Szászi Zoltán: Kirké tenyészete, avagy honnan lehet majd utánpótlás

Az én kórtársaim

Szomorú vidék szegénységszagát sodorva magával, korommal és köddel koronázva ül be a vándor a füstös ivóba, vele sok mérőföldet megjárt botját sarokba támasztja, más botok meg mankók mellé. Bort kér, vizet is, majd az úttól fáradtan csorba poharát nézi, meg azt, hogy az átellenben ülőknek mint omlik korsójuk peremén a sumérok jó találmánya, árpából erjesztett jóféle sör. Habzik, felpezseg, s onnan búsan lecsepeg a keserű itóka, átbukfencezi a rég koszlott asztal faragását, s megdermed lepergő cigarettahamunál. A sörcsapnál úgy áll, mint Cerberus, a csapos lány, aki kármentőt bármikor lezárni kész. Míg ő, a vándor betér, nézi végig vizsla szemekkel a fiatal lányka a krómos túloldalon, s csak akkor oldódik, amikor látja, van az italkérőnek pénze, s nem potyázó senki kéri a sört ingyen, vagy megint hitelbe. Kiméri a bort, hozzá vizet is, majd elbámul a borravalón, amely rendkívül bő most! Egyébként ritka vendég az ily helyeken.

Fura egy hely ez. Koszszagú, szürke és ótvaros sebre hasonló, töppedt kis téren megbújó, templommal szembeni, múlt idők kínálatát idéző, ócska közérttel egybeépített falusi kocsma. Fémkeretes ablakánál állandó vendég a huzat s a hideg télen, nyáron a hőség meg a por. Bent nagy tévéképernyő villódzik reklámot, alatta pár satnya virág fulladozik, s figyelmet kér felirat arról, hitel nincs. Szétszórtan, vaslábú székeken vizeletszagú vének hörpölik rossz italokból kotyvasztott bódító keverékük. Azt az agybutítót, a fenyőaromás szeszesitalt, hozzá kis pohár sört, mibe most, lévén tél, kicsapolás után merítő forralót dugnak mindig. Nehogy torokra fusson hidegen a habja! Ilyen szokás is van, semmi csoda nincs ebben, lám, láthatón a vándor ismeri ezt, hiszen meg se lepődik, a merülőt látva.

Messziről jön. Útja oly hosszan tart már, hogy kezdetét se tudja. Oly sok helyen ivott mindenfélét látva, hogy ez itt meg se rázza. Lábán jelnek a seb. Harcé? Nem. Régi vadászat, gyerekalkarnyi vadkanagyar mélyítette seb az ott, mely mikor fakadt, rút volt és fekete, csak okos, sok csatában és hadban sebkötözést tanult kondásának gyógyfüvei tudták beforrasztani annak a mélyét. Az agyarast végül dárdával ütötte át, s az állkapcsának ékéből faragott magának késnyelet a vándor régen. Ritka, égből, az istenektől kapott sistergő hullócsillag, egy meteor vasából nyújtotta ki a kovács pengéjét, fekete bogyójú olívaolajába mártva edzette, és tigrisszem kővel fényezte ki az élét. Sok harcban megfordult penge az, mely hol ételt nyesett, hol meg egyszer az ellent. Végső megmentőként, mikor egyszer a sebhelyes lábút leteperte egy súlyos páncélú asszír zsoldos ott, a viszály miatt mostanra porrá omlott Ilion alatt, melynek pusztulását okozta buta mohóság, keblén nevelte azt Érisz! Ott a falak alatt már a zord halált lihegte vigyorogva a letepert vándor arcába az asszír, amikor ő derekához nyúlva, a megfaragott vadkanagyar ívét kitapintva előrántotta a ritka acélt, s metszett! A földnek oly édes vért bugyborékolta az ellenfél torka, s hörögte Assur isten nevét, de hiába. Azóta nem evett ezzel a késsel, de mindig övébe bújva magával hordja, s bár megtisztította minden patakban, bármerre akadt tiszta forrásra, egy helyen barna folt nyílik mindig, mint rozsda mocska az acélon.

Idei kanokról forog most a kocsmai szó, míg ő borát, más a sumér italt issza. Megidéződnek most a kevert gabonán nevelt kétmázsás ártányok. „Abból a háti szalonna bő négyujjnyi lett. A sonkát csak drót bírta el, nem is madzag, olyan súlyos. De volt miből, hisz a komák, kik a közöst is aratják, mindig úgy dolgoznak a géppel, hogy jól legyen elosztva a hektárhozam. Ki nem ügyes, s nem fondor, családját lopja meg az, s magamagát – így jár itt a szólás! Buta vagy, ha nem lopsz, mikor megteheted. Rabolj, és csalj is! Már csak nem fosztod meg magad a jótól! Ej, koma, ne légy álszent, te is a piacról élsz meg, nem fizetésből. Apád sírján is fólia csillog, mit vigyorogsz!” – repkednek a tréfák, s nő a kedv, ezt most a poharak ürülése jelzi. „Kolbásznak két tekenő húst morzsolt el a gép, s hozzá orozott őzet is tettünk. Attól lett szárazabb, de zsenge az íze. Miért őzet? Hát az ő baja az, mit mászkál pálinkát szülő szilvafáim közt, ha meg ott járt, megjárta, fiatal őzet fogott a dróthurok éjjel. Nem vétek az, mert ha kertbe betévedt, akkor sorsa, hogy a vadat csapda fogja el, s csendben kimúlik, mert ugye kárt okozó dúvadat birtokon belül vagyonvédelem okán gyilkolni nem bűn. De úgy lett megint, komák, tudjátok-e, mint régen, jelenteni kell, ha állatot vágsz, mintha régi idők szelleme járna. Mert valami csúnya pestis jött a messzi idegenből, lehet, hogy valami feketék hozzák be, és kilövik mindet, mert azt hordja magában a vadkan” – így járja a szó most e vidéken, közérttel egybeépített kocsmában, tán nem oly választékosan, mint jegyzem, olykor durvább módon, de nagyjából így megy. Ám mikor ez elhangzik, hirtelen csend lesz. Megmerevednek, csak most jut el az agyakba, velük egy helységben idegen ül bent, sose látott, ruhája is furcsa, csak nem valami migráncs? Mosolyog a vándor, s így szól magában: „Lám, így van ez, semmi se változik, se világok, de az emberek még úgy se. Az idők meg mit se javultak. Hát, látod, jó khitónom, széled rongyosodik, s te is, vállamon fibulával csatolt, vastag szövésű khalmüszom, lám, de kopott vagy, itt is idegenné tettetek, ruháról ítél a nép mindig! Szavuk e helyieknek pedig értem, jártam én ott is, honnan őseik indultak, a Meótiszon túl, isszédok, arimaszposzok földjén, úgy írja Hérodotosz, ott laknak e népek, s mikor elragadott Ilionból a szél, és sodort a vad tengereken át, zord tájakon, időn át, bejártam azt a vidéket, hogy ideérjek végre. Tán arrafelé is jártam, hol a tengerek köldöke van, s tudom, ott egy erdővel borított szigetre vetett a jó sors. S ha disznókról szól most az ige itt, mesélek nekik Kirké szigetéről, ha kérdezik kilétem. A húsról, mely velem itt van, s Kirké mutatta készítése titkát. A száraz tengeri szélben szárított hús az, sonka, egy darab vászonba tekerve, mi nekem útitársam, mióta elengedett szépkarú Kirké, Héliosz lánya! Ha kell, itt e komáknak, kik így hívják magukat, megmutatom, az égből lehullott vasból kovácsolt, ezerszer megmosott pengém mily leheletfinomat metsz le a húsból. Magam nem eszem rég ezt, a kést se szabad használnom, hisz asszírnak vére tapad rá, de végül is mindegy” – gondolta a vándor, s szólt a helyiekhez. „Legyen béke házatoknál, üdv néktek, jó emberek, emelem kupámat rátok, s disznaitokra! Nagy kincs az, ha hússal teli a kamra! Külön kupaemelés jár az említett ártányra, melynek négyujjnyi szalonna termett a hátán, s két tekenő hússal örvendeztette meg urát a házának, hol az istenek állati létét engedték lenni! Egészségetekre! Perasztika (Περαστικά)” – szól a tűrő lelkű, leleményesnek mondott vándor, ki utas, és bagolyszemű Athéné súg neki minden nyelven szavakat, mert szereti ezt a házát s hazáját kereső fáradt férfit, aki a bort ráköszöni a teremben lévő komákra, hogy azok elámulnak tiszta beszédén. De ott van a szemfülese is, már fordul, úgy tesz, mint kinek fontos a dolga. Alja fickó, ki régen segédrendőr volt, most is spicli kicsit néha, s már elfordulva, suttogva hív is mobilján, gyere gyorsan főtörzs, a kocsmában valami idegen van, én jelentettem, ezt el ne felejtsd! Majd odaül a vándorhoz sebtében, hátha mielőtt elviszik, belőle valami haszna lehet. Nem tudja, lélekig lát a vándor, s csak mosolyog, hisz tudja, hogy halhatatlan, nem árthat neki már senki, s nem négyujjnyi szalonnát hátán hordó ártány, kit böllérkés cafatoz szét! De azért mosolyában látni keserűt is, hisz érzi, mily piszkosul érdekvilágba ért most, hol féldecikért el lehet adni mindent. Nincs becsület! „Jó ember, mit tehetek érted én, a vándor? Miben szűkölködsz? Italt kérsz? Húst? Vagy tán aranyat vágysz ujjaidon peregni? Ártányodnak kívánsz négyujjnyi szalonnát? Nevem Vándor, hazám meg házam keresem, tengerek istene hányat időtlen idők óta, a vizeken át hajszolva engem, s kivet idegen partokra, mint hozzátok is most. Az úton járók istenei óvnak, furfangos Hermész, meg páncélos szűz, a bagolyszemű Athéné s tán maga a titánokat győző Zeusz sincs már ellenem! – szól a leleményesnek mondott vándor. „Van-e útleveled? Pénzed? Bankkártyád? Kit ismersz errefelé? Mivel jöttél? Mit akarsz nálunk?” – ez a kérdéssor érkezik neki válaszként sunyi fejtől. S mire kimondja mindezt, már ott terem a főtörzs, a hivatalos nyelven kérdezi a vándort, téve fel ugyanezt a sok kérdést. S ő válaszol azon a nyelven is, írtam már, kit Pallasz Athéné gyámolít, tud az minden nyelvén a világnak! „Rosszhiszemű korcsok közt ülök itt, rongyos khitónom, hideg ellen hordott khalmüszom gyanút hoztak rám, idegenre. Kirké szigetén jártam nemrég, ó, mit nekem pár ezer év, s láttam, a disznók mint válnak istennő varázslatával falánk állattá, de még azok is különbek voltak, mint e sunyi itt! Az ártány csak eszik, hízik, majd késnek megadja magát, nevel hájat magán, s húsát tekenőkben orvul ejtett vadéval keverik. Látom, jutott belőle neked is! Nem vagyok ártó, szenvedek, háborúból, leleménnyel megvett Ilionból hazafelé igyekszem, Ithakába. Megismer kondásom, s fiam vár, s mit nappal megfont nászágyi takarónak, az éjjel azt széjjelbontó szép feleségem. Csak ő tudja a titkát hitvesi ágyunknak! Jó nyilam felajzásra vár, s ha itt lenne, átlőnék vele kármentőn, krómcsapokon, leverném a port a pusztuló világotokról! Idegen vagyok, házam s hazám keresem, s itt nem is adnak még esélyt se fejem hajtani le békén! Átok e tájra! – szól a leleményesnek nevezett vándor, s eltűnik. Csak egy pohár marad utána, benne bor, vizezett. Bámul a főtörzs, sunyi, s pult mögött egykedvűségből borravalóval kimozdított lányka, meg tompuló agyú, merítő forralóval sört melegítő komák, mi a csuda ez? Elébb még itt volt. Egy szelet hús van az asztalán még, szép színű, tengeri levegő, főn szelek forró leheletétől csörgőn száraz, közepén egy csíknyi zsírral. Bámul a nép. Hova lett? Mi ez itt? Majd a főtörzs észhez tér, sunyit menten lekapja s inti, ne igyon annyit, ha már hallucinál. Messze a templom melletti közérttel egybeépített kocsmától, már ballag tovább a szomorú vándor. Leleményes Odüsszeusz, hiába foglaltad el Tróját, a bús omlott falú Ilionban elesettek árnya kísért végig utadon. Érisz győzött, a viszályé lett minden. Látod, Parisz, Hektór, Akhilleusz, Priamosz, mind Hádész birodalmában leledzik, s nincs már, ki legendát mesélne a hősi korról. Te azt is tudod, Kirké disznai vágóhídon végzik, s kötelező a komák szerint a bejelentés. Tanúm rá az ég, holnap megint ölünk. Holnap.