Szászi Zoltán: Atlantisz felé indulóban, a király elköszönti ifjait

Az én kórtársaim

Lepergett az időd, hajós! Régen itt vagy már. Túl régen. Kicsit sokat beszéltél. Indulnod kellene tovább! Adunk szárított húst, hordókba rakva, megszórva vastagon sóval, kapsz még lisztet, kádat, mibe esőt gyűjthetsz, hogy inni tudj, szomjúságodban. Kovácsolt vaslapot is felrakunk hajódra, azon majd tüzet rakhatsz, de vigyázz, a láng mindenbe beleharap, ha rosszul etetik. Okosan etesd a tüzet, magadat és matrózaid, a tőlünk lecsábított fiúkat, a kalandvágyókat. Bort is adunk, néhány amforával, meg egy sűrű szövésű ponyvát, abba gyűjtsd az esőt, hogy inni tudjatok majd étel után. Tálat, hordót, kádat, mind kapsz enni és italhoz. Mi tudjuk, neked nem a víz oltja a szomjad! Neked más kell. Bohó utas, te, aki elcsábítottad legjavát ifjainknak, hogy a soha nem volt királyságba vidd el őket. Te nem vízre, sem borra nem vagy szomjú! Tudni akarsz. Sokat láttál országunkból, de már más kell! Elküldünk hát, menj és keresd meg magadnak azt a világot, melyről sokat meséltél a tűznél. Azt a tökéletest! Atlantiszt! Elbolondítottad vele az ifjakat, akik már nem bírnak itthon maradni ezek után, már csak lázasan az Új Világról álmodnak. Ahol úgy mesélted, tökéletes az uralkodás, ahol a béke és az alkotó munka olya mérhetetlen gazdagságot halmozott fel, hogy az istenek is csak leselkedni járnak a faragott tornyú paloták fölé, csalódva látni meg, hogy istenségük ellen fellázadt az ember. Elviszed az ifjakat, hogy megmutasd neki, ott vannak a legszebb lányok, akik fehér falú házak kapuja alatt virágot simítanak meg gyorsan, elfelé mentükben, ha reggel az olajfák ligetébe sietnek. Habzik a tej, érnek a sajtok, száradnak a nemes húsok a napon, harapásnyi sült halak illata úszik a parton a lejtőn saját termésének súlyától megrokkanó szőlők és fügecserjék ordító zöldje felé. Micsoda pazar világ az! Arany a hétköznapi tányér, s fából faragottal terítenek, ha az ünnep kopogtat. Erre vágynak ifjaink? Erre! Ezt mesélted átható erővel, már-már összegyűlt a nyál szájukban, ahogy az édes bor zamatát leírtad, s a frissen sült hús illatáról meséltél, mely pácoló füvek közt érik meg kőedény hűsében. Elviszed őket, ó, te mesélő! Atlantisz felé indultok. Aki ifjú, annak menni mindig vágya. Így volt ez mindig, így lesz az örökké! A szelek hajóst hoznak, a hajós eszméket ringat a fejében, magjait annak szétszórja, s a fiatal, kalandot álmodozóknak szíve a legtermékenyebb talaja az új gondolatoknak. Új Világot meséltél. Merre van Atlantisz? Tán hogy magad se tudod? Csaltál? Te bajod innen. Látod, mennyi matrózod, hajósinasod támadt, ha csak egyet is csettintettél? Még csak el se búcsúznak anyjuktól a csibészek, de csak menjenek! Majd meglátják, az úton, ha nem ilyen szelíd és meleg Főn meg a Zephürosz gurul lefelé, mint most fú nyugodtan a hegyek felől a tengeren túl felé. Ez még olyan kedvező szél, ami elvisz az áramlatokig, s ott evezőcsapásokkal kifelé húzhatod a hajó testét az óceán felé. Majd látjátok, milyen az, ha nem szelíd szél, de vad orkán ordít rátok és csapkodva hull a tatra majd toronymagas hullám! Akkor is elhiszitek-e még a meséket és az ígéreteket a pompás új világról, ti bolond kalandra vágyók? Hogy az Atlantiszban bányászott ércből kovácsolt csodafém, az orichalcum fényes páncélja mindent megér nektek? Abból üttettek íves diadémot itthon sírva titeket váró kedveseiteknek? Álmodjátok! Nem vitatkozom. Elengedlek benneteket? Búcsúzzatok!

Jól van! Ennyi volt a búcsú! Nem hatott meg hát senkit anyja könnye, szerelme igéző szeme, a kényelmes itthoni nyoszolyán heverés emléke. Jól van, hajós, látom, józan ész nem hat rád! Látom, fiainkra se, mind, ha odaveszik is, tán még azt se bánja, csak menne, mind csak menne. Jaj, bolond ifjak, ti elhajóztok, de húgaitok, szeretőitek mind itt maradnak. Itt a baj! Mert jaj, ki védi meg a szüzeket vad nomád seregtől, melynek lovait múlt éjjel láttátok a hegy karéján legelni? Láttátok ti is! Az őrszemek hetek óta jelzik, dúló sereg elővédjei járják határainkat. Ezer tűz égett messze a távoli folyón túl, s bár a híd még áll, s vannak őrök is rajta, két jó század hoplita őrzi, de bármikor betörhet az ellen házunkra, hazánkra. Nem féltitek anyátok kézzel szőtt, hímzett takaróját, mibe apró korotokban bújtatok, hogy majd a nomád lován lesz nyeregtakaró? Nem félitek apátokat? Akinek keze már gyenge a kardra, kelevézre, íjra, bárdot forgatni se tud már, s a tüzet főzéshez tudja már rég csak szítani, nem forró szurkot olvasztani, mivel nyakon önti az ellent, ki falra felmászni igyekszik foglalni birtokot. Nem bírunk mi már ilyesmit. Nem maradtok mégis? Nem hát! Értem! Menjetek akkor. De egyet még mesélek nektek. Mint ifjú, mint jártam végig a tengert, keresve az istenek által elrejtett gazdagságot, s mint utaztam végig az okos hadvezérrel Ilion falától indulva, hőstemetés után az egész ismert világot. Lássátok? Itt ez a pénzdarab. Föníciában verték, s itt a másik, ezt Akhilleusz pajzsának töredékéből nekem, hadi jelvényként kovácsolta maga a sánta kovács, Héphaisztosz, s mindig ingem alatt hordom, emlékezni a harcra. Az a rozsdafolt rajta a pénzen, hogy mi lehet? Tán Hektor vére? Nem tudom. Csak azt tudom, ha kezembe veszem, máris lovak dobogása, íjvesszők halálos sustorgása, nemes e gyilkolást szolgáló acélok csendülése zajlik fel bennem. Régi csatáké. Honnan csoda, hogy élve hazakerültem. Hát ezt akarjátok? Vért és halált látni? Atlantiszt akarjátok látni? Elmesélem, mit láttam én. Hajós, figyelj, legalább te, aki rábírtad a többieket az útra, tudd, merre legyen az irány.

Ott szolgáltam én Ilion alatt. A jó eszű és furfangos hadvezér vett magához, látva, tudtam bánni karddal és íjjal, s a kelevézvetésben is biztos volt a kezem, de jól ismertek a lovak, s értettem, mit mondott a tűz, mit üzent a füst. Ismertem a szelek járását, s nem féltem Hádész birodalmába se lemenni, ha menni kellett oda. Egyszer végleg leszállok oda! Majd ha szólítanak, indulok. De most másról szólnék! Nézzétek! Sok élet fonalát elvágta ez a kard itt a kezemben. Én is vágytam annyi mindent, hatalmat, kincset, szeretőket, ételt, bormámort, s mondhatom, az istenek mindenből bőven mértek. Utakra mentem, vándoroltam, vezéremmel végig a világon, tán még a tiáltalatok keresett Atlantisz kapuit is felderengeni láttuk a messzi tengeri ködökön túl, de nem akartunk mi békét magunknak. Mi csak otthont akartunk, így mégsem lettem boldog sokáig, míg ide, erre a szigetre nem értem, ami most a mi hazánk. Kopár volt, tűz égette, halott, mert vad népek ostroma után elnéptelenedett. Vezérem látva e helyet, inkább továbbállt, ő a maga Ithakáját kereste, így mondta, ez a tiétek lehet! Így esett, hogy én és néhány társam maradtunk. Verejtékkel, kínnal hoztuk ilyenné a kis hazát. Ezt hagyjátok itt. Nem baj. Atlantisz biztosan szebb lesz. Én láttam, hogy az. Mégsem maradtam. Mert aki igazi vezér, nem a maga érdekét nézi csupán, de népe iránt felelős, s uralkodni bölcsen kell, nem erővel. Menjetek, hajós, vidd az ifjakat. Nézd meg jól a partról, még indulás előtti estén, nálunk a csillagok miként járnak, miként fordul az ég szekere, úgy vésd eszedbe az irányt innen el, hogy ide vissza is találj, ha meguntátok a kalandot, netán istenek ne adják, baj érné hajótok. Vigyetek jó szekercéket, kötelet, sok vásznat is, jó erőset, vitorlának, ami elég jó, s ha kell, tutajt fabrikáljatok, mert hajót építeni mester egy sincs közületek. Kaland, ha megvisel, Atlantisz, ha megcsal, a lények, ha megriasztanak, vagy félelem rázza a lelketek, vegyetek erőt ebből, amit láttok. Ez az otthon, mi hazavár. A vén vár, a házak a falai tövében, a fából ácsolt őrző tornyok, ott alattuk, tanultátok a gerelyvetést, s kertek, legelők, ólak, karámok is hazavárnak. Asszonyok sirámai is, meg az elnyelt könnyek, melyeket a távolba szakadt szeretőkért ejtenek a lányok. Mégis azt mondom, menjetek! Égjen a vágy szívetekben elfelé menni, hogy majd ha egyszer hazaértek, kik hazaértek, már ne vágyjatok elmenni. Atlantiszt, ha meglátjátok, ne szédüljetek meg! Tudjátok, minden mulandó! Atlantisz is az. Csak az emlék örök. Most már készüljetek. Vége a nyárnak, a szelek tengerre fújnak. Indulni kell holnap. A vén király elköszön. Te hajós! Lepergett az időd!