Mélyfúrások – Vincze Richárd recenziója a “Nincs vége. Ez a befejezés.” / Tanulmányok Esterházy Péterről című kötetről

www.index.hu

Az Esterházy-próza kanonikus pozíciója a magyar nyelvű prózairodalom történeti perspektívájából szemlélve mindinkább megkérdőjelezhetetlen érvényű stabilitásra tesz szert, recepcióesztétikai és kiváltképp hatástörténeti jelentősége szignifikáns mértékben mutatkozik meg a hazai epika narratív-textuális tendenciáiban. Az 1986-ban megjelenő Bevezetés a szépirodalomba a prózafordulat meghatározó szövegegyüttese, mely paradigmaváltó folyamat letéteményeseként a poétikai-retorikai eljárásmódokat olyan mértékben megváltoztatta, hogy ezzel a későmodern utáni irodalomírás- és értés elméleti mezőjét teljesen új interpretációs aspektusok irányába nyitotta meg. Mindazonáltal ezen elbeszéléspoétikai változások okozta irodalomértésbeli újraszituáltságnak az okai nem teljes egészében és mélységében kerültek rendszerszintű elemzések központi fókuszába, ezért – ahogyan arra Kulcsár Szabó Ernő számos helyen felhívja a figyelmet – az újabb magyar irodalomtudomány egyik sokat ígérő vállalkozása lehet annak vizsgálata, hogy melyek azok a poétikai-nyelvi-retorikai eljárások, amik implikatív módon rendezték át az 1980-as évek epikaírási premisszáit, és hangsúlyosan irányították rá a figyelmet a nyelviség és fikcionalitás kérdésköreire.

Többek között e folyamatok feltárására vállalkozott a „Nincs vége. Ez a befejezés” / Tanulmányok Esterházy Péterről című kötet, ami  lényegében olyan írásokat gyűjt össze, amelyek képesek lehetnek arra a komplex feladatra, hogy felmutassák az addig más elméleti irányokból elemzett szövegek további poétikai teljesítményeit és folyamatait; ugyanakkor némelyek arra a kérdésre is egyfajta válaszként szolgáljanak, hogy melyek azok az immanens jegyei az Esterházy-nyelvművészeti alkotásoknak, amelyek e prózafordulatot előirányozták, és megalapozták annak lehetőségét és egyúttal érvényét is.[1] Itt kiváltképpen két tanulmány emelhető ki, amelyek annak a kérdéskörét járják körül, hogy azok a szövegek – tulajdonképpen Esterházy korai írásainak elemei –, amik beléptek a magyar prózatörténet trendjeibe, milyen irodalmi-esztétikai folyamatok potenciálját aktivizálták.

Egyrészről Kulcsár Szabó Ernő „Graciőz” kötetlenség: Szólam és írhatóság Esterházy prózájában című szövegének első bekezdése fogalmazza meg azt az állítást, amely voltaképpen az előbbi újszerű eljárásmódokra épülő, a (nyelvi) hagyományban bennefoglaltság helyzetét és lehetőségirányait tematizálja: „ez a rhizomatikus intertextusokban megalapozott, erősen önreflexív és többszólamú beszédmód, amely a kisprózai szerkezetek változékonyságán keresztül az elbeszélés megszakítottságát tette a közlés alapformájává, a 80-as években a narratív retorika olyan hangnemi eredetiségével törte át a korszak ábrázolás- és reprezentációesztétikai sorompóit, amilyenre utóbb csak a líra 30-as évekbeli fordulata idején volt példa.” (10–11.) Továbbá a korai Esterházy kisprózai struktúrák narratív szólamának modulációs gazdagságát elemezve hívja fel a figyelmet arra, hogy a nyelv nem eszközszerű működésének feltárulása adta meg annak a poétikai lehetőségét, miszerint a műalkotás létrejöttének történésében a „nem jelszerűen közreműködő nyelv olyan poétikai médiuma a jelentésképződésnek, amelyben nem a szándékátvitel módjára jutnak érvényre a szerzői intenciók.” (19.) Tehát ennyiben a szöveg narratív modalitása sohasem vezethető vissza egyetlen intencionált eredetre, hanem – ahogyan ezt a folyamatot az Esterházy-próza már a kezdetektől láthatóvá teszi – maga a nyelv is alakítójává válik a jelentésképződésnek. Ugyanakkor ezáltal az is nyilvánvaló, hogy maga a szerzői közlés is oly mértékben van kiszolgáltatva a nyelv történő autoritásának, hogy szinte megragadhatatlan az a folyamat, amely a jelentéslétrehozás potenciálját érinti.

Másrészről viszont Lőrincz Csongor „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni” (A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában) című tanulmányában az író korai alkotásaiban vizsgálva a hallgatásalakzatok poétikai jelentőségét előfeltételezi, hogy „a hallgatás mint nyelvantropológiai és beszédhermeneutikai fenomén, valamint irodalmi kommunikáció viszonya alighanem egyidős utóbbi történetével. A hallgatás már mindig is témáját, továbbá effektusát, sőt dimenzióját jelentette az irodalomnak, persze határát is.” (34.) Ugyanakkor megállapítja, hogy – túl a tematikus-motivikus megjelenésen – a hallgatás retorikája kiváltképpen Esterházy korai írásainak nyelvi/grammatikai szerkezeteinél „az irodalom sajátlagos testimoniális potenciáljával állhat összefüggésben, az irodalom jogával arra, hogy a mindent kimondás posztulátuma ugyanakkor a titok őrzésével, bizonyos elhallgatásával kapcsolódjon össze.” (41–42.) A hallgatás szerteágazó szcenográfiáival voltaképpen arra lehet a leginkább rámutatni, hogy egy narratív megnyilatkozás milyen módon képes egyszerre saját poétikai-nyelvi működésével létrehozni bizonyos hallgatáseffektusokat, ugyanakkor „az elhallgatás pl. mint gesztus, a nyelvi és a nem-nyelvi közötti tárgyiasíthatatlan, olvashatatlan átmenetek” (43.) feltárására is alkalmas eljárás lejegyzési rendszernek bizonyul.[2] Tulajdonképpen azzal válik e hallgatásaktusok deskripciójaként is értelmezhető fenomén újszerű poétikai-retorikai módszerré a 70-es, 80-as évek magyar epikaírás történeti szemszögéből vizsgálva, miszerint:

Esterházy prózaírása a hallgatás írhatóságában, irodalmi artikulálhatóságában is új távlatokat nyitott a magyar epika számára, vélhetőleg az e téren is legfontosabb elődjének tartható Kosztolányi horizontján is túlmenően. Az Esterházy-korpusz ekképp a hallgatás irodalmi antropológiáját is nyújtja, a Fancsikó és Pinta interszubjektív hallgatásjeleneteitől kezdve a Spionnovella már alcímeiben is tematizált motívumán, majd a Termelési-regény „mester”-ének sokatmondó hallgatásain, ezek experimentalizmusán, továbbá pl. A szív segédigéi gyászmunkájának vonatkozó mozzanatain keresztül […]. (43–44.)

Mindemellett annak elemzése is hangsúlyos a kötet tanulmányainak összetett-rejtett egymáshoz fűződő viszonyrendszerében, hogy Esterházy kis- és nagyepikai művei voltaképpen milyen pozícióban és relációban tételeződnek a (nyelvi) hagyomány fogalmával szemben, tehát ezen – az irodalom létrehozásának premisszái felőli paradigmatikusnak vélt – szövegkorpusz tagjai milyen történeti-epikai előzmények továbbíródási irányaiként gondolhatók el egyáltalán. Ennek megválaszolása voltaképpen töredékességet mutat, de több szöveg is érdemben szól hozzá a hagyomány és Esterházy műveinek komplex kapcsolatához.

Bartal Mária a „Ritmusos szünet.” A betegség reprezentációi Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló és A bűnös című köteteiben című szövegében a betegség nyelvi megjeleníthetőségének hagyományát és annak poétikai-reprezentációesztétikai modelljeit vizsgálja. Teszi mindezt azáltal, hogy az ezen értelmezési keretrendszeren belül mozgósított autopatográfia terminusát hívja segítségül; valamint annak megmutatásával, hogy Esterházy e témára fókuszáló szövegei milyen nyelvi hagyomány terébe érkeznek, és egyúttal melyek azok az eligazodást segítő pontok, amik preformatív erővel hat(hat)nak mind a Hasnyálmirigynapló fiktív-autobiografikus szövegére, mind A bűnös című kötet egyébként összetett mediális jelenségére is:

[…] az utóbbiak ironikus hangoltságát ellenpontozó, a túlélésért folytatott küzdelmet heroizáló, az olvasó affektív bevonására építő amerikai betegségnarratívákat nagyjából a kilencvenes évek közepétől fokozatosan felváltották a betegségtől való ironikus távolságtartás különböző stratégiáit kidolgozó szövegek. […] az elbeszélők egy része az önreprezentáció során átveszi az orvosi diskurzus modelljét, amely a selfet leválasztja a testről. Esterházy elbeszélője testének változásain és az írástevékenységnek ettől nem függetleníthető dinamikáján keresztül artikulálódik a szövegben. (132–133.)

Mindenképpen indokolt kiemelni még két szintén a hagyomány kérdéskörét a perspektívájukba építő tanulmányt, melyek egyfelől az anekdotikusság hagyománya irányából teszik megragadhatóvá a Harmonia Caelestis nyelvi struktúráját, másfelől pedig a Termelési-regényt értelmezik a realista prózaírás elméleti és poétikai premisszái felől.[3] A Harmonia Caelestis az anekdotikus elbeszélői hagyomány kontextusában című írásában Gintli Tibor többek között felhívja a figyelmet arra is, hogy az Esterházy-próza anekdotikus vonulatainak értelmezése eddig nem képezte a recepció markáns irányát, csupán szórványos említése jegyezhető fel a szakirodalomban. Azonban ahogyan az világossá válik az elemzés során, bár úgy tűnt, hogy az anekdotikus narratív beszédmód alakulástörténeti jelentősége csupán a 19. századra korlátozódik, „korántsem a posztmodern időszakában vált újra korszerűvé, hanem már a 20. század első felének modernségében is megmutatta a benne rejlő innovatív lehetőségeket.” (217.)

Reichert Gábor A Termelési regény és a realista hagyomány című tanulmányában ugyanakkor az olyan elemek szisztematikus felmutatására vállalkozik, „amely a realista próza hagyományára való direkt rájátszásként, ezáltal pedig e hagyomány – Esterházy által tételezett – kiürültségének, kifigurázásaként olvasható.” (233.) Mindez annak a kijelentésnek a következményeként írható le a legpontosabban, mely szerint az akkori mimetikus-realista kódok elégtelenségét Esterházy prózája olyan módon mutatta meg, hogy szükségszerűen a decentralizált narratív beszédmód, valamint a saját nyelviségének konstans hangsúlyozásával arra irányította az értelmezői perspektívát, hogy „a valóság és fikció összeegyeztethetőségének […] az irodalmi valóságábrázolás hatvanas-hetvenes évekbeli kívánalmainak való megfelelés lehetetlenségét tematizálja.” (233–234.)

Összefoglalva a kötet többféle – releváns és számottevő – értelmezési irányt képes felmutatni az Esterházy-oeuvre mezőjében. Értekezik többek között a narratív beszédmód komplex lehetőségeiről, az időtapasztalat megnyilvánulásairól, valamint a történelemnarratívák összetett működéséről, a sportreprezentációk különféle képességeiről és a műfaji sémák funkcióiról is. Így együttesen, más-más irányból, végtére mégiscsak képes e diszjunkt tanulmányok halmaza arra az összetett feladatra, hogy felfejtse bizonyos rejtett rétegeit a már-már klasszikussá váló – heterogén – szövegstruktúráknak, valamint rámutasson azok reprezentáció-esztétikai és nyelvi-retorikai eljárásmódbeli újító szerepére a posztmodern magyar prózairodalom tendenciáiban.

[1] Mindenképpen fontosnak látszik artikulálni és felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a terjedelmi korlátok közé szorított értelmezésben nem lehetséges minden egyes szöveggel dialogikus viszonyt kezdeményezni, ennek okán a szövegválasztást csupán a recenzió koherens gondolatmenetének – ennyiben a hagyomány és annak megújítását tematizáló művek elemzései kerültek az interpretáció homlokterébe – érdeke befolyásolta, azonban ez semmiképpen sem tükröz értékítéletet a kötet további tanulmányairól.

[2] Továbbá érdemes lehet feltenni azt a kérdést, hogy ha az irodalomnak immanens attribútuma a derridai értelemben vett „mindent kimondás” autoritása, akkor vajon a korai Esterházy szövegek hallgatásreprezentációi milyen viszonyban tételeződnek a létrehozás körülményeinek határait is beszűkítő politikai-hatalmi kontextussal.

[3] A mimetikus-realista prózaírás olyan cezúraként íródott bele a huszadik század epikaírás alakulástörténeti tendenciáiba, mely tulajdonképpen kettévágja a poétikai kapcsolódások feltérképezésének lehetőségét, és magát mint – a változásokból nem prognosztizálható – idegen esztétikai-irodalmi eszményként juttatja érvényre.

(Szerkesztette: Lőrincz Csongor, L. Varga Péter, Palkó Gábor, Budapest, Prae Kiadó/Petőfi Irodalmi Múzeum, 2019., 256 oldal.)

Vincze Richárd (1997, Vác)

A Károli Gáspár Református Egyetem angol és művészettörténet szakos végzős hallgatója. Jelenleg kortárs magyar irodalommal foglalkozik.