Plonicky Tamás: Lufi

– Mondjátok már, mit láthat abban a felfújt vacakban? – kérdi kissé túljátszott megrökönyödéssel a kolléganőm, Éva a nagyszünet gyerekzsivajjal teli pihenőjében. Éva az a minden lében kanál álértelmiségi- típus, aki rengeteget dumál, még többet kérdez, folyamatosan affektálva gesztikulál, és csak azért játssza olyan gyakran az eszét, mert nincs neki. Ötvenéves, matek szakos tanár, és az ő démonai a prímszámok: prímszám a születésnapja, prímszám a gyerekeinek a száma, prímszám a rendszámtáblája, sőt – valószínűleg a véletlennek köszönhetőn – a keresztneve karaktereinek a száma is prímszám. Állítása szerint még férjet is ez alapján a matematikai fogalom alapján választott magának. A párválasztásnál fontos feltétel volt ugyanis, szögezi le mindig, minden egyes alkalommal büszkén, ha szóba kerül a téma, hogy a férje születésének időpontjai – év, hónap, nap – ne legyenek oszthatóak egyen és önmagán kívül semmivel. Még az összegük sem osztható, teszi hozzá ilyenkor, gyakran sűrű fejmozdulatok kíséretében. Éva tehát az őt körülvevő dolgok mindegyikében a prímszámokat keresi, és persze mivel keresi, meg is találja; ezzel együtt ugyanakkor boldognak és kiegyensúlyozottnak érzi magát. A kapcsolatai minőségiek, az egzisztenciája kielégítő. Éva abban a hitben él, hogy az élete teljes és stabil; szerinte világának minden mozaikdarabja tökéletesen a helyén van. A költőinek szánt, bár korántsem megválaszolhatatlan kérdése egy nyolcadikos diákunkra, Petikére vonatkozik. Petikéről, a nem túl jó képességű, de egyébként rendes, tisztelettudó, hallgatag tanulónkról ugyanis köztudott, hogy a lufikra izgul fel. Az ő démonai tehát a felfújható gumijátékok. A tanári irodában ereklyeként kezeljük azt az orvosilag rögzített és lepecsételt dokumentumot, amely szerint szűz gyerekfarka tökéletesen telemegy vérrel egy felfújt léggömbnek a látványától, sőt, esténként – és erről is létezik úgymond „papír” –, miközben kiveri, mindmáig a lufikról fantáziálgat. Petike nem hétköznapi problémáját természetesen szakember kezeli; iskolánk pszichológusa – Dr. Kovács – azonban mellékvágányra helyezve az orvosi titoktartás minden egyes betartandó szabályát, egy sörözés alkalmával enyhén spiccesen elkotyogta nekünk a lehetséges miértet. A fiúról a hosszas terápia után – és ittas szószátyár orvosunk monológjából – kiderült, hogy gyerekkorában a részeges szülei gyakran megverték, és az apja berúgva, állítólag, többször órákra bezárta őt a pincébe. Ilyenkor apuci gyakran elaludt; Petike pedig egyedül maradt. A család másik tagja, anyuka ugyancsak nem nagyon sietett fia megsegítésére, mert közben, szintén részegen, a szomszéddal vagy valaki egyébbel hetyegett. Petike pincében eltöltött hosszú órái ezért olykor éjszakákra is elnyúltak; életében gyakran megesett az is, hogy nem kevesebb, mint egy komplett hétvégét töltött odalent. A gyerek hétköznapjai a kényszeres kiruccanásoknak köszönhetően meglehetősen fájdalmasak voltak, ha azonban silány éveiben valamilyen ünnepnap következett – születésnap, karácsony miegymás – apa és anya egy régen tett fogadalomnak köszönhetően nem ittak; ha napokra is, de letették az alkoholt. Ilyenkor a boldogság érzése hatotta át a családi fészket; megszűntek az általában verekedéssel végződő veszekedések. A szülei ajándékokkal lepték meg őt, és általában a sokféle meglepetés mellé vettek neki egy héliumos lufit is. A gyerek pszichéjében a ballon, a mindent betöltő nyugalom és szeretet érzése tulajdonképpen eggyé vált. Azokon az absztinens ünnepnapokon, ha a frissen vásárolt héliumos ajándék ott lebegett a falon, otthon nem történt semmi baj. Apuci nem ivott, ezért nem verte meg sem őt, sem anyát, anyucinak pedig józanon már nem volt nagy kedve mással henteregni. Ha időlegesen is, de ilyenkor eltűnt a tányérdobálás, az agresszió, a káromkodás, és a pince sötétjének dohos falai sem ijesztgették többé. Legalábbis egy darabig. A lebegő lufi látványa idilli pillanatokat jelentettek a számára. Majd, amikor Petike idősebb lett, az ő életében is eljött az első maszturbálás, és míg a diáktársai az osztályban lévő érett lányokra, vagy internetes pornóra gondoltak, ő neki egy nyugodtságot árasztó Mickey egeres héliumos léggömb izgatta leginkább a fantáziáját; ezeket nézve történt meg az első önkielégítés is. Majd az elsőt követte a második, a harmadik, és így tovább. A gyerek a „párválasztás terén” nem volt túlságosan válogatós típus: ugyanolyan hévvel verte ki egyszerű zöld léggömbre, vásárokon kapható héliumos csodákra, interneten rendelhető jó minőségi árukra, vagy kínai vegyesboltban kapható olcsóságokra is. Számára sem a játék alakja, sem a rajta lévő felirat nem volt mérvadó: neki tökmindegy volt, hogy hupilila „Boldog születésnapot!”, vagy kék „Boldog karácsonyt!” kiírás van a lufiján; és az sem számított, ha Donald kacsa vagy épp sündisznó alakú ballonok voltak tárgyai a szexuális fantáziáinak. Petike csak verte és verte a farkát. Egy nap azonban arra lett figyelmes, hogy őt is, mint a társait, elkezdték érdekelni a hús-vér nők. Tudattalanjában azonban a lányok és a lufik nemes egyszerűséggel kizárták egymást; különváltak. Vagy a ballonokra gondolt és elélvezett, vagy a lányokon fantáziált, és, bármennyire szerette volna, nem jutott el az ejakulációig. Mégis valamilyen formában vonzódott a nőkhöz, izgatták őt, ebben egészen biztos volt. És a megoldás csírája egyszer csak héliumos léggömbként röppent fel gyermeki lelkivilága előtt: mi lenne, ha az egyik csinos osztálytársával felfújatna egy lufit? Mi történne akkor? Milyen felejthetetlen örömet okozna ez neki? Elhatározta hát, hogy kipróbálja; és nem is várt sokáig a hirtelen jött ötlettel. Egy hétfő délelőtt megkérte a bögyös padtársnőjét, akivel elég jó kapcsolatban állt, hogy fújjon fel neki egy vegyesboltból vásárolt olcsóságot. A lány pedig természetesen készségesen teljesítette a kívánságát. A pillanatban, amikor a szépen ívelt telt ajkába bekapta a kék felirat nélküli ballont, Petike csodás, soha át nem élt gyönyörben részesült. A lány csak fújta és fújta, Petike pedig bizsergett, izzadt, és önkívületi állapotban kérte, hogy ne, hogy csak soha ne hagyja abba, és amikor a lufi eldurrant, gyakorlatilag pont akkor, abban a pillanatban Petike is eldurrant. Dr. Kovács szerint ez volt a srác silány életének eddigi legjobb élménye. Ennek az emlékezetes alkalomnak köszönhetően a fiúnak még jobb ötlete támadt: járni kezdte az utcákat, és random csinos nőket szólított meg, hogy fújjak fel a lufiját, és mivel kreatívan tüdőbetegségre hivatkozott, sokan meg is tették ezt neki. Petikét nagyon sokan elégítették ki így: voltak köztük utcán járó-kelő bombázók, csinos anyukák és zsenge tinédzserek is. A kisfiú tehát úgy dugta végig a környéket, hogy végig szűz maradt, és a nők úgy részesítették őt csodálatos élményben, hogy fizikailag nem értek hozzá. Diákunk ezt követően minden pénzét lufikra költötte, és a leszólítós trükkjeinek köszönhetően hónapokon át istennek érezte magát. Már nem zavarták annyira a pincében töltött éjszakák; már nem aggasztották őt apuci kőkemény kirohanásai; sőt: anyuci pásztorórái sem voltak rá különösebb hatással. Egy idő elteltével azonban még a részeges szüleinek is gyanús lett a viselkedése. Otthon kezdett feltűnni a srác „nem mindennapi” problémája. Hatodikos volt, amikor az anyukája azzal fordult hozzánk, hogy a kisfia, „bármennyire kellemetlen is a téma”, és „akármennyire furán hangzik”, a lufikba szerelmes. Most tizenöt éves, és két éve jár terápiára. Dr. Kovács szerint lehet, hogy ez a dolog kezelhetetlen. Petike élete vagy a sorsa elképzelhető, hogy tényleg megpecsételődött. Most nagyszünet van, és a matektanár kolléganőm, Éva, aki semmit nem tud az egészről, mivel nem volt ott a szakember kollégánk őszinteségi rohamánál, affektálva – és mivel ő ilyen –, kissé túljátszott megrökönyödéssel azt kérdi tőlünk, hogy vajon Petike mit láthat abban a felfújt vacakban. Én meg, noha elmondhatnám neki az igazságot, vagy egyszerűen azt is hazudhatnám, hogy fogalmam sincs, enyhén megvonom a vállam, és mindenféle cél nélkül spontán azt bököm ki neki, hogy valószínűleg a prímszámokat, Éva.

A prímszámokat látja benne.