Szarka Károly: Irodalom és szorongás II.

kép: Borsos Zoltán: 02313 FAMOUS LAST WORDS

 

 

 

Fecske a fotelben gubbaszt, nagy, kényelmes fotel, épp annyira süppedős, amennyire kell. De hiába kényelmes, nem tud benne nyugodtan ülni, hol az oldala szúr, hol a nyaka zsibbad. Pedig itt üldögélhetne esténként, lábát a kisasztalon pihentetve, filmet nézve, megbontva mellé egy sört, vagy olvashatna akár, ez a fotel kiválóan alkalmas olvasásra is.

Mégsem bír végignézni egyetlen filmet sem, és képtelen pár oldalnál többet elolvasni egy könyvből. Ha megkíván egy sört, inkább beül egy kocsmába. Idegen helyre, idegen emberek közé. Már amikor van kedve kimozdulni. Most éppen nincs.

Ebben a lakásban nemcsak lehetetlen bármit is csinálni, még elmenni sem jó innen.

Feláll, az ágyához, és ledől, hátha elnyomja az álom. Előbb-utóbb el kell nyomnia. Nem érdekel, gondolja, ha csak négy órát sikerül aludni, akkor négyet, a munka szempontjából mindegy, telefonon zaklatni az ügyfeleket kialvatlanul is lehet. Legfeljebb ostobaságokat beszélek, és akkor mi van. Még csak ki sem rúgják érte, pedig annak örülne igazán.

A csoportvezető komoly arccal elsétál a munkaállomása előtt, és ő elképzeli, hogy egy régóta érlelődő döntést közöl vele. Az egyik minőségellenőr morcosan köszön vissza neki a folyosón, és ő azt hiszi, elégedetlen a munkájával. A hamutartó-szentély körül dohányzó kollégák arról suttognak, hogy állítólag újabb kollégák érkeznek a call centerbe, és ő arra gondol, mi másra is gondolhatna, hogy az ő helyét is egy új kolléga veszi át.

Előbb-utóbb csak kirúgnak, és akkor annyit aludhatok, amennyit bírok. Bepótolhatom majd a rengeteg órát, amit az óvodai csendes pihenők alatt álmatlanul forgolódva töltöttem, a félhomályt bámulva, a gombnyomásra elalvókat irigyelve.

Késsek el, rúgjanak ki, és akkor majd átalszom az egész kurva telet.

Ettől a gondolattól valamennyire megnyugszik, mintha a karjai és a lábai is kezdenének végre ellazulni, nyújtózkodik egyet, ásít, átfordul a bal oldalára, magára húzza a takarót, a fejét belefúrja a párnába. Négy óra alvás, mennyire kevés az a négy óra.

Pedig beszélnie kellene Madlénával, meg kellene kérdeznie tőle, hol is lakik éppen. Említette, hogy el akar költözni a barátjától. Akivel most szakítottak.

Madléna mosolya, amikor elárulja, hogy szakított a barátjával. Az a szégyentelen, perverz mosoly, ami csak neki, Fecskének szól. Ha Madléna már a szakítás előtt el akart költözni, akkor most biztosan el is fog. De hova. És kivel. Össze kellene költözniük. Összeköltözni Madlénával, ennél izgalmasabbat el sem tud képzelni. És a lakbért is felezhetnék, mindenki jól járna, külön-külön még az ilyen patkánylyukak bérleti díjába is belerokkannak.

Összeköltözni Madlénával. El sem tud képzelni ennél rémisztőbbet. Hogy valaki minden mozdulatát lássa. Hogy minden lépését figyelje. Nem szabadna soha senkinek senkivel összeköltöznie, hogy az embereknek legalább az illúziói megmaradhassanak a boldogságról. De ha valakivel mégis muszáj volna, kizárólag Madlénával lenne hajlandó. Félelmetes belegondolni is.

És ha nem is költöznek össze, akkor is mennie kell innen, itt nem lehet élni. Gyöngyözni kezd a homloka, összeszorul a gyomra. Tudja, hogy ennél csak drágább albérletet talál, és semmi kedve újra összecsomagolni, nem tudná megfizetni sem a foglalót, sem a költöztetőket. Ha többet túlórázna, akkor esetleg. Vagy akkor sem.

Átfordul a jobb oldalára, és próbál nem gondolni semmire.

A telefonjáért nyúl, rákeres a tíz legjobb álmatlanság elleni tippre, nem mintha reményt fűzne bármi ilyesmihez. A cikk szerzője szerint az a legfontosabb, hogy az ember estére képes legyen kikapcsolni az agyát. És az is nagyon fontos, hogy kerülje a stresszt.

Aki ilyeneket leír, gondolja Fecske, annak soha életében nem volt munkahelye. Vagy soha nem utazott metrón.

A metróra gondol, arra a pillanatra, amikor befut a szerelvény az állomásra, és ő meglátja, hogy az összes kocsi tele van tömve. Úgy van teletömve, ahogy az ember hasa egy lakodalomban. Az utolsó darab húsnak már a látványától is undorodik. A metró számára ő az utolsó a darab hús, amit legszívesebben a tányér szélén hagyna. Undorodik tőle a metró, hányingere van tőle a metrónak.

Az összes kocsi tele van tömve, és neki muszáj felszállnia. Az emberek folyton olyasmit csinálnak, ami senkinek sem jó, mégis csinálják.

A tíz legjobb álmatlanság elleni tipp között nem szerepeltek a kollégák ötletei. Eleve kár volt megemlíteni nekik, hogy mostanában alig alszik, mert ilyenkor mindenki tudja és mindenki el is mondja, mit kell enni vagy inni. Kamillateát, meleg tejet, mézet. Meleg tejet mézzel. Vagy át kell hívni egy csajt. Vagy egy kurvát. Vagy legalább a kezét használja az ember. Vedd a kezedbe a sorsod. Segíts magadon. Magad, uram.

Modoros és jópofa tanácsok arról, mit csináljon a faszával, mintha magától nem tudná. De mit csináljon akkor, amikor már ez sem segít.

Kitámolyog a fürdőszobába. A tükörrel szemben egy ablak nyílik a lichthofra, egyszer nyitotta csak ki, amikor beköltözött az albérletbe. Iszik egy pohár vizet, és reméli, hogy nem kell fél óra múlva megint vizelnie, mondjuk pont akkor, amikor már éppen elaludna.

Beveri az oldalát a konyhaasztalba, úgy botorkál vissza a szobájába, mintha részeg lenne. Ha csak három és fél óra alvás jut, akkor annyi.

Megint ledől, megint betakarózik, a bal oldalára fordul, lehunyja a szemét. Ezúttal sikerülnie kell. Aztán pár perc múlva mégis az ablak felé pislog, tompa, villogó fényeket lát, és mintha szirénázást is hallana. Újra csak kikászálódik az ágyból, ki akarja nyitni az ablakot, de elgyengül a karja, nem bírja felemelni a kezét. Megijeszti a hirtelen támadt gyengeség, megrémül a saját erőtlenségétől, emelné a kezét, de nem megy, és akkor egy hátborzongató sikoly hallatszik, olyan, mintha ő sikítana, egy pillanatra mintha látná magát, ahogy sikít, és maga ez a sikítás váltaná ki azt az újabb ijedtséget, amitől megint sikítania kell.

De nem, ez nem az ő hangja, az ő szája csukva van, görcsösen szorítja össze a fogait. A fürdőszoba felől jön, igen, a fürdőszobában vonyít valaki, és dobolnak is, aztán énekszót hall, majd újra dobot. Elindul a fürdőszoba felé, a sikítás már nem hallatszik, de a dobolás és az éneklés még mindig, felváltva, egy kicsit halkabban, aztán valamivel megint hangosabban, majd újra halkan.

A lichthof, gondolja Fecske, és kinyitja az ablakot, ami mégsem a világítóudvarra, hanem egy aprócska szobába vezet, be lehet mászni, bemászik, innen jönnek a hangok, de amikor belép, nem lát a szobában senkit, aki a hangok gazdája lehetne.

Napfényes kis szoba, sötétbarna parketta, piros szőnyeg, egy heverő, rajta sárga ágyterítő, egy íróasztal székkel, az asztal mellett ablak. Sima fehér falak. Mintha a falakból jönne a dobolás és az énekszó, a falakból áradna, és amilyen ijesztő volt előbb, annyira megnyugtató most.

Otthonos ez a szoba, gondolja, kár, hogy nem fedeztem fel előbb. Miért nem tudtam róla, hogy van itt egy szoba. És mennyi lehetőség nyílik meg azzal, hogy most felfedeztem.

Visszatér a saját ágyához. És akkor megint hallja a sikolyt. Az ablak felől jön, most már biztos. Próbál újra elaludni, de a sikoly egyre csak erősödik.

Egy nő sikít eszeveszetten, igen, ezúttal tisztán hallja, az egész utca visszhangzik tőle. Úgy sikít, mintha most tépnének ki a kezéből egy halott csecsemőt. Fecske az ablakhoz lép, és egy kicsit távolabb, az utca végén rendőrautókat pillant meg, és egy mentőt. A sikoly megint elhalkul, aztán teljesen megszűnik. A lámpák még sokáig villognak.

 

 

Részlet Az én hibám című készülő regényből.

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

Budapesten él, szerkesztő és újságíró, cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a KönyvesBlog, a Librarius, a Litera, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. A Noran Libro Kiadó szerkesztője, tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Készülő első regénye, Az én hibám tervéért 2017-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.