Juhósz Kȧtȧlin: Hȧtȧlmȧs pónik

Mi lesz, ha …
Ó, anyóm! Mi lesz, ha minden,
mit ebben a puccos
vórosban kimondok,
süket fülekre lel?!

(Huszonkét évvel később)

Tragédia volt nekem
jó ideig, ha szólnom kellett,
hatalmas pónik
(ügettek fejemben),
mert sok közölni valóm
lett volna szómotokra.
De titeket jobban érdekelt,
ahogy mondom,
mint a fontos tartalom,
ezért kigondoltam egy stratégiót.
Nem ejteni semmmit „úgy”,
soha, de soha többé,
és ebből nincs kiszóllós (a szentségit!).

Leszek egy közületek,
egy tökéletes, rendes
kóser magyar,
ki pont úgy beszél, ahogy kell.
Megtanul egy új nyelvet értetek,
mint valami jól fésült,
nyakkendős BBC-hírolvasó.
És megy is nekem,
ez a kis svindlizés,
és ettől sikeresebbnek érzem
működésem, ténykedésem
a közjó érdekében.

Lóm, mily kevés elég
a szemfényvesztéshez!
De ti, jó palócok, véreim,
sejtem, mosolyogtok,
bennfentesen kuncogtok,
ha összefutunk valahol
– nem sűrűn, de mégis –,
szép fejetek ilyenkor
lélekben összeérintitek,
és nem cserélnétek velem
egy ezresért sem.
Nehéz lehet ez – kacsintotok –
hiba nélkül. Meg oszt minek?

Minek, minek is, tényleg,
mi végre? Lehet, hogy még
mindig félek a póniktól?
Befoghatom? (Kiket? Mit?)
Minden merszem összeszedve?
Megtörve a kínos csendet?
Esetleg beszéljem meg veletek?
(Mit? Kikkel? Ki értheti meg?)
Lehet, hogy írni sem
tudok „úgy”, rendesen?
Bizonyos, hogy
egy ilyennel mifelénk
senki sem kötne üzletet.

(Öt évvel később)

Egyértelmű, hogy kerülöm a
leleplezést. Nem csak élőszóban.
Az a hang teljesen
kiveszett szókincsemből.
Rémes öncenzúra.
Persze eleinte kifejezetten jó,
sőt fejlesztő dolognak tűnt,
de most megint
pónikbetegségre utaló
jeleket figyelek meg lelkemben.
Úgy érzem, közel az idő, mikor
nem fogom tudni többé leírni,
azt a szót, hogy ……………..

—

• Juhász Katalin palóc alteregója.