Szászi Zoltán: Irodalom és anekdota I. / Az eladott autó

Mandy Kerr felvétele

Bizony mondom, az autóvásárlás komoly dolog! Kispénzű, családos, adósságokkal terhelt mezei poétának különösen az. Vétel és eladás egyaránt terhes feladat. Nem értvén kellőképpen a műszaki dolgokhoz, könnyedén átverhető, gyorsan becsapható az ember. Ha mégis van egy kis szerencséje, akkor kis pénzen tud valami olcsót, de elfogadhatót vásárolni. Hogy azt aztán kénytelen-kelletlen eladni kényszerüljön bizonyos, olykor egyáltalán nem a bonton szerint viselkedő, kisnemes származású, egy szál szilvafával sem rendelkező, néhai barát és poéta úriember mértéktelen hal-, bor-, valamint rövidital fogyasztása és a kanyargós utak miatt.

Ismerik Önök a régi 105 típusszámú Škoda személygépkocsit? Azt a vasalóra hasonlító féklámpást gondolom, amely a mostaniakhoz képest igen egyszerű és jól kezelhető jármű, igénytelen, de megbízható, csak néha a hűtéssel meg a fűtéssel volt gond nála. Alkalomadtán azzal is, hogy igen érdekesen képezték ki az utastér hűtését szolgáló ventilátorok nyílásait. Ha abba valami véletlen beesett, mondjuk kulcs, cukorka, gyerek szájából meredek ívben egyenesen a kör alakú nyílásba beleköpött egyetlen és pótolhatatlan gumicumi, akkor azt onnan csak másfél órás szereléssel lehetett nagy kínlódva kiszedni. Tapasztalat érleli a Škoda-vezetőt, ezért merem ezt mondani.

Egyszer volt, kár, hogy volt, megesett az eset, hogy a vasaló formájú féklámpás Škoda autó tulajdonosát, egyszerű mezei poétát váratlanul meglátogatta kisnemes származású, egy szál szilvafával sem rendelkező néhai barátja, az ellopott költészeti díját gyászoló poéta úriember. A díjat akkor lopták el tőle, amikor egy olcsó lotyót felszedett a Héttörpe nevű ivóban. Ám ne tessenek megvádolni a kisnemes származású, egy szál szilvafával sem rendelkező, néhai barát és poéta úriembert, nem volt neki semmi hátsó szándéka a hölggyel. Csupán felhalmozódott a mosatlan edény kies garzonlakásának konyharészén, de ott oly mértékben, hogy a lakásnak ezt a részét egy jobb érzésű botanikus a penészvirágok védett rezervátumának nyilvánította volna menten, ha mindezt meglátja. Gyászolta hát a harcsabajszú drámaírót ábrázoló díját jelesünk, s ennek okán irdatlan szomjúság támadt torkán, s lelkében is megtágult a nagy hiányérzet, miként gyomrában az igény, amely a „hej, de régen ettem jóféle halat!” felkiáltással valós igénnyé fogalmazódott! – Van még egy rongyos százasom, azt is a pincérnek adom! – kiáltott fel a jeles poéta és befogatott, azaz pardon, beszállt a vasaló lámpás Škodába, kiadva az úti parancsot, irány a város, de azon nyomban! A díj ellopása miatti gyász elharapódzásának megelőzése érdekében el kellett őt szállítani egy olyan vendéglátó ipari egységbe, amelynek étlapján lehetőleg fogas, vagy ha az nem, akkor legalább szivárványos pisztráng szerepelt, frissen sülve! Ahhoz mindenféle saláták dukálnak, meg majonéz alkalmasint, pirított krumpli meg egyebek. Ebéd előtt okvetlen le kellett gurítani a nyugtalan és vágyakkal teli gyomorba valami alapozót, elvégre éhgyomorra mégse ehet az ember. Az alapozás végül három, nagyobb mértékegységnyi ötven fokos szatmári szilvapálinka formájában megtestesült. Kellő gyomorsavat indikált az a hamarosan érkező hal elemésztéséhez. Hanem akkor még a szállítóként kényszervendéggé vált mezei poéta nem sejtette, hogy a víz alatti dolgok olykor, mint a búvár, ismét feljönnek a víz felszínére. Míg óvatosan kortyolgatta sokadik szódavizét, néhai barátja hedonista lakomáját figyelve látta, nem lesz elég az utolsó százas, hozzá kell itt járulni, kérem a gyásznak megéléséhez saját vékonyka pénztárcájának titkos rekeszében a váratlan helyzetekre eldugott ötvenes bankójával. Így is lett. Mert ugye van a mondás, hal háromszor nem lehet vízben, azaz ha vízben élt, ha netán vízben főzték, akkor elfogyasztása után vizet arra már nem igen ajánlatos inni! Magát degeszre evő, egy szilvafátlan barátja a hetvendekás fogas elfogyasztása után jóféle Badacsonyi Szürkebarát borral, egész pontosan kétpalacknyival adott végtisztességet a gasztronómia oltárán feláldozott ragadozó halnak, majd nagyvonalúan rábízta a számlafizetést mezei poéta barátjára. A Škoda autó anyósülésében elterpeszkedve egy percen belül elaludt. Azzal nem számolt bizony egyikük sem, hogy a Luzsénszky bárók kastélya alatti szerpentineken – holt volt még akkor a gyorsforgalmi út – megborulhat az egyensúly. Így lett! Az, ami egyszer víz alá kerül, az onnan visszajöhet, törvény alapján megfordult a pálinka, a hal a krumpli, majonéz és a Badacsonyi Szürkebarát menetrendje, s lent a gyomorsavak állomásán, megváltva a retúrjegyet, a nemes ebéd egy része nagy sebességgel becsapódott az utastér hűtését szolgáló ventilátorok nyílásába. Kitakaríthatatlanul. Mezei poéta az út hátralévő részét fejét a sofőrablakon félig kidugva tudta csak megtenni, ettől nyaki izomgörcsöt kapott, ami hagyján, az lett volna a kisebbik baj! Egy szilvafátlan poéta látva az okozott bajt, összecsomagolt, és az első személyvonattal elhagyta a helyet. Az autó használhatatlanná vált. Hiába mosta ki vízzel, hiába öntött a nyílásba Moszkva Könnyei fantázianevű kölnit a mezei poéta, a penetráns szag nem távozott. Hamar eladta hát az autót, még a nyár végén, amikor nem használják már a ventilátort annyira. Aztán el is költözött a faluból. Annyit azért még hallott, utótörténetként, az autó új gazdái se bírták soká, inkább leadták ócskavasnak. De a szag nem távozik! Minap olyan hírt olvasott az újságban, a vasmű olvasztója környékén napokig penetráns szag terjengett. Szilvapálinka, hal-, bor- és gyomorsavkeverék. Mert ugye, van, amin a tűz se fog! Van ám!

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.