Szalay Zoltán prózája

Szalay Zoltán prózája

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Láthatatlan dolgok

John Cage nyomán

 

Augusztus elején az anyánk behívott minket a nappaliba, amikor kint játszottunk a nővéremmel a ház előtt. Én labdáztam, dobáltam és rugdaltam neki a labdát a szomszéd ház falának, ami nem volt jó semmire, de épp ez a semmi tűnt akkor a világ legértelmesebb dolgának. A nővérem igazából nem játszott, csak anyánknak mondta így; az egyik barátnőjével beszélgettek bizalmasan a szomszéd ház kerítésének tövében guggolva. Néha összenevettek, mintha valami nagy cinkosság lenne kettejük között. Valamiért úgy gondoltam, kellemetlen dolgokról beszélgetnek, aminek persze köze van a fiúkhoz, a nyálhoz és az állati szagokhoz. Csak elvétve hallottam az irányukból egy-egy hangosabban kiejtett szót, egyszer a nővérem például azt mondta, ragacsos. Az anyánk sokat sírt azon a nyáron, az apánk pedig megtanult nevetni. Persze ez így túlzás, korábban is tudhatott nevetni, de arra már nem emlékszem. Egészen addig a nyárig úgy ismertem őt, mint akit állandóan beterítenek a gondok komor gomolyfelhői. Azon a nyáron viszont, amikor késő este hazaért munkából, mindig hangos hahotázást hallottunk a nappali felől. Reggel, amikor mi a nővéremmel még a szobánkban voltunk, és a reggeli rajzfilmeket bámultuk, a konyhából hallottuk ugyanezt a hangos nevetést. Az anyánk nem járt munkába azon a nyáron, azt mondta, majd ősszel, mert most pihenésre van szüksége. Kisírt szemekkel járkált egész nap a lakásban, port törölt, porszívózott, de semmit nem csinált öt percnél tovább. Főleg idegesen járkált, le-leült a konyhaasztalhoz, benézett a hűtőszekrénybe, lepakolt a spájz polcairól, majd visszapakolt rájuk. A nyár elején lefogyott néhány kilót, de többször megjegyezte, hogy nem ehet annyit, mert elhízik. Az ebédet félig nyersen rakta elénk, a nővérem csak turkált benne, de én mindent megettem, mert állandóan gyötört az éhség. Amikor az anyánk behívott azon az augusztus eleji délutánon, láttuk rajta, hogy megint sírt. Vörös szemmel mosolygott ránk, szinte fájdalmas volt a szája erős rózsaszínjét nézni. Másodpercekig nem szólalt meg, csak nézett minket a nővéremmel, ahogy ott ültünk a kanapén. A nővérem inkább a körmeit vizsgálta, amelyekről lepattogzóban volt a vörös körömlakk. Az anyánk azzal kezdte, hogy emlékszem-e, amikor kiskoromban azt mondogattam, ami igazán veszélyes, az láthatatlan. Nem emlékszem, válaszoltam, pedig rémlett, hogy ezzel szoktam védekezni, amikor felkapcsolt villanynál megmutatták, hogy nincsenek szörnyetegek a szoba sarkaiban. Egész jó érvnek tűnt, és az anyámra is hathatott, ha még emlékezett rá. Most azt mondta, igazam volt, tényleg a láthatatlan dolgok a legveszélyesebbek. Nem tudjuk, hogy itt vannak-e, csak akkor tudjuk meg, amikor már lecsaptak ránk, folytatta. És most lecsaptak, kérdezte a nővérem. Az anyánkat mintha megdöbbentette volna ez a kérdés. Azt válaszolta, nem tudja, de bármikor lecsaphatnak. Aztán hirtelen témát váltott, és azt kérdezte, emlékszünk-e még Rebeka nénire. A nővéremmel először hallgattunk, pedig alighanem neki is azonnal beugrott Rebeka néni, aki régebben gyakran megfordult nálunk, de aztán történt valami, és nem jött többé. Meghívott bennünket magához, mondta az anyánk, és ő úgy gondolja, ezt most hiba lenne nem kihasználni. Úgysem voltunk sehol a nyáron. Rebeka néni sokkal idősebb volt az anyánknál, vagy legalábbis sokkal idősebbnek nézett ki. Ráncos volt az arca, hosszú, szőke haja ritkás és töredezett. Tarka ruhákban járt, színes bizsukat aggatott magára, és vékony, puhaborítós könyveket olvasott. Nem regényeket, hanem lélekbúvár könyveket, mert Rebeka néninek egyetlen témája volt, a lélek. Rebeka néni P.-ben élt, és mi a nővéremmel szinte semmit nem tudtunk P.-ről azon kívül, hogy nagy, koszos, zajos és idegen. Rebeka néni egy tizenkét emeletes panel nyolcadik emeletén lakott egy kétszobás lakásban, ahol nagyon szűkösen fértünk el hárman. Amikor odahaza voltunk, én főleg az erkélyen ücsörögtem egy strandszéken, a fejem felett Rebeka néni szárítókötélen lógó hálóingeivel és alsóneműjével, a nővérem meg a nappaliban nézett mindenféle unalmas sorozatot meg videóklippet. Rebeka néni minden reggel eljárt otthonról, először piacra ment, majd egy helyre, amit ő titokzatosan csak az intézet néven emlegetett. Néhány napig békén hagyott bennünket, de aztán közölte, szeretné, ha vele tartanánk. Másnap aztán mégis nélkülünk hagyta el a lakást kora reggel, és csak este került meg. Már vagy százszor megszámoltam az ablakokat a környék összes panelházán, és beleolvasgattam Rebeka néninek a lakásban szétszórt könyveibe, amelyek mind a lélek egészségéről szóltak. Hét óra körül Rebeka néni kitalálta, hogy menjünk el gombázni az Ezüst-hegyre, mert kapott egy nagyon jó tippet, hogy ott most isteni gombák nőnek. Július végén tényleg elég sokat esett, nem lehetett teljesen légből kapott a tipp, és a nővéremmel felkaptuk a fejünket, mert szívesen kijutottunk volna a fülledt lakásból. A gombákról nem volt fogalma egyikünknek sem. Az Ezüst-hegy fái között megmaradt még valami a júliusi nedvességből, és a fák tövében tényleg ott voltak a gombák. Rebeka néninek sugárzott az arca, amikor megpillantotta őket, és először csak megsimította a kalapjukat, mint aki fél leszakítani őket. Most is egy színes, hosszú szoknyát vett fel, és libegő tarka blúzt, amiket hamar sikerült enyhén összesároznia. A nővérem az egyik fa tövénél ácsorgott, a kezében egy csokornyi aprócska, sárga gombával, és azt kérdezte, ezek jók lesznek-e. Teleszedtük a kosarat a legkülönfélébb gombákkal, a legkisebb akkora sem volt, mint a kisujjam, a legnagyobb kalapja majdnem akkora, mint az öklöm. Volt közöttük halványsárga, sötétzöld és hússzínű, meggypiros és kakibarna, volt, amelyik úgy illatozott, mint a szamóca, és amelyik kifejezetten szúrós szagot árasztott. Rebeka néni átszellemülten mosolygott, és vagy százszor elmondta, ez mind a földanya ajándéka. Másnap reggel együtt mentünk a piacra, zöldségeket vásároltunk, és Rebeka néni minden árussal beszélgetni próbált, de gyorsan leszerelték. Egyetlen virágárus volt, aki hosszabban beszélgetett vele, és a végén kicseréltek néhány prospektust, mert Rebeka néni mindig tartott a retiküljében néhány színes prospektust. Aztán villamosra ültünk, és elindultunk az intézetbe, mert Rebeka néni azt mondta, az előadást ma sem lehet kihagyni, Elefant professzor vár minket. Elefant professzor irodája egy lepusztult épületben volt, a homlokzatán virító évszám szerint 1923-ban épült, valahol a belváros szélén lehettünk, hangosan zörögtek körülöttünk a villamosok, és tolult befelé a kinti dögmeleg a nyitott ablakokon át. Rebeka néni idegesen sietett fel a lépcsőkön, Elefant professzor irodájának ajtaja nyitva várt bennünket. A professzor félig elfordulva ült az íróasztala mögött, előtte vaskos könyvek tornyosultak, alig látszott ki mögülük. Gondterheltnek tűnt, és időnként el-eltorzult az arca, mint akinek épp fájdalmas görcsbe rándul a gyomra. Az iroda egyébként nagyon tágas volt, a falak mentén dugig tömött könyvespolcok, dohos szag, a könyvespolcok mellett is könyvkupacok, és közöttük néhány régi, kiszolgált szék. A székeknek a felét már elfoglalták, két szakállas, lehajtott fejű, kortalan arcú férfi, akik végig mozdulatlanul ültek ott keresztbefont lábakkal és kezekkel, és néhány kipirosodott arcú negyvenes-ötvenes nő, akik komoly arccal biccentettek Rebeka néni felé, amikor helyet foglaltunk. Elefant professzor egész végig alig beszélt, csak egy-két mondatot mondott, a melegről, meg hogy ő ezt már nem bírja. Rebeka néni a lába mellé tette a cekkerét a zöldségekkel, és az irodában szétterjedt a zöldségek illata. Legalább egy órán át ültünk ott, és már nagyon unatkoztam, amikor az ücsörgő emberek mozgolódni kezdtek, a nők odabiccentettek Rebeka néninek, a férfiak csak Elefant professzor felé néztek, és mind elhagytuk az irodát. A villamoson még láttam az egyik szakállas férfit, de amikor észrevette, hogy nézem, hátrament a másik ajtóhoz. Felismerhetetlen volt az étel, amit Rebeka néni a gombákból és a zöldségekből készített, és mintha tészta is lett volna benne, pedig tésztát nem vettünk a piacon. Nem volt semmilyen íze, bár a nővérem azt mondta, szerinte olyan, mint a bolognai spagetti. Éjszaka furcsa hangokra ébredtem, nyögésekre és hörgésekre. A nővérem, aki velem együtt a nappaliban aludt, fetrengett az ágyában, majd kibotorkált a vécére, és hosszan hányt. Hajnalra én is belázasodtam, és kiadtam magamból mindent. Illetve mindig azt hittem, hogy már ez volt minden, amikor érkezett egy újabb, minden addiginál nagyobb roham. Rebeka néninek nem lett baja. Közel volt a kórház, a lakótelep közepén, reggel bevitt minket, miközben mi már alig voltunk magunknál. Csak délutánra sikerült teljes egészében visszanyernem az eszméletemet, és az egyik nővér közölte, hogy kimosták a gyomromat, és nem lesz semmi baj. Megkérdeztem, mi van a nővéremmel, és elszörnyedve hallottam, mennyire erőtlen a hangom. A nővér azt válaszolta, most pihenjek, lesz még idő beszélgetni. Másnap reggel hazaengedtek, de a nővéremet még napokig bent tartották. Rebeka néni megvetett ággyal várt otthon, teát főzött, és banánt rakott az éjjeli szekrényre. Csak tiszta vizet kértem, napokig nem bírtam enni semmit. Mintha egy seregnyi kétéltű költözött volna a gyomromba. Gyakran eszembe jutott azokban a napokban Elefant professzor előadása, és mindig úgy gondoltam rá, hogy ez volt a legfontosabb előadás, amit életemben hallottam. Talán csak a láz miatt gondoltam így, mert még napokig nem ment lejjebb a lázam. A nővérem holtfehér volt és csontsovány, amikor kiengedték, de már nem volt láza, és enni is bírt. Rebeka nénivel keveset beszéltünk, pedig ő sokat szabadkozott a gombák miatt, és egy Valika nevű ismerősét emlegette, aki a gombákról beszélt neki. A nővéremmel ilyenkor csak egymásra néztünk, mint akik pontosan tudják, hogy semmiféle Valika nem létezik. Már augusztus vége volt, amikor hazautaztunk. Rebeka néni nem kísért ki minket a buszhoz, mert sürgős dolga akadt, csak egy-egy nyálas puszit nyomott az arcunkra, és azt mondta, látogassuk meg máskor is. Tudtuk, hogy már nem jövünk ide, és Rebeka nénit valószínűleg sosem látjuk többé. Anyánknak egy szót sem szóltunk a gombákról, és amikor kérdezősködött, annyit mondtunk, jártunk a piacra Rebeka nénivel, meg fagyizni és mozizni a belvárosba. Anyánk aggodalmaskodva vizsgálta az arcunkat, de közben szeretetteljesen mosolygott. Már nem sírt, és apánk sem nevetett többet.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/11-es lapszámában.

 

 

 

 

Szalay Zoltán (1985, Pozsony)

Író.