Fekete Anna: Születésnap; Meta-dinó; Matrix reloaded; Én

Születésnap

Meta-dinó

Prejudikációs metabolízis prerekonjukciójáról
beszél az előadó. Mindenki elsápad – nem értjük,
mért gyűlöl minket ennyire. És lehet-e jó orvos,
aki ilyen dühösen köpi szerteszét az r-eket?
(Az egyik, mint egy felriasztott denevér sokáig
csapkod a teremben.) Nincs irgalom, hallgatjuk tovább.
A sok meta, szub, pre és poszt, mint egy vad dinócsorda
dübörög a fejünk felett – prerekonjugálunk lelkesen.
Elragadtatott taps. Túléltük valamennyien!
Az előadó hajlong. Vajon hány asszonyt fogyaszt el
reggelire? Hány doktorandát, hány asszisztenst,
re-taglóz rendszeresen? És az egésznek mi az értelme?
Miről volt szó? Kérdi a terem bejáratánál egy barátom.
A prejudikációs metabolízis prejudikációjáról, felelem.
Ő hátrahőköl. Látom a tekintetén, fél tőlem.

Matrix reloaded

Még soha nem éltem át földrengést.
Még soha nem láttam működő vulkánt,
emberarcú tigrist, oroszlánfejű gyereket.
De láttam már Európában jó sok világvégét,
mikor is olyan közel volt a Nagy Örökbéke,
mint az állatkertben az oroszlánok és a tigrisek.
Közel, igen, mégis rettentő messze. Egy sóhajtásnyi
üvegfal választ tőlük el. Hisz még a legkezesebb ragadozók,
az álmok fenevadjai is csak hússal laknak jól.
Egy szép nap oda kell eléjük vetni százmillió embert,
aztán az összes zúgolódót, hitetlent, majd a piszmogókat,
az érzelgőseket, az elégedetleneket
hogy Ézsaiás után lássuk a saját szemünkkel –

– hogy a saját szemünkkel lássuk,
hogy lakozik a farkas a báránnyal,
a párduc a kecskefiúval fekszik…
mert már mindenki jóllakott.

Én

I.
Véletlenül meghalok a szomszédasszony helyett.
Álmodsz valami rosszat, és én hirtelen felébredek.
Nem is csoda. Egy másik nő gyerekét hordom a méhemben.
Sokan vagyunk. És mindig túl közel. Egymás bőrében élünk,
mint a szerelmesek. Egy test – egy lélek. Vagy inkább
majdnem-millió test és egy irigy, rossz gyerek,
aki az embermassza mélyéről kiáltoz.
Ugye, már láttok engem?
Szeressetek!

II.
Isten a saját képmására teremtette az embert.
Hihetetlen, nemde?
Elég is ennyi, hogy ne higgy Istenben.

III.
Három óra a facebookon, egy délután egy váróteremben,
két hét Doberdóban – tökéletesen egyre megy.
Kimászok a lövészárkomból, megszámolom a halottakat,
ledobom a zubbonyomat, felveszem egy másikét,
és közben előkeresem a címet, ahova majd hazamehetek.
Hogy hová, nem is érdekel. Amíg ki tudom mondani,
hogy „én”, remegve, bizakodva, reménykedve,
míg világgá tudom kiáltani, hogy itt vagyok, igen,
létezem, addig nem lehetek vesztes,
nem én…
én nem.