Szávai Attila: Marie Curie a konyhaablakban

fotó:
Borsos Zoltán: 02321 FAMOUS LAST WORDS

A nyugdíjas postásnő azért volt furcsa, mert akkoriban az átlagos családban volt apuka, anyuka, egy-két gyerek. A postás viszont özvegy volt, tehát sok lakótelepi gyerek számára különleges ember. Gyerekszemmel és gyermeklélekkel vizsgálva átlagon felüli. Mivel a halál misztikuma akkor még a félelem felől volt csak érthető: a postás egy ember volt, aki már, ha csak közvetett módon is – férje halála által –, de kapcsolatba került a halállal. Az, hogy megszállott bélyeggyűjtő volt, még különlegesebbé tette. Postatiszta bélyegekkel telített bélyegalbumok voltak felhalmozva a lakása összes szekrényében, polcain. Akár egy szent hely, ahol a vallás alapja maga a bélyeg. Bélyegblokkok sorjáztak a fiókokban, katonás rendben. Sok gyermeki lélekben felmerült a kérdés: mit csinálhat szabadidejében a postásnő, ha nincs családja, csak a bélyegei. Közértbe csak nagyritkán járt, egyesek szerint mással vásároltatott be, mert a több évtizednyi levélkézbesítés megutáltatta vele az embereket. A több mázsányi kihordott csekk, esküvői meghívó, bírósági idézés, húsvéti és karácsonyi lap kiégette belőle az emberek iránti szolidaritást és érdeklődést. Lelkesebb éveiben elképzelte, pszichológusa szerint talán túlzottan is, hogy milyen tartalmú leveleket kézbesít. Voltak nehezebb esetek, hogy például a hentes sok levelet kapott külföldről légipostán. Ezeket a leveleket hosszan nézegette, a csíkozott borítékszéleket, szagolgatta, nyugatszaga volt ezeknek a papíroknak, sőt, nyugatillata. A szabadság illata. Nagyokat sóhajtott ilyenkor a postásnő és befelé mosolygott, mint egy szép, postatiszta keletnémet bélyegblokk. A postásnő egyébiránt kiváló szakács hírében állt. A hentes a pék és a zöldséges mindannyian a bizalmasai voltak. És még valaki. Gyakran próbálta őket meggyőzni, hogy a bélyeggyűjtés mennyire vitte előre a személyes emberi fejlődését, egy-egy szép bélyeg hogyan keltette fel érdeklődését például az űrhajózás, a tudomány vagy épp a tőkésrécék iránt. Nem tudta meggyőzni őket.  Kivéve egy embert, az ésmégvalakit: a kémiatanárt. De ne szaladjunk ennyire előre.

A nyolcvanas években, ha a házas felek össze is zördültek néha, a családok valahogy még kitartóbbak voltak. Furcsán néztek azokra, akik a szokásos családmodellt felrúgva másképp éltek. A falu szája ilyenkor cipőfűzőnyire keskenyedett, miközben érlelte, savanyította, erjesztette magában a kesernyés, gyomorsavszagú pletykákat. A falusi gyerekek nem foglalkoztak a pletykákkal. A gyermeki lélek antennái nem veszik a felnőttek által gerjesztett adásokat. A szoros tekintetű összesúgásokat a péknél sorban állás közben, a cinkos, sunyi sustorgást a lottózó előtt, a zavart krákogásokat a misén, mikor a pap az Isten báránya (Agnus Dei) imádság után magasba emeli az ostyát és ilyenkor mindig van olyan néni és bácsi, aki hamarabb szeretne Krisztus testéhez jutni. A gyerekek ezeket nem veszik észre. Nem azért mert nem érzékelik, a mondjuk így érzelmi anomáliákat, hanem mert érdektelen számukra ez a fajta tipródás és izzadságszagú igyekezet. A lefelé taposás, felfelé nyalás, nem érdekli őket, ez a tulajdonképpeni lefelé öntaposás és a felfelé önnyalás.

A falusi gyerekek, mint különlegességekre néztek, sőt bámultak azokra a felnőttekre, akik egyedül éltek, elváltak voltak és nem volt gyerekük. Faluhelyen a családi kohézió szorosra volt húzva, senki sem kockáztatott egy válást, hogy aztán a faluban ez legyen a téma a kocsmától a templomig, húsvéttól karácsonyig. Titokzatosság övezte tehát a postásnőt. De nem csak őt. A szomszéd lépcsőházban lakott a kémiatanár, aki szintén nyugdíjas volt. Vele ápolt csak kapcsolatot a postás nő. Ami persze fel is tűnt a falu közlékenyebb típusú elemeinek.

A kémiatanárnak nem volt semmi hobbija, vagy különös szokása, hacsak nem az, hogy fiatal, aktív éveiben a környezetében lévő elvtársnők és érettebb úttörő bajtársnők tüsszentéseiből próbált következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy milyen hangot adhatnak ki az orgazmus édeskés, szikrázó pillanataiban.  A tüsszentések hangjait (gazdáját és időpontját) egy kockás jegyzetfüzetbe vezette három és fél évig. Volt több olyan elvtársnő, akiknek a kémiaszertár eldugottam sarkában hosszan és alaposan el lehetett magyarázni az egyesülés (amikor ugye több anyagból egyetlen új anyag keletkezik) folyamatát. Egyszer volt csak, hogy az éppen arra dolgozó takarítónőnek gyanús lett az egyre gyorsabb ritmusban összecsörrenő lombikok és kémcsövek sietős, mohó zaja és benyitott a szertárba. Az asztallapra fektetett elvtársnőn hörgő és szuszogó kémiatanár éppen ott tartott, hogy gyohorséhégés hárohom feltétele: éghehető ahanyag, ohoxigén, gyuhulladási hőméhérséklet. Ahh gyohorségés fényjehelenséggel is jáhár. És tényleg. Mire a mondat végére ért, a kémiatanár számára megtelt szép, vaskos, ezüstös fénnyel a szertár. Vödörnyi magnéziumforgácsra dobott Bunsen-égő. A takarítónő tekintete először megmerevedett, aztán lassan elképedt, elfolytak a vonásai, mint a higany (Hg). A kémiatanár csípőmozdulataiból, ami egy baknyúl fedezési koreográfiáját idézte, nem jutott eszébe, hogy a higany német neve annyit tesz: fürge ezüst. Nem jutott eszébe, mert nem tudta. A pletyka gyorsan szivárgott szét a településen, mint lakmuszpapíron a tinktúra, nem egy esetben maró gúnynak kitéve a kémiatanárt. A szituáció hamar megmutatta, hogy milyen is a falu (foghíjas, odvas) szája. Ilyetén módon egyfajta szociális sav-bázis indikátornak is bevált a szertári akció. Amilyen gyors (sercegő és nagyfényű) volt az orgazmus, annyira lassan ültek el a pletyka hullámai. De mindez rég volt.

A szőnyegporolónál találkoztak legtöbbször a húsleves- és csirkepaprikás-illatú szombat délutánokon. Ilyenkor kicsit csevegtek. Jókat nevettek azon, hogy na, íme a nyugdíjas évek, innentől minden hónap minden hete hat darab szombatból és egy vasárnapból áll. A postásnő kicsit vallásos volt, amiről szívesen beszélt volna, de a kémiatanár nem hagyta ezt sose kifejteni, ő a tudományban és a mozgalomban hitt. Utóbbiban talán túlzottan is.

Ugyanis a helyi úttörőcsapat vezetője is volt. A postáshoz hasonlóan különleges embernek számított az átlagcsaládban nevelkedő gyerekeknek: a kémiatanár agglegény volt. Nem volt gyereke, nem volt felesége. Felmerült a gyerekekben a kérdés, hogy miután a kémiatanár hazament az iskolából, mit csinálhatott otthon. Mivel az úttörőcsapat vezetője volt, kézenfekvőnek tetszett, hogy odahaza a zárt ajtók, ideológiailag is zárt légkörben mozgalmi ambícióit dresszírozza, finom hangolja a lenini utat, de legalábbis a szalagos magnóról nagy túlzásokkal szóló internacionáléra főzi a paprikás krumplit. A kémiatanár mozgalmi szerepe komoly politikai és ideológiai poszt volt, különös hatalommal bírt a faluban, valahol az iskolaigazgató, a tanácselnök és a téeszelnök hatalmi és befolyási vidékén. Ha valaki olyan magasan állt a ranglétrán, mint a kémiatanár, hogy tehát komplett május elsejéket és november negyedikéket szervezett, logisztikázott és bonyolított, beszédeket tartott, gyerekszemmel ez az egyik legnagyobb beosztás volt, neki tisztelegtek nyilvánosan a kis elvtársak és kis bajtársak. Ha egy ekkora tekintélyű ember élt köztük, adta magát a kérdés: él-e szexuális életet.

Persze a postásnőt se kellett félteni a második martini után. Mert ilyen is volt, idővel egyre gyakrabban. Egyre többet főztek együtt, ilyenkor a postásnő szerényen előadta, hogy a főzés is kémia tulajdonképpen, anyagok keverése, keveredése, hő hozzáadása, satöbbi. A kémiatanár imádta ezt hallgatni. Előkerültek persze a bélyegek is. A filatéliát, tehát a bélyeggyűjtés tudományát, voltaképpen a hobbi kvintesszenciájának tekinthetjük, mondta többször is a postásnő, hiszen bármilyen típusú gyűjtői szenvedély kiélésére alkalmas. Ilyenkor pajkosan hunyorgott a krumplit pucoló kémiatanárnak.  A szerény ábrándozó éppúgy kedvét lelheti benne, folytatta a nő, mint az agresszív ritkaságvadász, a specializálódási lehetőségek száma végtelen, a teljességre legfeljebb csak törekedni lehet. Itt csuklott egyet, majd zavartan a konyhapultra tette a martinis poharat. Aztán történt valami. A postásnő hazaküldte a kémiatanárt. Nem kockáztathatott egy újabb pletykacunamit a faluban. Magyarázkodásra nem volt ereje, így rosszullétre hivatkozva kitessékelte az értetlenkedő, homlokráncolt kémiatanárt a másfél szobás lakásból. Mint minden olyan esetben, ha felizgatja magát, most is takarítással próbálta elvonni a figyelmét az eseményekről. Az ablakban leporolta a bélyeggyűjtő albumait. Az egyik albumból véletlenül kiesett egy bélyeg, a nő észre sem vette. A Nobel-díjas kémikusnőt, Marie Curie-t ábrázoló ritka zambiai bélyeg lustán – mint egy őszi falevél – hintázott egyre lejjebb a második emeleti konyhaablakból.

Szávai Attila (Vác, 1978)

Író. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a JAK-nak, a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Eddigi kötetei: Mászóka (Kapu Könyvek, 2007); Fészercsend (Kapu Könyvek, 2008); Optikai tuning (Palócföld Könyvek, 2009; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2013); Hetedik emelet (JAK-füzetek, 2013); Huszonkettő (Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017). Hatodik kötete Távoli vidékek felé címmel 2019 őszén jelenik meg a Napkút Kiadó gondozásában.