Veres Erika: Karaköy (vers)

***

olyan parkokban játszott ahol
vízágyú lőtt szivárványt az égre

szappanbuborékkal töltött télikabát-ujjakba
torlódik a tél
belebukott
alámerült
madárnevek kalauza
csempén csali kacs

vidd vissza nyirkos üzletedbe
add el másnak
itt a pénzed
vegyél magot madárnak

rojtosra duzzadt rügyek a karaköyi úton
labdaként pattog a nap föl-le
még bent a varjak
hideg fejmozdulatokkal érzékelik
hídjaitok ideges pántjait

***

habzó nyálát máshová fröcskölte
zúgott de csak zúgott és ez nem moraj volt
benne dobbant a csönd
az a halszerűen könnyed létezés
az a kagylófényű nyitány-zár
az a befejezés utáni egyetlen momentum

folytatta lomha útját a Zebra
közszemlére tett hajótestalkatrészek az egyik karaköyi kirakatban
ő volt a gyászoló kalóz Afrika délkeleti partjainál

és néha belobbant tudatába veszélyt gerjesztő kék íve
szalagként hordta hajában
nem szaladt szét
nem repült szemébe
mert összefogta, s nála maradt

nyugodt, olykor kiegyensúlyozott, de főleg harmonikus.
jellemét évszakok se tönkre nem tették,
se meg nem határozták
lényege korlátlanul áradt vagy alakult
volt és felfoghatatlanul terjedt át

kit ért meg? mondták róla maguk közt a vének
kire bízza magát?
válasz helyett újabb kérdések csúsztak elő a megkevert lapok közül
tovább görbültek a görbebotok

agyonzúzta saját arcát egy sziklán
csak, mert szebbnek gondolta önmagánál
darabjaira patakzott (a detonáció során)
szétfröccsenve mutatta narcisztikus sebeit
mutatta volna
szikla nem víztükör
kő papír olló
belebukott
s mindenki látta, aki a parton állt
megszégyenülve lopta fel csöppszakadványait a légkörbe
fönt mérgesen beszürkült
mintha nem így láttuk volna egész télen
ott lóg azóta is

fekete pont jár érte
márvány járólapra cseréljük azokat a betonkockákat, amelyeket a falunkban megszűnt
jéerdé területéről hozattunk el felbérelt munkásokkal a kertünkbe, akkor, amikor még
iskolába jártam

lent belementek a halak
folyosókat lyuggatva
élnek benne élnek benne élnek
benne benne

***

törpék kezdtek izzadni a parton,
azúrkék ruhán fehér fodrozat.
odafönt mintha vattacukrok tévelyegtek volna
pálcika nélkül, lámpafénnyel hátulról megvilágítva.
és az a kék is átszövődött.
íze volt a nedves uszonynak,
amely felgöngyölödve szabta szét
maga körül az ásványos csöppeket.

délben hangja sincs a repülőknek. sőt, ők
maguk sem léteznek. zaj, csitt, sodor mogorva
vagány patakzat, sziklahónalj csordultig izzadtan
fröcsköli apró alantszálló húsmadarakká
és igen, szikrákat ereszt ki,
torkát köszörülve szilaj morajlásban
éget forgó alagutat
megfoghatatlan
óceánnal párzó testébe.

de azt nem mondhatom, hogy meztelen lett volna.