Forgács Péter: Bogárka

Késve érkezik. A könyvbemutató már tíz perce tart. Óvatosan, lábujjhegyen közelíti meg az ötödik sor szélső székét. Bocsánatkérőn felénk mosolyog. A szerkesztőm épp egy újabb kérdésen töri a fejét, így észre sem veszi őt, én bátorítóan visszamosolygok rá, majd folytatom a felolvasást. Szeretem ezt a novellát olvasni. Anyámról szól, arról, ahogy fiatalon elhagyott bennünket.

Ez az első, és ki tudja, talán az utolsó bemutatóm a fővárosban. Kiadómnak hála, egy jó nevű könyvesboltban ücsörgünk, tizenöten-húszan, többnyire volt diáktársaim, akiket az egyetem után bekebelezett a nagyváros, aztán még néhányan a szakmából, meg persze egy-két rokon. És ő.

A felolvasást követő taps közben újra körülnézek. A tekintetekből úgy tűnik, tetszett nekik. Aztán azon kapom magam, hogy megint őt nézem. Kissé előre hajolva hosszú ujjával lapozgatja az ölében pihenő kötetet, a szemébe szédül egy hajtincs, fejét kissé balra biccentve visszaigazítja a jobb füle mögé, miközben elővillan arany fülbevalója. Ez a mozdulat… Egyre inkább érzem, hogy ismerem valahonnan. De ha ismerem is, nagyon régen nem láttuk már egymást.

Márk, a szerkesztőm, felteszi a következő kérdést. Most afelől érdeklődik, nem tartom-e túl merész kitárulkozásnak, hogy anyám haláláról írok, amire legszívesebben azt válaszolnám, hogy nem, de hát tudom, ennél azért többre vágyik, ezért a valóság és a fikció egészséges elegyéről kezdek el hablatyolni, majd felteszem a kérdést, vajon ki állította, hogy a novellában az én anyámról van szó, és ha róla is, mindannyiunknak van anyja, és egyszer valamennyien elvesztjük a sajátunkat, szóval szerintem a téma nem tekinthető túlzóan személyesnek. Közben azon kapom magam, hogy párhuzamos üzemmódba kapcsoltam: a válaszadással egyidejűleg a nőn töröm a fejem. Néha meglesem, próbálom lehámozni róla az évtizedek alatt rárakódott rétegeket. Minél tovább kémlelem az arcvonásait, annál mélyebbre merülök az időben, egyre elkeseredettebben bolyongok a múltbeli arcképcsarnokban. Mint amikor gyerekként anyámmal hideg-meleg-forrót játszottunk, és türelmetlenül futkostam a szobában az eldugott Teddy mackó után kutatva, ő meg csak nevetett, és egyre ismételgette: hideg-hideg-langyos-meleg…

Kezd nehézzé válni ez a kétfelé figyelés, úgy érzem magam, mint a rövidfilmbeli szinkrontolmács, aki fordítás közben még arra is képes volt, hogy amőbázzon a kollégájával. Elképesztő! Közben újabb kérdés, újabb válasz, újabb mélytengeri merülés a múltba. Sürgősen rá kell jönnöm, ki ez a nő, különben bedilizek!

Aztán egyszer csak vége. Taps, siker, mozgolódás, felszabadult eszmecsere. Lassan összerendeződik a dedikálásra várók sora, az a hét ember, aki úgy döntött, beszáll a büdzsébe, és megveszi a könyvemet. Kikukucskálok az asztal mögül, alig látom őt a sor végén, de azért sikerül meglesnem az alakját. Jó alakja van, még így ötvenen túl is, ennyire saccolom a korát. Hosszú karok és combok, formás keblek, egyenes testtartás. És megint egy ismerős gesztus. Nahát! Újabb merülés a múltba. A nagynéném lép elém, és csacsogva áradozik a kötetről: ugyan még nem olvastam, de ha te írtad, csak jó lehet, na és ahogy megemlékeztél szegény édesanyádról, azt bizony, meg is könnyeztem. Megköszönöm, firkantok valamit a könyvbe. Ahogy rövidül a várakozók sora, egyre jobban izzad a tenyerem. Szűkül a tér, fogy az idő.

Gépiesen kérdezem, milyen névre dedikáljam, aztán felnézek. Ott áll előttem. Én is felállok, tekintetünk egymásba gabalyodik, oh, istenem, azok a szemek! Szinte egyszerre mondjuk: Andrea. Visszahuppanok a székre, felnézek rá, aztán vissza a könyvbe, megint rá, ő megértően mosolyog. Remegő kézzel igyekszem írni valamit a lapra, miközben felidézem magamban egy harmincvalahány évvel ezelőtti balatoni nyár elveszettnek hitt pillanatait.

Csupán négy napig tartott az egész. Egy fonyódi diszkóban ismerkedtünk meg valamikor a nyolcvanas évek közepén: ő a vajdasági és én a felvidéki. Fura, hogy pont minket, határon túliakat hozott össze a sors, de talán mégsem. Az első perctől erős lelki kötődést éreztem iránta. Tudtam, hogy ő sosem fogja megkérdezni tőlem, honnan tudok olyan szépen magyarul, meg azt, hogy ha viszont magyar vagyok, miért költöztem Csehszlovákiába. Ráadásul őt is érdekelte az irodalom, mint engem. Olyan „hazai” írókról beszélgettünk, akiket itt akkoriban alig ismert valaki. Hülyén hangzik, de még a szeretkezéseinkben is volt valami határon túli. Minden határon túli. Amikor aztán négy együtt töltött nap után haza kellett utaznia, azt hittem, belepusztulok. Tudtam, sosem látom többé. Majdnem így is lett. Sokáig leveleztünk, verseket küldözgettünk egymásnak. Bogárka és én. Hm, igen, Bogárka! Tényleg! Így hívtam őt. Aztán valahogy elsodort bennünket egymástól az élet. Csak évekkel később jutott újra eszembe. Írtam is neki, hogy megtudjam, mi történt vele azóta. Azt válaszolta, felejtsem el őt, ő már nem az a Bogárka, aki volt. Erre most itt áll előttem, és tudom, hogy annyi év után ma este minden kérdésemre választ kapok. Furcsa érzés, valószerűtlen az egész. Pár másodpercre ki is esek a szerepemből, de aztán újra visszazökkenek, és kezemben útjára indul a toll: „A sorok között keresd magad, te is ott vagy. Bogárkának, szeretettel.”

Újra felnézek. Már én is mosolygok.