megmarad, nem falja fel a tűz.
Borítva fogakkal a hamu,
kicsik, nagyok, tompák, élesek,
rakjunk ki belőlük vicsorgó arcokat,
ferde álkapcsokat, vicces szörnyeket,
csinálhatunk akár egy egész monster-szettet is.
De vigyázz, vedd onnan a kezed,
az egyik megmozdult, beléd harap,
nagyra nőtt, mozgó szarvasbogáragancs.
Amott egy undorító, kiszáradt testű hernyó:
húzd el a karod, mert rögtön rád tapad,
puha testében annyi nedvesség tán még mindig maradt,
le se vakarhatod majd, le se moshatod,
csak a bőröddel együtt húzhatod le majd.

Állatbőrök

Nem, nem a hó maradt meg foltokban itt.
Ezek lenyúzott, fehér állatbőrök szétterítve.
Ugráljunk rájuk, tapossuk össze!
Mintha lüktetne valami alattuk,
mintha dobogna a szívük.
Meg-megrázkódik a hús
és fel-feldob, mint egy trambulin.
Ha találunk jó éles botot,
átszúrhatjuk mindegyiknek a mellkasát,
átvághatjuk a nyakukat is.
Megteszi egy fáról lecsüngő jégcsap is,
csak bírd letörni: olyan hegyes, akár a tőr.
Jéggel kaszaboljuk a havat,
kesztyűnk csuromvizes.
Rajta, támadjunk, amíg tapinthatók,
kézzelfoghatók a fegyverek!